Az
ember tragédiája drámai költemény írta
Madách Imre

ELSŐ SZÍN

(A mennyekben. Az úr dicstől környezetten trónján.
Angyalok serege térden.
A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)

ANGYALOK KARA
Dicsőség a magasban Istenünknek,
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég.
Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,
Részünk csak az árny, mellyet ránk vetett,
Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy
Fényében illy osztályrészt engedett.
Megtestesült az örökös nagy eszme,
Im, a teremtés béfejezve már,
S az Úr mindentől, mit lehelni enged,
Méltó adót szent zsámolyára vár.

AZ ÚR
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.
Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
Kezdjétek végtelen pályátokat.
Gyönyörködjem még egyszer bennetek,
Amint elzúgtok lábaim alatt.
(A csillagok védszellemei különböző
nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket,
üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el
a trón előtt. Szférák zenéje halkan.)

ANGYALOK KARA
Milyen büszke láng-golyó jő
Önfényében elbízottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Épp ő szolgál öntudatlan. –
Pislog e parányi csillag,
Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,
S mégis millió teremtés
Mérhetetlen nagy világa. –
Két golyó küzd egymás ellen
Összehullni, szétsietni:
S e küzdés a nagyszerű fék,
Pályáján továbbvezetni. –
Mennydörögve zúg amaz le,
Távulnan rettegve nézed:
S kebelében milljó lény lel
Boldogságot, enyhe béket. –
Mily szerény ott – egykor majdan
Csillaga a szerelemnek,
Óvja őt meg ápoló kéz,
Vígaszúl a földi nemnek. –
Ott születendő világok,
Itt enyészők koporsója:
Intő szózat a hiúnak,
Csüggedőnek biztatója. –
Rendzavarva jő amott az
Üstökös rettentő képe:
S ím, az Úr szavát meghallva,
Rend lesz útja ferdesége. –
Jössz te, kedves ifju szellem,
Változó világgömböddel,
Aki gyászt és fénypalástot,
Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.
A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.
S bár a szép s rút, a mosoly s könny,
Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,
Fénye, árnya lészen együtt:
Az Úr kedve és haragja.
(A csillagok védszellemei elvonultak.)

GÁBOR FŐANGYAL
Ki a végetlen űrt kimérted,
Anyagot alkotván beléje,
Mely a nagyságot s messzeséget
Egyetlen szódra hozta létre:
Hozsána néked, Eszme! (Leborul.)

MIHÁLY FŐANGYAL
Ki az örökké változandót,
S a változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Erő! (Leborul.)

RÁFAEL FŐANGYAL
Ki boldogságot árjadoztatsz,
A testet öntudatra hozva,
És bölcseséged részesévé
Egész világot felavatva:
Hozsána néked, Jóság! (Leborul.)
(Szünet)

AZ ÚR
S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

LUCIFER
S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. –
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. –
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? –
Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges-végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e illyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. –

AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.

LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.

AZ ÚR
Hah, szemtelen! Nem szült-e az anyag,
Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?

LUCIFER
Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.

AZ ÚR
Én végtelen időtől tervezem,
S már bennem élt, mi mostan létesült.

LUCIFER
S nem érzéd-é eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaul vala
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. –
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

AZ ÚR
Hah, pártos szellem! El előlem, el,
Megsemmíthetnélek, de nem teszem,
Száműzve minden szellemkapcsolatból
Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen.
S rideg magányod fájó érzetében
Gyötörjön a végetlen gondolat:
Hogy hasztalan rázod porláncodat,
Csatád hiú, az Úrnak ellenében.

LUCIFER
Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,
Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. –
Együtt teremténk: osztályrészemet
Követelem.

AZ ÚR (gúnnyal)
Legyen, amint kivánod.
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudar fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.

LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)

ANGYALOK KARA
El Isten színétől, megátkozott,
Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt hozott. –

MÁSODIK SZÍN

(A paradicsomban. Középen a tudás
és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok
szelíd bizalommal környezik őket.
Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok
halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)

ÉVA
Ah, élni, élni: milly édes, mi szép!

ÁDÁM
És úrnak lenni mindenek felett.

ÉVA
Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
És mindezért csupán hálát rebegnünk
Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

ÁDÁM
A függés, látom, életelv neked. –
Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan
Néz e gyümölcs ránk.

ÉVA Majd szakítok egyet.

AZ ÚR SZAVA
Megállj, megállj, egész földet neked
Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,
Más szellem óvja csábgyümölcseit,
S halállal hal meg, aki élvezi. –
Amott piroslik a szőlőgerezd,
Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal,
Ragyogó délnek tikkasztó hevében.

ÁDÁM
Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.

ÉVA
Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért
Épp ez tilalmas?

ÁDÁM Hát mért kék az ég,
Miért zöld e liget – Elég, hogy úgy van. –
Kövessük a szót, jőj utánam, Éva.
(Letelepednek egy lugosban.)

ÉVA
Hajolj keblemre, én meg majd legyezlek.
(Nagy szélroham, Lucifer a lombok között megjelenik.)

ÁDÁM
Hah, nő! Mi ez, nem hallék még hasonlót.
Miként ha ellenséges idegen
Erő tört volna rajtunk.

ÉVA Reszketek,
Az égi zengzet is elhallgatott.

ÁDÁM
Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még.

ÉVA
Én meg, ha ott fenn a dics elborúl,
Itt lenn találom azt szemedben, Ádám.
Hol is lelhetném másutt kívüled,
Kit létre is csak hő vágyad hozott,
Mint fényárjában a fejdelmi nap
– A mindenségben árván hogy ne álljon –
A víz szinére festi önmagát
S enyelg vele, örül, hogy társa van,
Nagylelküen felejtvén, hogy csupán
Saját tüzének halvány mása az,
Mely véle együtt semmivé borulna.

ÁDÁM
Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyeníts.
Mi a hang, hogy ha nincs, ki értené?
Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?
Mi volnék én, ha mint visszhang- s virágban,
Benned szebb létre nem feselne létem,
Melyben saját magam szerethetem?

LUCIFER
E lágy enyelgést mért is hallgatom? –
Elfordulok, másképp oly szégyen ér még,
Hogy a hideg, számító értelem
Megírigylendi a gyermekkedélyt.
(Egy madárka énekelni kezd egy közel ágon.)

ÉVA
Hallgasd csak, Ádám, óh, mondd, érted-é
E kis bohó szerelmes énekét?

ÁDÁM
Én a patak zugását hallgatám,
És azt találom, szintén így dalolt.

ÉVA
Minő csodás összhang ez, kedvesem,
E sokszerű szó és egy értelem. –

LUCIFER
Mit késem ennyit? Fel munkára, fel,
Megesküvém vesztökre, veszniök kell.
S kétkedve állok mégis újra meg,
Nem küzdök-é hiába a tudás,
A nagyravágyás csábos fegyverével
Őellenek, kik közt, mint menhely áll,
Mely lankadástól óvja szívöket,
Emelve a bukót: az érzelem.
De mit töprengek. Az nyer, aki mer.
(Új szélroham. Lucifer a megrettenő emberpár
előtt megjelenik. A dics elborul. Lucifer kacag.)
Mit álmélkodtok? –
(Évához, ki futásnak indul.)
Óh, megállj, kecses hölgy!
Engedd egy percre, hogy csodáljalak.
(Éva megáll s lassanként felbátorodik.)
(félre)
E mintakép milljószor újuland meg.
(fent)
Ádám, te félsz?

ÁDÁM Tőled, hitvány alak?

LUCIFER (félre)
Ez is jó ős a büszke férfinemnek.
(fent)
Üdvöz légy, szellemtestvér!

ÁDÁM Mondd, ki vagy?
Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?

LUCIFER
Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.

ÁDÁM
Nem tudtam, hogy van ember még kivűlünk.

LUCIFER
Hohó! Nagyon sok van még, mit te nem tudsz,
S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg
Azért teremtett volna-é porondból,
Hogy a világot ossza meg veled?
Te őt dicséred, ő téged kitart,
Megmondja, végy ebből és félj amattól,
Óv és vezet, mint gyapjas állatot;
Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet.

ÁDÁM
Hogy eszméljek? – S nem eszmélnék-e hát:
Nem érzem-é az áldó napsugárt,
A létezésnek édes örömét
És Istenemnek végtelen kegyét,
Ki engemet tőn e föld istenévé?

LUCIFER
Ezt tartja tán az a kis féreg is,
Mely a gyümölcsöt eszi el előled,
Meg a sas, melly a kis madárra csap.
Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?
Egy szikra az, mely bennetek dereng,
Egy végtelen erőnek mozzanása;
S mint a pataknak egyes habjai,
Egy percre felcsillogva visszahullnak
Közös medröknek szürke mélyibe. –
Igen, tán volna egy, a gondolat,
Mely öntudatlan szűdben dermedez,
Ez nagykorúvá tenne, önerődre
Bízván, hogy válassz jó és rossz között,
Hogy önmagad intézzed sorsodat,
S a gondviselettől felmentene.
De trágyaféregül tán jobb neked
Tenyészni kis körödnek lágy ölében,
S tudás nélkűl elfogyni életeddel. –
Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben;
Nemes, de terhes, önlábunkon állni. –

ÁDÁM
Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.

ÉVA
Én lelkesűlök, szép s új dolgokat mondsz.

LUCIFER
De a tudás nem volna még elég;
Hogy testesüljön nagyszerű müvekben,
A halhatatlanság is kellene.
Mit képes tenni az arasznyi lét?
E két fa rejti mind e birtokot,
S ettől tiltott el, aki alkotott.
Tudsz, mint az Isten, azt ha élvezed,
Ettől örökifjú marad kecsed.

ÉVA
Mégis kegyetlen a mi alkotónk!

ÁDÁM
De hátha megcsalsz?
(A dics kissé kitisztul.)

ÉGI KARJaj neked, világ,
Az ős tagadás kisért.

AZ ÚR SZAVAEmber, vigyázz!

ÁDÁM
Mi hang ez ismét?

LUCIFER A szél gallyakat ráz.
Segítsetek
Ti elemek,
Az embert nektek
Szerezni meg. –
(Szélroham, a dics elborul.)
E két fa az enyém!

ÁDÁM Ki vagy tehát te?
Hisz ollyannak tűnsz fel, mint mi vagyunk.

LUCIFER
Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,
Nézd e vakondot, földet túrva lenn,
Mindkettőt más-más láthatár övedzi.
A szellemország látköröd-kivül van,
És ember az, mi legmagasb neked.
Az ebnek is eb legfőbb ídeálja,
S megtisztel, hogyha társaul fogad.
De éppen úgy, miként te őt lenézed,
És állsz felette végzete gyanánt,
Áldást vagy átkot szórva istenül rá,
Épp úgy tekintünk rátok mi alá,
A szellemország büszke részesi.

ÁDÁM
S azoknak volnál hát te egyike?

LUCIFER
Igen, erősek közt a leghatalmasb,
Ki ottan álltam az Úr trónja mellett,
S legszebb dicséből osztályom kijárt.

ÁDÁM
Mért nem maradtál hát a fényes égben,
E porvilágra mért jövél közénk?

LUCIFER
Meguntam ott a második helyet,
Az egyhangú, szabályos életet,
Éretlen gyermek-hangu égi kart,
Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.
Küzdést kivánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet.

ÁDÁM
Megmondta Isten, hogy büntetni fog,
Ha más utat választunk, mint kitűzött.

ÉVA
Miért büntetne? – Hisz, ha az utat
Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja,
Egyúttal ollyanná is alkotott,
Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.
Vagy mért állított mély örvény fölé,
Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. –
Ha meg a bűn szintén tervében áll,
Mint a vihar verőfényes napok közt,
Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,
Mint azt, mivel éltetve melegít?

LUCIFER
Lám, megjelent az első bölcselő!
Nagy sor jövend utánad, szép hugom,
Mely milljó úton ezt vitatja újra;
A tébolydába téved sok közűlök,
Sok visszaretten, révbe egy sem ér.
Hát hagyjatok fel az okoskodással,
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás. –

ÉVA
Én hát szakítok egyet a gyümölcsből.

ÁDÁM
Megátkozá az Úr.
(Lucifer kacag.)
De csak szakíts.
Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,
Legyünk tudók, mint Isten.
(A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli.)

ÉVA S e felett
Örökké ifjak. –

LUCIFER Erre, erre csak.
A halhatatlanságnak fája ez.
Siessetek hát!
(A másik fa felé vonja őket, egy kerub
lángoló karddal útjokat állja.)

KERUB Félre, bűnösök.

AZ ÚR SZAVA
Ádám, Ádám! Elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

ÉVA
Végünk van.

LUCIFER Csüggedtek?

ÁDÁM Korántse hidd.
Csak ébredésem borzongása ez. –
El innen, hölgyem, bárhová – el, el!
Idegen már s kietlen ez a hely.

ÉGI KAR
Ah, sírjatok testvéri könnyeket,
Győz a hazugság – a föld elveszett. –

HARMADIK SZÍN

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül.
Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül.
Éva lugost alkot. Lucifer.)

ÁDÁM
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

ÉVA
Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,
Mint az előbbi, s így körénk varázsolom
A vesztett Édent.

LUCIFER Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

ÁDÁM
Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény.

LUCIFER Hát nem érzed-e?

ÁDÁM
Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

LUCIFER (félre)
Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

ÉVA
Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.

LUCIFER (félre)
Dicső eszmény, mit e nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.

ÁDÁM
Mit is köszönjek néki? Puszta létem?
Hisz ez a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon –
Amely nyomán jár – a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva amit tervezék –
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbírta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhez csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál – annál szégyenebb –,
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

LUCIFER
Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

ÁDÁM
Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen,
S hálója közt szabadság érzetével
Fickándozik, mit csak nehány, kivált
Magasb szellem sejt, még dacol veled.

LUCIFER
S csakis ez az, mi velem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? – Ne hidd, homályban ül,
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédülne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa egy arasznyi lét.

ÁDÁM
Hagyd megtekintnem hát e működést
– Egy percre csak, keblem, tudod, erős –,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

LUCIFER
„Vagyok” – bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. –

ÁDÁM
(Amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz.)
Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadatlanul,
Hol kétfelé vál, s a földsarkokig
Vihar gyanánt rohan.

LUCIFER Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.

ÁDÁM
Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy félek, elsodor,
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? elkábulok belé.

LUCIFER
Ez a delej.

ÁDÁM Alattam ing a föld.
Amit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, melly alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegec,
Emerre mint rügy. Óh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban.
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt,
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örült,
S legott voltammal a felhőbe gőzölt.
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el,
Elégek! – És a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. –
El e látással, mert megőrülök.
Ily harcban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyü, szörnyü! – Óh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsült,
S tudásom óhajt – óh, de hasztalan.

ÉVA
Úgyé, úgyé, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körültekintek a széles világon,
És égen-földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon.
Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

LUCIFER (gúnyosan)
Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne’kűl,
S alárendeltség oly szükségetek:
Idézek én fel Istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. –
Jelenjél meg, szellem,
Látod, nem bírsz velem,
Az ősi tagadás
Hív, hisz nem merne más.
(A földből lángok csapnak föl, tömör fekete felhő
képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve.)

LUCIFER (hátralépve)
Ki vagy te, rém – nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Mit gyöngeül látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. –
Im, itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisül.

LUCIFER
Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenül fogad?

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel. (Eltűnik.)
(A ligetet, forrást tünde, játszi nimfák népesítik.)

ÉVA
Ah, nézd e kedves testvérarcokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.

LUCIFER
Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot –
Kik, amint kértek, már határozátok –
Mint épp e kedves, tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő rémül a kétségb’esőnek;
Ők kísérendnek végig száz alakban,
Százféleképpen átalváltozottan,
A fürkésző bölcsésznek üde árnya
S örökifjú sziveknek ideálja.

ÁDÁM
Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé. –
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. –
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

LUCIFER
(félre) Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
(fent) De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

ÁDÁM
Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

LUCIFER
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Mig eljön a vég, s az egész eláll. –
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

ÁDÁM
Ez visszapillantása az öregnek.
De ifju keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

ÉVA
Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

LUCIFER
Legyen. Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melybe útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen emiatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény
Egész látás – s e súgár a remény. –
(Ezalatt Ádámot és Évát a kalibába vezeti,
kik ott elszunnyadnak.)

NEGYEDIK SZÍN

(Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint fáraó,
fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere;
tiszteletteljes távolban fényes kíséret.
A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak,
korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt.
Tiszta nap.)

LUCIFER
Felséges úr! Aggódva kérdi néped,
Mely elvérezni boldog lenne érted,
Vajon mi az, mi a nagy fáraót
Nem hagyja trónja vánkosán pihenni?
Mért áldozod fel a nap kéjeit,
Az éjnek édes álomképeit,
És nem bizod gondját nagy terveidnek
A rabszolgára, akit az megillet,
Midőn már úgyis a széles világon
Minden dicsőség, úralom tiéd
S a kéj, mit ember elviselni bír. –
Száz tartomány bő kincse mond urának,
Neked nyit kelyhet illatos virága,
S édes gyümölcsöt csak neked növel.
Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd:
A szőke szépség, lankadó szemével,
Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény,
A barna lányka, lihegő ajakkal,
Égő szemében őrült szenvedéllyel –
Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed,
Mind érzi, hogy betölté hívatását,
Ha néhány perced fűszerezni tudta.

ÁDÁM
Mindennek nincsen szűmre ingere.
Mint kénytelen adó jő, nem csatázok
Érette, nem köszönhetem magamnak.
De itt e művel, mellyet alkotok,
Azt tartom, hogy megleltem az utat,
Mely a valódi nagysághoz vezet.
Művészetét a természet csodálja,
S évezredekre hirdeti nevem.
Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse:
Erősebb lett az ember, mint az Isten.

LUCIFER
S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é
E képzeletben? Tedd kezed szivedre.

ÁDÁM
Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt.
De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem,
Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.
Csak a tömeg ne sejtse kínomat –
Ha sajnálhatna, nem imádna többé.

LUCIFER
Hát hogyha egykor átlátod magad,
Hogy a dicsőség percnyi dőre játék?

ÁDÁM
Az nem lehet.

LUCIFER S ha mégis?

ÁDÁM Halni térnék,
Megátkozván utánam a világot.

LUCIFER
Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer,
Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.
(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők
annyira vernek, hogy az jajveszékelve és
üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón
előtt összerogy.)

A RABSZOLGA
Uram, segíts!
(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik,
s fájdalmas sikoltással férjére borul.)

ÉVA Hiába kéred azt.
Ki kínjainknak nem volt részese,
Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava,
S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,
Ki eltakarlak, s testemmel fogok fel
Minden csapást.

ÁDÁM (A betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát
s nejét ki akarják hurcolni.)
Hagyjátok ott. El innét.
(A felügyelők el.)
Mi ismeretlen érzés száll szivembe,
Ki e nő, és mi bűve-bája van,
Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót
Lerántja porban fetrengő magához? – (Felkél.)

LUCIFER
Ez ismét a szálaknak egyike,
Melyekkel gúnyul vett körűl urad,
Eszedbe hozni hernyó voltodat,
Ha önhitedben lepkeként csapongsz.
E vékony szál, láttad már, milly erős,
Kisiklik ujjainkból, és azért
Nem téphetem szét.

ÁDÁM (lejőve a trón lépcsőin)
Azt ne is müveld.
Amillyen sértő, éppoly kellemes.

LUCIFER
De illetlen, hogy egy bölcs és király
Alatta nyögjön.

ÁDÁM Mit tegyek hát?

LUCIFER (gúnnyal)
Nincsen más hátra, mint hogy a tudás
Tagadja létét e rejtett fonálnak:
S kacagja durván az erő s anyag.

ÁDÁM
Én nem birom kacagni, sem tagadni.

ÉVA
Ah, kedvesem, véred csorogva foly,
Megállitom; fáj, úgyebár, nagyon?

A RABSZOLGA
Az élet fáj csak, már nem fáj soká.

ÉVA
Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig,
Ha most halnál meg, amint föllelél.

A RABSZOLGA
Mért él a pór? – A gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.

ÁDÁM
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!

LUCIFER
A haldokló hagymázos őrülése.

ÁDÁM
Mit is beszélt?

LUCIFER Nagy fáraó, mi bánt?
No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog:
Egy rabszolgával a földön kevesb van.

ÉVA
Neked silány szám, nékem egy világ,
Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? –

A RABSZOLGA
Én többé nem. – Felejts el, nő, örökre.
(Meghal.)

ÁDÁM
Majd foglak én. El innen a halottal.
(A hullát felveszik.)
Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:
A bájnak éppen úgy fejdelme vagy,
Mint az erőnek én – meg kelle lelnünk
Egymást akárhol.

ÉVA Óh, nagy fáraó,
Tudom, parancsod a pór végzete,
Nem is szabódom, csak kevés időt
Engedj magamnak, azután parancsolj.

ÁDÁM
Ne többször e szót. Óh, hát bírodalmam
Sohsem megy-é túl a parancs szaván?

ÉVA
Elég, ha egyelőre a parancs
Nem illet fájva – óh, ne írigyeld
Ez első percben könnyem a halottól. –
Mi szép halott, óh, Istenem, mi szép! (Ráborul.)

ÁDÁM
Szép és halott; mi ellentétel ez:
Törekvésinkre gúny e nyúgalom,
Vagy hívságukra szánalmas mosoly.

LUCIFER
Szökött rabszolga, ki veled dacol,
Mondván: erősebb lettem láncaidnál.

ÁDÁM
A holtnak béke, az élőnek üdv.
Amaz könyed nem érzi, mosolyod
Nélkülöznöm kín.
(A halottat kiviszik, Ádám Évát a trónra vezeti.)
Oldalomra, nő!
Ah, millyen édes kebleden pihenni.
(Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen.)
Mi lelt, szerelmem?

ÉVA Óh, nem hallod-e
A nép jaját?

ÁDÁM Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg, és feledd el a világot.
Te meg némítsd el azt a jajgatást.

LUCIFER
Azt nem birom, ez már a nép joga,
Együtt öröklé az igával azt.
(Ismét jajszó. Éva felsikolt, Ádám fölemelkedik.)

ÁDÁM
Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként
Segítsek rajta. Szíveden keresztül
A jajszó, mint villám, fejembe csap,
S úgy érzem, a világ kiált segélyt.

ÉVA
Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss,
Ha a nép jaja nem hágy megnyugodni,
Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok,
Hogy éltem célja tégedet mulatni,
Felejtek mindent, kívülem mi van:
Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat,
Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen;
De hogyha a nép, e milljókarú lény,
Korbácsolt háttal jajgat odakint:
Mint fájó testnek kisded porcikája,
Én, én, a népnek elszakadt leánya,
Szivemben érzem szintén mind e kínt.

ÁDÁM
És én veled. – A milljók egy miatt –
Mondá a holt is. –

ÉVA Óh, nagy fáraó!
Komor levél, és én vagyok oka,
Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell
Siketté lennem.

ÁDÁM Jobb mester valál te,
Mert megtanítál a jajt hallanom. –
Ne halljam többé. – Ím, legyen szabad
A szolganép. Mit is ér a dicsőség,
Mit egy személyben ér utól az ember
Milljók vesztével és milljók jajával,
Kikben szintén az az ember lehel;
Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt.

LUCIFER
Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi?
Ha kebelében öntudat lakik?

ÁDÁM
Miért jajgat hát, mintha fájna néki
A szolgaság?

LUCIFER Fáj, bár nem tudja, mi.
Mert minden ember uralomra vágy,
Ez érzet az, s nem a testvériség,
Mi a szabadság zászlajához űzi
A nagy tömeget – ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemként
Zaklatja minden olyasért, mi új,
S mi tagadása a már meglevőnek;
Abban remélvén testesülve látni
A boldogságról képzett álmait.
Pedig mély tenger a nép: bármi napfény
Sem hatja át tömét; sötét leend az,
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
És mely hullám esetleg épp te vagy.

ÁDÁM
S mért éppen én?

LUCIFER Vagy más, veled rokon,
Kiben tudattá vált a népi ösztön,
S ki a szabadság bámult bajnokául
Fényes helyedre tolakodni mer.
Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,
Nevet cserél, a gazda megmarad.

ÁDÁM
Mi végtelen körút okoskodásod,
Melyből menekvés nincsen is talán.

LUCIFER
Vagyon menekvés. Adj ezen nehány
Kivált egyénnek láncot és gyürűt,
Adj más játékszert, s mondd: im, a tömeg
Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé –
És elhiszik, és a népet lenézvén
Elszívelik, hogy őket is lenézd.

ÁDÁM
Ne kísérts ily csábító álokokkal.
El a szolgákkal! Légyen mind szabad.
Hirdesd ki nékik, ámde jól siess,
Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.

LUCIFER (félre)
Előre csak önhitten útadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.
(Kimegy.)

ÁDÁM
E mű meg álljon bévégzetlenűl,
Intő rom annak, aki nagyra tör,
Erőnk- s gyöngénknek nagy kérdőjele.
(Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak.
Lucifer visszatér.)
Örülj, pór, a nagyság hogy meghajolt
Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.

ÉVA
Vigasztalódjál, óh, én kedvesem,
Úgyis mit ér az a rideg dicsőség,
Hideg kigyóként, mely közénkbe csúsz.

ÁDÁM
De nagy, de nagy.

ÉVA El véle; látod, a jaj
Elnémult, üdvünket meg nem szakasztja,
Mi vágyad más, ha keblemen pihensz?

ÁDÁM
Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.
S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád –
Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.
Mint a védő szülő gyámoltalan
Voltát karolja leghőbben fiának.

ÉVA
Ah, fáraó, tán már untatlak is
E hasztalan, e balga fecsegéssel?
Hiába, ha okosabb nem vagyok.

ÁDÁM
Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem.
Eszem elég van nékem önmagamnak,
Erő- s nagyságért nem kebledre hajlok,
Sem a tudásért, mindezt könyveimben
Sokkal jobban föllelhetem. Te csak
Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat,
Rezgése szűmön végigárjadozzon.
Akármit mondasz, mindegy; óh, ki kérdi,
Mit énekel a kis madár, azért
Édes sejtéssel halljuk hangjait.
Te csak virág légy, drága csecsebecs,
Haszontalan, de szép, s ez érdeme.
(Luciferhez)
És mégis egy vágy ver föl mámoromból,
Talán bolond vágy – óh, de teljesítsd –
Hagyj vetnem egy merész pillantatot
Előre, egy pár ezredév utánra,
Mi lesz hiremből?

LUCIFER Amíg csókolodtok,
Nem érzed-é a lanyha szelletet,
Mely arcodat legyinti s elröpül?
Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,
Egy évben e por csak nehány vonalnyi,
Egy századévben már nehány könyök,
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved,
Kéjkerteidben a sakál üvölt,
A pusztán koldus, szolganép tanyáz.
(Amit Lucifer mond, láthatóvá is lesz.)
S mindezt nem a mennyrázó fergeteg,
Nem bömbölő földindulás cselekszi,
Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg.

ÁDÁM
Rettentő kép.

LUCIFER (gúnnyal) Ne félj, csak szellemed vesz,
De tested megmarad, mint múmia,
Kiváncsisága iskolás fiúknak,
Torz arculattal, melyről elmosódott
Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt.
(Egy múmia felé rúg, mely ezalatt a trón előtt
tűnt fel, s lassan legördül annak lépcsőin.)

ÁDÁM (felugorva)
Pokolbeli káprázat, el veled,
Hiú törekvés, dőre nagyravágy –
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban – másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.

ÉVA
S elhagysz-e engem is, szerelmedet? –

ÁDÁM
El, téged, a trónt, mindent elhagyok.
Vezess, vezess, új célra, Lucifer,
Ugyis sok szép időt vesztettem el
Ez áluton. (Indul, kardot vonva.)

ÉVA Királyom! Tört reménnyel
Ha megjössz, szíved e szűn menhelyet lel.

ÁDÁM
Igen, igen; sejtem, hogy téged is
Tisztult alakban fel foglak találni.
S akkor nem fogsz ölelni már parancsból,
De mint egyenlő – kéjnek érzetével. (El.)

LUCIFER
Ne oly vágtatva, még jókor beéred,
Talán előbb, a célt, hogysem reméled,
És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,
Mig én kacaglak. – Menjünk hát, előre.

ÖTÖDIK SZÍN

(Athénében. A köztér, közepén szónokszékkel.
Az előtéren oldalvást nyílt templomcsarnok istenszobrokkal,
virágfüzérekkel, oltárral. Éva mint Lucia,
Miltiádész hadvezér neje, fiával,
Kimónnal, több szolgálótól kísérve, kik áldozati tárgyakat
visznek, jő a templom csarnoka felé.
A téren rongyos nép ácsorog. Ragyogó reg.)

ÉVA
Csak erre, erre, kedves kisfiam.
Nézd, arra ment el gyors hajón atyád,
Csatázni messze hon határain.
Egy durva nép él ott, mely vakmerőn
Fenyegeté szabadságát honunknak.
Imádkozzunk, imádkozzunk, fiam,
Hogy az ég védje e hon igazát,
S vezesse közénk hős atyádat épen.

KIMÓN
Ugyan mért ment atyám oly messze földre,
Hogy védje ezt a rongyos, gyáva népet,
Ha szép nejét meg bú emészti honn?

ÉVA
Óh, jaj, ne ítélj jó apád felett,
Istennek átka űl oly gyermeken.
Csak a szerelmes nőnek van joga
Kesergni férje nagy lépésein,
Miket ha nem tesz, megszégyenlené.
Atyád úgy tett, mint kell a férfiúnak.

KIMÓN
Félsz hát, anyám, hogy gyenge, megverik?

ÉVA
Nem, nem, fiam, atyád hős, győzni fog,
Csak egy van, amitől őt félthetem,
Hogy önmagát nem győzi meg.

KIMÓN Hogyan?

ÉVA
Van a léleknek egy erős szava,
A nagyravágy. A rabszolgában alszik,
Vagy szűk körében bűnné aljasul.
De vérével táplálván a szabadság,
Naggyá növeszti, mint polgárerényt.
Ez költ életre minden szép- s nagyot,
De hogyha túl erős, anyjára tör,
S küzd véle, míg elvérzik egyikök. –
Ha e szó benne túlerőre jutna,
Ha megcsalhatná ezt a szent hazát,
Megátkoznám. Imádkozzunk, fiam.
(A templom csarnokába mennek, ezalatt a térre
mindig többen gyülekeznek.)

ELSŐ A NÉPBŐL
Nem hall az ember semmi izgató
Hírt, mintha sergünk ellent sem találna.

MÁSODIK A NÉPBŐL
És itthon is oly álmos minden ember,
Tán senki sem kohol már terveket,
Mint hajdanán, miknek kivitelére
A felséges nép torka kellene.
Ma reggel óta járom e helyet,
S szavazatomra nem akad vevő.

ELSŐ A NÉPBŐL
Unalmas élet, mit van tenni már?

HARMADIK A NÉPBŐL
Nem ártana egy gyönge kis zavar.
(Éva ezalatt az oltár tüzét meggyújtotta, kezeit
megmosá, s a hozandó áldozatra elkészült.
Szolgálói himnuszt kezdenek, mely
szakaszonként a következő jelenetbe vegyül.
A tér megtelt polgárokkal, néppel,
két demagóg a szószékért küzd.)

ELSŐ DEMAGÓG
Odább! ez a hely itten az enyém.
Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.
(A nép helyeslést üvölt.)

MÁSODIK DEMAGÓG
Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!
(A nép kacag és tapsol.)

ELSŐ DEMAGÓG
Te nem vagy bérenc, mert ki sem veszen meg.
Polgárok! Fájva emelek szavat,
Mert a nemes szívnek fáj, a nagyot
Porig alázni; s egy nagy férfiút
Kell vonnom bírószéketek elé
A dísz-szekérről.

MÁSODIK DEMAGÓG
Jól kezded, gonosz!
No, csak virágozd fel az állatot,
Mit áldozatra szántál.

ELSŐ DEMAGÓG Félre innen!

A NÉPBŐL
Mit is hallgatjuk azt a gúnyolót.
(Rángatják a második demagógot.)

ELSŐ DEMAGÓG
De bármint fáj szivem, mégis beszélek,
Mert téged, óh, dicső, fejdelmi nép,
Még hadvezérednél is többre nézlek.

MÁSODIK DEMAGÓG
Ez árus lelkü, éhenholt csoportot,
Mely eb gyanánt a hulladékra les
Gazdái asztaláról? – Óh, te gyáva,
Ízlésedet nem írigyelhetem.

A NÉPBŐL
Le véle, ő is áruló, le véle!
(Még inkább bántalmazzák. Éva két galambot
s tömjént áldoz az oltáron.)

ÉVA
Szent Aphrodíte! Óh, fogadd, fogadd el
Ez áldozat füstét, hallgasd imámat:
Nem zöld babért kérek férjem fejére,
Családi enyhet csak bajnok szivére.
(Az áldozat füstében Erósz mosolyogva
megjelenik, a Kháriszok körülállják s rózsákat
hintenek rá. Áhítatba merült csoportozat.)

A SZOLGÁLÓK
Hallgasd meg őt!

ERÓSZ Óh, nő, a tiszta szív
Áldása rajtad! –

A KHARISZOK És a Khariszok
Oltalma véled! –

A SZOLGÁLÓK Hála, Aphrodíte!

ELSŐ DEMAGÓG
Halld hát a vádat, nép! Nagy Miltiádész
Eladta a hont.

MÁSODIK DEMAGÓG
Óh, hazudsz, hazudsz!
Hallgassatok, vagy késő bánalomnak
Ér szégyene.

ELSŐ A NÉPBŐL
Le onnan, szemtelen!
(Egészen a tömegbe sodorják.)

ELSŐ DEMAGÓG
Ifjúságod virága van kezében,
Lemnoszt be bírta venni egy csapással,
S most veszteg áll Phárosznál. Megfizették.

HARMADIK A NÉPBŐL
Halál fejére.

ELSŐ POLGÁR Nos, kiáltsatok,
Vagy bérletemből hurcolkodjatok ki.
(Az áldozatnak vége, az istenségek eltűntek.)

ÉVA (felemelkedve)
Minő zaj az kint? Nézzük meg, fiam.

KIMÓN
Egy árulót itélnek el, anyám.

ÉVA (a csarnok lépcsőzetére lépve)
Szivem mindig szorul, ha éhező nép
Itéletét látom nagyok felett.
Ha sárba hull a fényes, kárörömmel
Szemléli a pór, gúnnyal illeti,
Mint hogyha önmocskát is igazolná.

MÁSODIK A NÉPBŐL
Uram, rekedt vagyok, s kiáltani
Szeretnék.

MÁSODIK POLGÁR
Itt van, kend meg torkodat.

MÁSODIK A NÉPBŐL
Aztán mit mondjak?

MÁSODIK POLGÁR
Mondj halált fejére.

A NÉPBŐL
Halál! Halál! –

ÉVA Kiről is van tehát szó?

MÁSODIK DEMAGÓG (hozzája lépve)
Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb,
Mint polgártársi, s azt nem tűrhetik.

ÉVA
Miltiádészről? – Óh, nagy istenek!
S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból
Mentett ki férjem, most halált kiáltasz?

KRISZPOSZ
Engedj meg, asszonyom, kettőnk közül
Csak egyik élhet. Három gyermekemmel
Tart, aki így szavaztat.

ÉVA Jaj neked,
Ha sorsod, Kriszposz, így lealjasít!
Bár megbocsájtok, hogyha éhezel.
De hát te, Therszitész? S ti mind, ti mind,
Kik a jólétben nyugton szunnyadoztok,
Mert a kapuktól ellenségteket
Férjem veré el. – Óh, hálátlanok! –

THERSZITÉSZ
Ah, asszonyom! Keservesen esik bár,
De mit tegyünk, ez a néphangulat:
Ki kockáztatja minden birtokát,
Dacolva a felgerjedett habokkal!

ELSŐ DEMAGÓG
Kimondom hát a nép itéletét.
(Lucifer mint harcos, rémült arccal, szaladva jő.)

LUCIFER
Vészt hirdetek! Az ellen a kapuknál!

ELSŐ DEMAGÓG
Az nem lehet, győzelmes hadvezérünk
Nincs-é előttük?

LUCIFER Éppen ő az ellen.
Megtudta, mit forraltok ellene,
Felkelt szivében a méltó harag,
S míg szóltok, tűzzel-vassal itt terem.

MÁSODIK DEMAGÓG
Ti hoztátok mindezt ránk, árulók.

A NÉPBŐL
Üssük le őket. – Éljen a vezér! –
Jaj nékünk, fusson, aki merre tud. –
Mindennek vége. –

ELSŐ DEMAGÓG Nincs. Hódolni néki
Elébe a kapukhoz!

ÉVA Istenek!
Az ítélet fájt, melly által nekem
Elvesztél férjem, óh, de keserűbb,
Hogy igazoltad azt – bár visszanyerlek. –

ELSŐ A NÉPBŐL
Fogjátok el nejét; ha városunknak
Bántása lesz, haljon meg gyermekestül.

ÉVA
Meghalnék érted, férjem, szívesen,
Csak a hon átka gyermekem ne érné. –

KIMÓN
Engem ne félts, anyám, jőj, jőj velem,
Megóv e szentély minden bántalomtól.
(Felmennek az üldöző csoport elől a csarnokba,
két nimfa rózsaláncot bocsát le mögöttük
a nép előtt, mely azonnal visszalép. Kívülről
harsonák hangzanak, a nép jajveszékelve
szétszalad. – A nimfák eltűnnek.)

LUCIFER (kacagva kezét dörzsöli)
Szép tréfa volt. Mi jó az értelemnek
Kacagni ott, hol szívek megrepednek.
(a templom felé fordulva)
Csak e mindig megifjuló, örökké
Szépnek látása ne zavarna folyvást.
Úgy fázom idegenszerű körében,
Mely a mezetlent is szemérmetessé,
A bűnt nemessé és a végzetet
Magasztossá teszi rózsáival
S az egyszerűség csókos ajkival. –
Mért késik oly soká az én világom,
A torzalak, a kétes rémület,
Hogy elriassza e káprázatot,
Mely küzdelmemben a már-már bukó
Embert mindannyiszor fölkelti újra. –
De majd meglátjuk, hogyha a halál
Borzalma eljő hozzánk nemsokára,
Unalmas árnyjátéktoknak vajon
Nem lesz-e akkor itt végső határa.
(A nép közé vegyül.)
(Ádám mint Miltiádész, fegyveres csapat élén
vezettetik megsebesülten. Előtte könyörögve
a nép és a demagógok.)

A NÉPBŐL
Éljen vezérünk. Könyörülj, nagy ember.

ÁDÁM
Mi vétketek hát, amiért könyörgtök?
S a gyöngétől mit kérhet az erős? –
De nőm nem jő elém, se gyermekem;
Tán csak nem érte őket bántalom! –

ÉVA
Ah, Miltiádész, mért is jössz, ha nőd
Sem bír örülni jöttödön. – Fiam,
Anyád leroskad, tartsd fel, tartsd fel … Ah,
Még jó nevet se hágy reád atyád! –

ÁDÁM
Mi ez? nem értem. A nép esdekel,
Nőm átkoz, és e mell vérzik hazámért. –

ÉVA
De jobban vérzik a hon és szivem.
Vagy mért jövél, mondd, hadseregnek élén? –

ÁDÁM
Nem illet-é rangomban ily kiséret?
Eljöttem, mert e súlyos seb nem enged
Továbbra is tisztemnek megfelelni.
Eljöttem, hogy küldőimnek kezébe,
A felséges népnek kezébe téve
Hatalmamat, beszámoljak neki.
Im, elbocsátlak, bajnok társaim,
Kiérdemlétek a háztűz nyugalmát.
S most én is e kardot, Athéne Pallasz,
Szentelve tűzöm oltárod fölé.
(Felvezetteti magát a csarnok lépcsőin.
Fegyveresei eloszolnak.)

ÉVA (férje nyakába borulva)
Ah, Miltiádész, hol van boldogabb nő,
Mint a te nőd, nemes, nagy férfiú!
Nézd, nézd fiad, milyen hasonlatos
Hozzád, mi nagy, mi szép!

ÁDÁM Ti kedvesek!

KIMÓN
Jól tudtam én, hogy amit tesz atyám,
Az jól van téve. –

ÉVA Óh, ne szégyeníts meg,
Ezt a hitvesnek kelle tudni jobban.

ÁDÁM
Fiam! Atyád kardját mutasd be te.

KIMÓN (a kardot felakasztva)
Óvd, istenasszony, ezt a drága kardot,
Mig egykor érte hozzád eljövök.

ÉVA
E kettős áldozathoz az anya
Hadd szórja a tömjént. Pallasz, tekints le.
(Tömjént áldoz.)

ELSŐ DEMAGÓG (a szószéken)
Nem volt-e igazam, hogy áruló?
Hogy Dáriusz megvette? Tettetés csak
A seb, nem kíván ellene csatázni.

A NÉPBŐL
Halál reá.

ÁDÁM Mi zaj az odakint?

ÉVA
Ah, Miltiádész, rettentő beszéd az:
Árúlónak mond újra a tömeg.

ÁDÁM
Nevetséges vád; engem, árulónak,
Ki Marathónnál győztem?

ÉVA Óh, hogy úgy van.
Gonosz világ az, mellyet itt lelél.

ELSŐ DEMAGÓG
Mit késtek őt elfogni?
(Nép tolong a templom csarnoka elé, köztük Lucifer.)

ÉVA Miltiádész!
E szentélyben biztos vagy, meg ne mozdulj. –
Miért is oszlatád szét a hadat?
E bűnbarlangot mért nem gyújtatád fel?
Csak láncot érdemel e csőcselék,
Mely érzi, hogy te szűletél urául,
Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve,
S megöl, megöl, hogy lábadhoz ne essék. –

ELSŐ DEMAGÓG
Halljátok-e, egy áruló neje
Miként beszél? –

ÉVA Az a nőnek joga,
Hogy férjét védje, mégha bűnös is,
Hát még ha ollyan tiszta, mint uram!
És ellensége ollyan korcs, miként ti. –

ELSŐ DEMAGÓG
Mért hagyja a felséges nép magát
Így becsmérelni.

ELSŐ A NÉPBŐL Hátha igazat mond.

ELSŐ POLGÁR
Ki velök tart, gyanús. Kiáltsatok,
Rongy lelkek, vagy dögöljetek meg éhen.

A NÉPBŐL
Halál reá. –

ÁDÁM Takard el e fiút.
Ne lássa vérem, s el, nő, e kebelről.
A villám, melly a szirtre csap, ne érjen.
Csak én haljak meg – vagy miért is éljek,
Midőn látom, mi dőre a szabadság,
Melyért egy élten küszködém keresztül.

ELSŐ DEMAGÓG
Mit tétováztok még.

A NÉPBŐL Halál reá!

ÁDÁM
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedűl én voltam a bolond,
Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.

LUCIFER (félre)
Elmondtad a sírverset önmagadra,
S utánad illőt sok nagy síroromra. –

ÁDÁM
Vezessetek le. Nem veszem igénybe
Tovább e szentélyt.
(Levezetteti magát a lépcsőn,
Évát gyöngéden szolgálói karjába téve.)
Ím – készen vagyok. –

MÁSODIK DEMAGÓG
Védjed magad, még nincsen veszve semmi.

ÁDÁM
Nagyon gyötörne a seb, hogyha szólnék
Védelmemül.

MÁSODIK DEMAGÓG
Tedd meg, hisz ez a nép
Csak az imént porban csúszott előtted.

ÁDÁM
Ah, épp azért minden haszontalan,
Önszégyenét meg nem bocsátja a nép.

LUCIFER
Kijózanodtál-é hát?

ÁDÁM Óh, nagyon.

LUCIFER
Átláttad-é, hogy a bódult tömegnek
Nemesb ura voltál, mint ő neked?

ÁDÁM
Lehet, de mind a kettő kárhozat;
Más név alatt a végzet ugyanaz.
Hiú törekvés azzal küzdeni,
Nem is fogok. – Aztán miért, miért is
Vágynék magasra bármi hő kebel.
Éljen magának, és keresse a kéjt,
Mellyel betölti az arasznyi létet,
S tántorgjon ittasan Hádész felé. –
Vezess új útra, Lucifer, vezess,
S kacagva nézem más erényeit,
Más kínjait, csak élveket kivánva.
Te meg, nő, aki – úgy rémlik szivemnek –
Egykor lugost varázsolál nekem
A sivatagba, hogy ha még fiamból
Polgárt nevelnél tisztes anyaként:
Bolond vagy, méltán gúnyol a leány,
Ki festett arccal a bordélyban ül
Bortól felgerjedt, csókvágyó ajakkal.
Örülj, mulass, tagadd meg az erényt. –
Vérpadra mostan, büntetésemül.
Nem mintha aljast bírtam volna tenni,
De mert nagy eszme lelkesítni bírt.
(Ezalatt egy tőkét hoznak a lépcsők elé, mellette
Lucifer áll bárddal. Ádám lehajtja a fejét.)

ELSŐ DEMAGÓG
Végezzétek ki. Éljen a haza!

LUCIFER (félsúgva)
Szép búcsu, nemde? – Nos, vitéz uram,
Nem borzogat most furcsán egy kevéssé
A torzképű halál rideg szele? –

ÉVA
Ah, Pallasz! Meg nem hallgatád imámat. –
(A templomból a halál nemtője,
mint szelíd tekintetű ifjú, lefordított fáklyával
s koszorúval Ádámhoz lép.)

ÁDÁM
Pallasz meghallgatott. – Az ég veled,
Megnyugvás szállt szivembe, Lúciám.

LUCIFER
Átok reád, hiú ábrándvilág,
Megint elrontád legszebb percemet. –

ÉVA
Átok reád, te közlelkű, rideg nép,
A boldogságot durván illetéd,
S üde virága menten porba hullt.
Pedig nem ollyan édes a szabadság
Neked, amillyen fájdalmas nekem volt. –

HATODIK SZÍN

(Rómában. Nyílt csarnok istenszobrokkal,
díszedényekkel, melyekben illatok égnek,
kilátással az Appenninek felé. – Középen terített
asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló,
Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia,
Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek.
Egy emelvényen gladiátorok harca foly,
rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek.
Alkony, később éj.)

CATULUS
Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
Ez a piros szalagú gladiátor,
Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.

ÁDÁM
Nem, Herculesre!

CATULUS Ah, mit, Herculesre,
Ki hinne még közöttünk istenekben?
Mondd Júliádra, jobban elhiszem.

ÁDÁM
Legyen.

LUCIFER
Erős alapra esküszöl:
Álistent tévén, álisten helyébe.
De mondd, hogy értsük mégis azt az esküt,
Szépségét értsük-é, szerelmed-é,
Avagy tán éppen hűségét irántad? –

CATULUS
A báj muló, s ha még nem volna is,
Unott lesz holnap, ami elragad ma,
S kevesb kecsű nő csábít tőle el
Az újdonság bűbájos ingerével.

ÁDÁM
Hűségit értém. Vagy ki pazarol
Hölgyére többet nálam?

HIPPIA Óh, bohó!
Hát bírod-é őt vég nélkűl ölelni?
S ha bírnád is, te, aki telhetetlen
Gyönyörre vágysz s haszontalan csapongsz,
Mert a kéjnek csak egy-egy elszakadt
Részét birod egy-egy nőben találni,
Mig a szépség s kéj eszményképe mindig
Elérhetlen varázsként leng előtted,
Hogyan tudod, hogy szintén egy szeszélye,
Egy ábrándkép nem csábitandja-é el?
Egy gladiátor roncsolt izmai –

ÁDÁM
Igaz, igaz, ne többet, Hippia.
Miért is vonz az a kéj Tantalusként,
Ha Herculesnek ereje hiányzik,
Ha Proteusként nem változhatunk,
S egy megvetett rab, kínos hét után
Oly órát élvez, millyet hasztalan
Ohajt ura. – Vagy a gyönyör csak egy
Ital viz-é hát a meglankadottnak,
S annak halál, ki habjaiba dűl?

LUCIFER
Ah, mily dicső erkölcsi tanfolyam
Szép lányok keblén, fűzéres pohárnál. –
De hát fogadástok? –

ÁDÁM Ha veszteném,
Úgy Júlia tiéd. –

CATULUS S ha nyersz?

ÁDÁM Lovad
Enyém. –

CATULUS
Négy hétre visszaveheted
Vagy bétaszítom ángolnás tavamba. –

LUCIFER
Nézd, Júlia, e szép kövér halat:
Egyél, hiszen majd hizlalsz másikat.

ÉVA
S nem dőzsöl-é rút féreg rajtad is?
Örüljön, aki él, vagy hogyha nem
Tud is örülni, legalább kacagjon. (Iszik.)

ÁDÁM (a gladiátorhoz)
Jól tartsd magad, hé! –

CATULUS Rajta csak, vitézül.
(Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve,
ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni,
de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva
markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja.)
Recipe ferrum! – Gyáva korcs. Elég
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.
(A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte.)

ÁDÁM
A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.
Vigyék ki azt a hullát. – Táncosok!
Csináljatok most már komédiát,
Ebből elég volt mára.
(A hullát kiviszik, az emelvényt táncosok foglalják el.)

CATULUS Cluvia!
Jőj hát te is, nem nézhetem soká,
Ha más ölelkezik.

LUCIFER S mi, Hippia,
Követjük-é szintén példájukat?
De nyald meg ajkad, nincs-e rajta méreg,
No úgy, most már mulathatunk, galambom.

ÁDÁM
Mit is dobog szived olyannyira,
Nem nyughatom fölötte, Júlia. (Suttognak.)

LUCIFER
Halld, e bolond még a szívről beszél! –

CATULUS
Ládd, kedves, én nem bántom a tiédet,
Tehetsz vele akármit, csak ne tudjam,
Ha csókod forró s mindig kész nekem.

CLUVIA
Nagylelkü kedves! Ím, javadra e bort. (Iszik.)

CATULUS
Jól van, jól, Clúvia, de lágy karod,
Puhácska kebled tőlem el ne vond,
Füzérem is lesiklott, ládd, fejemről. –
(a táncosnőkhöz)
Ah, ez remek fordúlat táncotokban,
Mi buja tűz, kellemmel egyesülve!

CLUVIA
Szemed befogom, ím, ha ott leled
Azt, amiért én is versenyt futok,
S csak egy jó szót sem bírok érdemelni. –
(Luciferre mutatva)
Ezen savanyu arcot nézzed inkább –
Miért is ennek az a szép leány,
Ha már különb hasznát se tudja venni,
Mint hogy szunyadni hagyja, míg maga
Gúnyos mosollyal és hideg szemekkel
Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,
Mi a társalgás illatát teszi. –

CATULUS
Valóban, egy ily arc egész körök
Költészetére fagylepelt borít.
Ki ellenáll a perc igézetének,
S nem hagyja lelkét ártól elragadni,
Nem is jó ember, s bár maradna otthon. –

HIPPIA
Valóban szinte félek, hogy szegényben
Már megfogant a fekete halál,
Mely a várost pusztítja. –

ÁDÁM El vele,
E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk,
Ki tudja a legszebbet köztetek.

HIPPIA (énekel)
Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell;
Minden pohárnak
Más a zamatja.
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.

Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell,
Minden leánynak
Más a varázsa.

MIND
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.

CATULUS
Jól van biz az, nos, Clúvia, te mit tudsz?

CLUVIA (énekel)
Bolond világ volt hajdanában:
Lukréciát az özvegy ágyban
Hogy megkereste szép gavallér,
Nem lángol ajka, több kéjt nem kér,
Tárt szűvel nem fut bordélyházba,
Hideg vasat merít magába. –
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban. –

Bolond világ volt hajdanában:
Brutus nem ült szép villájában,
Kardot fogott s harcolni méne
Mint hitvány zsoldos, s még mivégre?
A rongyos nép jóléte végett,
S tar földön érte el is vérzett.

MIND
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban. –

CLUVIA
Bolond világ volt hajdanában:
Rém járt fel a hősek agyában,
Szentnek hivék, mit kacagunk ma,
S egy-két ily őrült, ha akadna,
Cirkuszainkban éppen elkel,
Nekünk látvány, a vadnak étel.

MIND
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban. –

LUCIFER
Ah, Cluvia, leverted Hippiát.
Szeretnék e dalnak költője lenni.

ÁDÁM
S te nem danolsz, mit búsongsz, Júlia?
Körűlünk minden vígad és nevet.
Nem jólesik pihenned keblemen? –

ÉVA
Ah, jól, nagyon. De nézd el, Sergiolus,
A boldogság midőn elkomolyít.
Azt tartom, mely kacag, nem is valódi.
Legédesebb percünkbe is vegyűl
Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily perc – virág,
S így hervatag.

ÁDÁM Ah, én is érzek illyest.

ÉVA
S kivált, ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szűkkorlátu szót,
De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hívatása.
Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa
Mindez. – Csókollak ismét – ébredek.

ÁDÁM
El a zenével, tánccal, émelyít
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt és fulánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.
(A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről.)
Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?

LUCIFER
Nehány őrültet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogrul álmodókat.

CATULUS
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait.

LUCIFER
Koldús a dúst testvéreül kivánja,
Cseréld meg őket, és ő von keresztre.

CATULUS
Hagyd hát kacagnunk a nyomort, hatalmat,
Dögvészt, mi a várost tizedeli.
Az isteneknek minden végzetét.
(Új jajszó.)

ÁDÁM (magában)
Úgy érzem, mintha álomban feküdném,
A rezge hangon messze múltba szállok,
Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása. –
Nem így mondád-e, Júlia?

ÉVA Igen.
(Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet
vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel.
Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.)

LUCIFER (felkacagva)
Mint látom, itt a jókedv elborult.
Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élc,
Hogy a savanyu úr is megsokallja?
Talán bizon valaki fél közöttünk,
Vagy éppen megtért.

ÁDÁM (feléje sújtva poharát) Vessz, ha azt hiszed.

LUCIFER
No, majd hivok uj vendéget közénk.
Talán megifjult kedv is tér be véle.
Hej! Hozzátok be, szolgák, ízibe,
Ki fáklyafénnyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal.
(A halottat nyílt koporsóban behozzák,
s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben
marad. Lucifer ráköszönt.)
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!

HIPPIA
Talán inkább csókot kivánsz?

LUCIFER Öleld meg,
És lopd ki szájából az obulust.

HIPPIA
Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.)

PÉTER APOSTOL
Megállj, a döghalált szivod magadba.
(Mindnyájan visszaborzadva, helyükön felemelkednek.)

MIND
A döghalál – rettentő – félre innen.

PÉTER APOSTOL
Te nyomorú faj! – Gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körűl,
A város pusztul, durva, idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol,
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület
S égből, földről se részvét, sem segély.
Nem bírod, úgye, kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri,
S jobb cél felé hiába ösztönöz.
Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,
S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak.)
Elporlanak, s új Istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. –
Nézz csak körül, mi pusztít városodban
Hatalmasabban, mint a döghalál,
Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thébaisznak puszta téreit
Vad anachorétákkal népesítsék,
Ottan keresve tompult érzetöknek
Mi még izgassa, ami még emelje. –
El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről.

HIPPIA (az asztal előtt összeroskadva)
Óh, jaj nekem, mi szörnyű fájdalom,
Hideg veríték, orcusnak tüze –
A dögvész, óh, a dögvész – elveszek.
Nem gyámolít ki sem közűletek,
Kik annyi élvet osztátok velem?

LUCIFER
Ma néked, holnap nékem, édesem. –

HIPPIA
Hát öljetek meg, átkom ver különben.

PÉTER APOSTOL (hozzálépve)
Ne átkozódjál, lányom, sőt, bocsáss meg –
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel
Lelked kitisztul menten a salaktól,
S hozzá siet.
(Megkereszteli az asztalról vett edényből.)

HIPPIA Atyám – megkönnyülék. (Meghal.)

CATULUS (indul)
Én még ma Thébaiszba útazom.
Elundorodtam a bünös világtól.

CLUVIA
Megállj, Catulus, én is elkisérlek. (Kimennek.)
ÁDÁM (elgondolkodva, az előtérre lép, Éva követi.)
S te itt vagy, Júlia, mondd, mit keressz itt,
Hol a halál az örömet kiölte.

ÉVA
S nem ott van-é helyem, ahol te vagy?
Ah, Sergiolus! Vajh mi sok nemes
Érzést találtál volna e kebelben,
Hol csak mulékony kéj után kutattál. –

ÁDÁM
És önmagamban is. Mi kár, hogy úgy van!
Elveszni nyomorultan, kisszerűen,
S szenvedni addig. Óh, ha él az Isten,
(Letérdel, s kezét égnek emeli.)
Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,
Új népet hozzon s új eszmét a világra,
Amazt, a korcsba jobb vért önteni,
Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen
Magasra törni. Érzem, elkopott mind,
Mi a miénk volt – s újat létrehozni
Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem.
(Az égen glóriában a kereszt feltűnik.
A hegyek megől égő városok pírja látszik.
A csúcsokról félvad csapatok szállnak alá.
Távolról áhítatos himnusz hallik.)

LUCIFER (magában)
E látvány kissé borzogatja hátam,
De nem emberrel kell-e küzdenem?
Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.
Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
A glória ha lassan elveszett,
Még megmarad a vérengző kereszt.

PÉTER APOSTOL
Az Úr meghallgatott. – Tekints körűl,
Az elkorcsult föld újra kezd születni.
E medvebőrös, barbár harcfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra,
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el, s istállót elhagyott
Templomfalak közt lél, új vért hozand
Az elsilányult, megfogyott erekbe.
S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
Mig a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását,
Melyek meg fogják rázni a világot. –

ÁDÁM
Ah, érzem, érzem, mást is kér a lélek,
Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
A szív vérének lassu elfolyása
Olyan kéj, melynek vajh, mi lenne mása?

PÉTER APOSTOL
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

ÁDÁM
Fel hát csatázni, fel hát lelkesülni
Az új tanért. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovagerény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A felmagasztalt női ideál.
(Péterre támaszkodva, indul.)

LUCIFER
Ah, a lehetlen lelkesít fel, Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.
(Utánamegy.)

HETEDIK SZÍN

(Konstantinápolyban. Piac nehány őgyelgő polgárral. –
Középen a Pátriárka palotája, jobbra apácazárda,
balra liget. Ádám mint Tankréd, erődús férfikorban más lovagokkal,
Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén,
lengő zászlók s dobszó mellett jő, Lucifer mint fegyvernöke.
Estve, később éj.)

ELSŐ POLGÁR
Im, itt jön ismét egy barbár csapat.
Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput,
Nehogy rabolni jőjön kedvök újra.

MÁSODIK POLGÁR
El hölgyeinkkel; e vad csőcselék
Isméri a szerájok kéjeit.

ELSŐ POLGÁR
És hölgyeink is a győző jogát.

ÁDÁM
Megálljatok, mit futtok így előttünk;
Vagy nem látjátok ezt a szent jelet,
Testvérileg mely egy célhoz csatol? –
Hitünk világát vittük Ázsiának,
Szeretetnek tanát, hogy elvadult
Milljói, mellyek közt szent bölcseje
Ringott üdvünknek, érezzék malasztját.
S tiköztetek nem volna szeretet?

ELSŐ POLGÁR
Hallottunk már mi sokszor ily beszédet,
S legott házunkra az üszök repült. (Elszélednek.)

ÁDÁM (a lovagokhoz)
Imé, látjátok, ez átkos gyümölcse,
Ha aljas tervvel annyi martalóc
Kezében a szent zászlót lengeti,
S gyáván hizelgve a népszenvedélynek,
Hivatlanul tolakszik fel vezérül. –
Lovag barátim! Míg a szennytelen
Becsűlet, Isten szent dicsérete,
A nő védelme és a hősiség
Lesz kardjainkon, mink vagyunk hivatva
E ronda démont féken tartani
S vezetni, hogy vágyának ellenére
Nagyot s nemest müveljen szüntelen.

LUCIFER
Szépen szólsz, Tankréd, ámde majd, ha a nép
El nem hiendi többé, hogy vezér vagy – –

ÁDÁM
Hol a szellem van, ott a győzelem.
Lesújtom. –

LUCIFER És ha szellem nála is lesz?
Leszállsz-e hozzá?

ÁDÁM Mért leszállani?
Hát nem nemesb, ha őtet emelem fel. –
Lemondni a küzdés nehéz helyéről
Társak híjában épp olyan kicsínyes,
Mint szűkkeblűség társt be nem fogadni.
Irígyelvén részét a pályabérben. –

LUCIFER
Lám, lám, mivé silányult a nagy eszme,
Melyért a cirkusz vértanúi haltak. –
Ez az egyénnek felszabaditása? – –
Csodálatos fajú testvériség. –

ÁDÁM
Ne gúnyolj. – Óh, ne hidd, hogy a dicső tant
Fel nem fogom. Éltemnek vágya az. –
Tehet, s tegyen, kiben szent szikra van,
Ki felküzd hozzánk, szívesen fogadjuk,
Egy kardcsapás rendünkbe emeli.
De őriznünk kell a rend kincseit
A még forrongó zűrnek ellenében.
Bár jőne már, bár jőne az idő,
Megváltásunk csak akkor fog betelni,
Midőn ledűl a gát, mert tiszta minden. –
De illyen napnak jöttét kétleném,
Ha az, ki a nagy művét inditá,
Nem önmaga lett volna a nagy Isten. – –
Barátim, láttátok, hogyan fogadtak.
Árván a zajgó város népe közt.
Nincs hátra más, mint ott azon ligetben
Táborba szállni, mint azt megszokók
Már a pogány közt. Míg majd jobbra fordul.
Induljatok, követni foglak én is,
Minden lovag felel népségeért.
(A keresztes had tábort üt.)

LUCIFER
Mi kár, hogy szép eszméid újolag
Csak ollyan hírhedett almát teremnek,
Mely künt piros, de béle por.

ÁDÁM Megállj.
Hát nem hiszesz már semmi nemesebbe’?

LUCIFER
Ha hinnék is, mit ér, fajod ha nem hisz.
Ez a lovagrend, mellyet állitasz
Fárosz gyanánt tenger hullámi közt,
Egykor kialszik, félig összedűl,
S vészesb szirtté lesz a merész utasra,
Mint bármelyik más, mely sosem világlott. –
Minden, mi él és áldást hintve hat,
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test túléli ronda dög gyanánt,
Mely gyilkoló miazmákat lehel
Az új világban, mely körűle fejlik. –
Ládd, így maradnak ránk a múlt idők
Nagyságai.

ÁDÁM Míg rendünk összedűl,
Tán szent tanai a tömegbe hatnak,
És akkor nincs veszély.

LUCIFER A szent tanok. – –
Ah, épp a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Mig őrültség vagy békó lesz belőle.
Egzakt fogalmat nem bírván az elme,
Ti mégis mindig ezt keresitek
Önátkotokra, büszke emberek.
Vagy nézd e kardot, hajszállal nagyobb,
Kisebb lehet, s lényben nem változott,
Ezt folytathatnók véges-végtelen,
S hol az egzakt pont, mely határt tegyen?
Bár érzésed rögtön reátalál,
A változás nagyban midőn beáll. –
De mit törekszem – fáraszt a beszéd,
Tekints magad csak kissé szerteszét.
(Nehány polgár ismét megjelen.)

ÁDÁM
Barátim! Népem fáradt, menhelyet kér.
Tán a kereszténység fővárosában
Nem kér hiába.

HARMADIK POLGÁR
Kérdés, nem vagy-é
Eretnekségben rosszabb a pogánynál.

NEGYEDIK POLGÁR
Mondd, mit hiszesz, a homousiont,
Vagy homoiusiont?

ÁDÁM Ezt nem értem. –

LUCIFER
Ne valld be, ez most itt a fő dolog.

NEGYEDIK POLGÁR
Lám, kétkedik, ez is hamishitű.

TÖBBEN
El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. –
Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt. (Elszélednek.)
(A Pátriárka fejedelmi pompában és kísérettel
jő palotájából, egy csapat barát követi láncravert
eretnekeket kísérve, végre katonák s nép.)

ÁDÁM
Elámulok! – De mondd, mi fejdelem
Közelg amott, oly dölyfösen, kihívón? –

LUCIFER
A főpap az, apostolok utóda.

ÁDÁM
S e meztelábas, ronda csőcselék,
Mely a bilincselt népet kárörömmel,
Hazudt alázat színével kiséri?

LUCIFER
Keresztény-cinikus barátsereg.

ÁDÁM
Nem láttam illyest ősi hegyeim közt.

LUCIFER
Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,
Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd
Ez abszolút erényü s épp ezért
Engesztelhetlen népet.

ÁDÁM Ah, minő
Erény lehetne ily fajnak sajátja.

LUCIFER
Erényök a sanyargás, a lemondás,
Mit mestered kezdett meg a kereszten.

ÁDÁM
Az egy világot válta meg ezáltal,
De e gyávák csak Istent káromolnak,
Mint lázadók, megvetve kegyeit.
Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,
Mit medve ellen vinni hősiség,
Bolond.

LUCIFER De hátha ők a szúnyogot
Medvének nézik. – Nincs-e rá joguk?
Nincs-é joguk hős voltuk érzetében
Pokolra űzni minden élvezőt? –

ÁDÁM
Látok, miként Tamás, és nem hiszek. –
Szemébe nézek e káprázatoknak. –
(A Pátriárka elé lép.)
Atyám! A szent sír harcosi vagyunk,
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. –
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.

PÁTRIÁRKA
Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az Isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén itélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,
S tűzzel-vassal bár irtjuk, szüntelen
Ujult erővel küldi a pokol ránk. –
De hogyha a kereszt vitézi vagytok,
Minek kerestek messze szerecsent,
Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,
Fel falvaikra, irtsátok ki őket,
Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.

ÁDÁM
Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. –

PÁTRIÁRKA
Ártatlan a kigyó is, míg kicsiny,
Vagy hogyha már kihullt méregfoga,
S kiméled-é?

ÁDÁM Valóban szörnyü bűn
Lehet, mi ily haragra gyújthatá
Egyházát a szeretetnek.

PÁTRIÁRKA Fiam!
Nem az szeret, ki a testnek hizelg,
De aki a lelket vezérli vissza,
Ha kell, kard élén vagy lángon keresztül
Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot
Hozok a földre. – E gonosz hitűek
A szentháromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Mig az egyház a homousiont
Alapítá meg a hit cikkeül.

BARÁTOK
Halál reájuk, már a máglya ég. –

ÁDÁM
Adjátok fel, barátim, azt az i-t,
Szebb áldozat lesz életmegvetéstek
A szent sirért vivandó hős csatában. –

EGY AGG ERETNEK
Sátán, ne kísérts, mink igaz hitünkért
Ott vérezünk, hol Isten rendelé.

EGYIK BARÁT
Hah, szemtelen, igaz hittel dicsekszel?

AZ AGG ERETNEK
Nincs-é velünk a rimini zsinat
S más számtalan?

A BARÁT Rosz útra tévedett.
De Nicaeában s más igaz hivő
Zsinatban úgye mellettünk itéltek?

AZ AGG ERETNEK
A pártosok. – Mi szemtelen kisérlet
Még versenyezni vélünk. Vagy, felelj,
Hol van csak egy egyházatyátok is,
Mint Árius és a két Euséb? –

A BARÁT
Hát bírtok-é egy Athanásiust?

AZ AGG ERETNEK
Hol vértanúitok?

A BARÁT Több, mint tinektek.

AZ AGG ERETNEK
Szép vértanúk, kiket káprázatával
Az ördög csalt el, kárhozott halálra. –
Mondom, ti vagytok a nagy Babilon,
Az a kéjhölgy, kiről Szent János írt,
Mely el fog veszni a világ szinéről. –

A BARÁT
A hétfejű sárkány, az Antikrisztus
Vagytok ti, kikről Szent János beszél,
Gazok, csalárdok, ördög cimborái.

AZ AGG ERETNEK
Rablók, kigyók, paráznák, torkosok …

PÁTRIÁRKA
El vélök, el, máris soká időzünk,
Isten dicsére, a máglyára őket!

AZ AGG ERETNEK
Isten dicsére, jól mondád, gonosz,
Isten dicsére hull az áldozat. –
Erősek vagytok, tesztek kény szerint,
De jó-e a tett, ítél majd az ég. –
Számlálva immár bűnóráitok,
Vérünkből új csatárok szűletendnek,
Az eszme él, s a láng, mely fellobog,
Világot késő századokra vet. –
Jerünk, barátim, a dicső halálba. –

AZ ERETNEKEK (karban énekelnek)
1. Én erős Istenem, én erős Istenem, miért hagytál el engemet, és miért távoztál el az én megtartásomtól és az én jajgatásaimnak beszédétől?
2. Én Istenem, kiáltok mind napestig, de nem hallgatsz meg, éjjel is nincs nekem veszteglésem.
3. Te pedig szent vagy – – (XXII. zsolt.)

A BARÁTOK (karban közbevágnak)
1. Perelj, Uram, az énvelem perlőkkel, és harcolj a velem harcolókkal.
2. Ragadj fegyvert és paizst, és kelj fel az én segítségemre.
3. És vedd fel dárdádat és rekeszd meg az én háborgatóim eleinek utát. (XXXV. zsolt.)
(Ezalatt a Pátriárka s a menet elvonul. Nehány barát traktátusokkal a keresztesek közé vegyül.)

LUCIFER
Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz?
Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának, s múlattatni fog. –

ÁDÁM
Óh, jaj, ne tréfálj! – hát egy i miatt is
Mehetni illy elszántan a halálba? –
Mi akkor a magasztos, nagyszerű? –

LUCIFER
Az, ami másnak tán kacagtató.
Egy szál választja csak e két fogalmat,
Egy hang a szívben ítél csak közöttük,
S ez a rejtélyes bíró a rokonszenv,
Mely istenít vagy gúnyával megöl. –

ÁDÁM
Mért is tűnt csak szemembe mind e bűn!
E kisszerű harc büszke tudományban,
E gyilkos méreg mesterül kivonva
A legfényesb, legüdítőbb virágból. –
E szép virágot egykor ismerém,
Üldött hitünknek zsendülő korában:
Ki az a bűnös, aki tönkretette?

LUCIFER
A bűnös önmaga a győzelem,
Mely szerteszór, száz érdeket növel.
A vész, mely összehoz, mártírt teremt,
Erőt ád; ott van az eretnekekkel. –

ÁDÁM
Valóban, elhajítnám kardomat,
És visszamennék éjszaki honomba,
Hol még az ős erdők árnyékiban
A férfibecs, a tiszta egyszerűség
Dacol e síma kornak mérgivel,
Ha titkos szó nem súgná szüntelen,
Hogy e kort nékem kell újjáteremtni.

LUCIFER
Hiú törekvés. Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Uszója, nem vezére az egyén. –
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mindaz, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd viradni,
De a kakas kiált, merthogy virad. –
Amott azok, kik békóban sietnek
Mártírhalálra, gúnytól környezetten,
Látnak csak egy embernyomot előre,
Köztük dereng fel az új gondolat;
S azért meghalnak, mit utódaik
Az utcaléggel gondtalan szivandnak. –
De hagyjuk ezt, nézz kissé táborodba,
Mit járnak ott azon piszkos barátok,
Mi vásárt ütnek, mit szónoklanak,
Őrült taglejtés vad kiséretében. –
Hallgassuk őket.

EGY BARÁT (a tolakodó keresztesek közt)
Bajnokok, vegyétek!
Vegyétek a vezeklésnek tanát
Kalauzul minden kétségetekben,
Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,
A templomrabló, a hamis tanú
Hány évig fog szenvedni a pokolban.
És megtanít, egy évi büntetést
Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány,
Mig a szegény három solidival.
S ki már fizetni éppen képtelen,
Nehány ezer korbácsütéssel is. –
Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. –

A KERESZTESEK
Ide vele. – Nekünk is, szent atyám! –

ÁDÁM
Hah, rossz árús, és még roszabb vevők.
Vonj kardot, és verd szét e ronda vásárt!

LUCIFER (zavarban)
Bocsáss meg, e barát rég cimborám.
S nem is utálom én az ily világot,
Az Úr dicse haszinte felkapott is,
Felkaptam én is egyúttal vele.
Csak te maradtál egy kissé alant.
(Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája
sikoltva rohannak Ádámhoz, nehány keresztestől
üldözve, kik azonban ízibe elosonnak.)

ÉVA (összerogyva)
Ments meg te, bajnok!

ÁDÁM (felkarolva) Eszmélj, óh, nemes hölgy,
Itt biztosan vagy. Vesd fel szép szemed.
Minő igéző! – Vajh, mi érheté?

HELÉNE
Élvezni voltunk a természetet
Kertünk árnyékos sűrüségi közt,
Gondatlan ülve az üde gyepen,
A csattogányt hallgattuk és kisértük;
Midőn csillogni látunk két szemet
Vad szenvedéllyel a bokor megől.
Ijedve kezdünk futni, míg utánunk
Lihegve és döbörgve négy keresztes
Majd-majd beért, midőn hozzád jutánk.

ÁDÁM
Nem is tudom, kivánjam-é, hogy ébredj;
Hát hogyha elhagysz, álomkép gyanánt?
Hogy is lehet test így átszellemülve,
Ilyen nemes és illy imádatos –

LUCIFER
Átszellemült test! – Óh, a sors valóban
Nem büntethetné jobban a szerelmest
Őrültségéért, mint beteljesítvén
Mindazt, amit csak kedvesére halmoz. –

ÁDÁM
Úgy rémlik, egykor már ismertelek,
Hogy együtt álltunk Isten zsámolyánál.

LUCIFER
Mindenre kérlek, azt sose feledd,
Szerelmed amilyen mulattató
Kettesben, olly izetlen harmadiknak.

ÁDÁM
Felnéz – mosolyg, óh, hála néked, ég!

ÉVA
Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?

ÁDÁM
Nem gazdag díj-e a szó ajkadon?

LUCIFER (Helénéhez)
Elég sovány díj, s illyet sem nyerek? –

HELÉNE
S mi hálával tartoznám én neked?

LUCIFER
Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag
Megmente téged is? Minő hiúság.
Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,
Komornáját a fegyvernök bizonnyal.

HELÉNE
S mit nyertem volna. Vagy hálás leszek,
És ott vagyok, mintha elér a vész:
Vagy háladatlan, így is kárhozott. –
Pedig nem volt rút a négy üldöző.

ÁDÁM
Óh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.

ÉVA
Előttünk áll a zárda ajtaja.

ÁDÁM
A zárda, mondod? Óh, de ajtaja
Nem zárja tőlem a reményt el, úgye?
Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez,
Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív,
Legszebb álmomnak hozza vissza képét,
S ne únjak várni hosszu éveken,
Melyek végéről pályabérem int. –

ÉVA
Im, e szalag. –

ÁDÁM Ez éjsötét szalag? –
Óh, hölgy! Reményt, reményt, ne bánatot.

ÉVA
Enyém ez a jel, mást nem adhatok.
A zárdafal közt nem tenyész remény.

ÁDÁM
De szerelem sem. És ahol te vagy,
Hogyan ne volna szerelem, leány!
Mezed mutatja, nem vagy még apáca.

ÉVA
Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,
Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. –

LUCIFER
És el fog zárni e fal téged is?

HELÉNE
El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.

LUCIFER
Nagy kár – beh szép elégiát faragnék
E bús esetről. –

HELÉNE Csalfa, menj előlem!

LUCIFER
S miért? Hát nem nagy eszme az, midőn
Tengerfenékre szállok kulcsodért?

HELÉNE
Ah, ezt nem is kivánom.

LUCIFER Már megyek. –
A mélynek szörnye fen reám agyart.

HELÉNE
Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem –
Inkább a kulcs majd ablakomba’ lesz. –

ÁDÁM
Hadd tudjam hát neved meg legalább,
Imámba, tudjam meg, hogy mit csatoljak,
Áldást kérvén rád, hogyha végzeted
Gyászát megosztni már nem engeded.

ÉVA
Nevem Izóra. S a tiéd, lovag?
Imádság jobban illet zárdaszűzet.

ÁDÁM
Tankréd vagyok.

ÉVA Tankréd, Isten veled.

ÁDÁM
Izóra, óh, ne hagyj el ily sietve,
Megátkozom különben a nevet,
Melyet bucsúzva mondottál először –
Rövid volt e perc, még álomnak is,
Hogy folytatom, ha ily rejtély maradsz,
S nem bírom sorsod drága fonalával
Kihímzeni? –

ÉVA Halljad hát sorsomat.
Atyám is a szent sír vitéze volt.
Midőn egy éjt meglepte a vad ellen,
Üvöltve, tűzzel-vassal, táborát.
Menekvéséhez már nem volt remény,
És szent fogadást tőn Szűz Máriának,
Hogy engemet, ki még gyermek valék,
Ha visszatérhet, néki felajánl.
Ő visszatért, én szent ostyát vevék
Ez ígéretre.

ÁDÁM Óh, te szent anya!
Te testesített, tiszta szeretet,
Nem fordulál-e el megbántva ily
Szentségtelen igérettől, minő
Erényeidre nyom bűnbélyeget,
Átokká téve az égnek malasztját. – –

HELÉNE
S te nem kivánod tudni sorsomat?

LUCIFER
Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.
Ismét szerettél – hősödet meguntad;
S üres szived most új lakóra vár. –

HELÉNE
Ez különös! Az ördög van veled tán?
De oly szerénynek mégse hittelek,
Hogy szívemet üresnek hidd jelenleg.

LUCIFER (Ádámhoz)
Uram, siess. Te nem bírsz elbucsúzni,
S én nem birom gátolni győzedelmem.

ÁDÁM
Izóra! Minden szód fulánk szivemben.
Egy csókkal mérgét, óh, hölgy, édesítsd meg.

ÉVA
Lovag, mit kívánsz – hallád eskümet.

ÁDÁM
De az nincs tiltva tán, hogy én szeresselek.

ÉVA
Te boldog vagy, de hogy feledlek én?
Tankréd, megyek már, vagy kifogy erőm.
Isten veled – meglátlak ott az égben.

ÁDÁM
Isten veled. – E nap emléke vélem. –
(Éva a zárdába lép.)

HELÉNE (félre)
Ah, gyáva te – hát mindent én tegyek?
(fent)
Ablakba’ lesz majd, nem tengerben a kulcs.
(Évát követi.)

ÁDÁM (feleszmélve)
Most hát jerünk.

LUCIFER Már késő – vége van. –
Ládd, illyen őrült fajzat a tiéd,
Majd állati vágyának eszközéül
Tekinti a nőt, és durvult kezekkel
Letörli a költészet himporát
Arcárul, önmagát rabolva meg
Szerelme legkecsesb virágitól;
Majd istenűl oltárra helyezi,
És vérzik érte és küzd hasztalan,
Míg terméketlen hervad csókja el. –
Mért nem tekinti és becsűli nőül,
Nőhívatása megjelölt körében.
(Ezalatt egészen besötétült, a hold felkél.
Izóra és Heléne az ablakon.)

ÉVA
Mi vágyva néze rám, mint reszketett,
Ah, e hős férfi reszketett előttem,
De nőerényem és a hit parancsol –
Itt szenvedek ki, mint szent áldozat.

HELÉNE
Csodálatos, minő őrült nemünk!
Ha az előitélettel szakít,
Vadállatul rohan a kéj után,
A méltóságot arcáról letépi
És megvetetten sárban ténfereg.
Ha nem szakít, önárnyától remeg,
Fonnyadni hagyja meddő bájait,
Mástól s magától elrabolva a kéjt. –
Miért nem jár középen. Vagy mit árt
Egy kis kaland, egy kis gyöngéd viszony,
Illemmel olykor, meg nem foghatom.
Hiszen a nő se szellem csak merőben.

ÉVA
Heléne, nézz ki, itten áll-e még?
Hogyan ment volna ollyan könnyen el.
Csak egyszer halljam még meg szózatát.

ÁDÁM (Luciferhez)
Tekints körül, nem áll-e ablakánál,
Nem küldne-é egy pillantást utánam?
Csak egyszer lássam még sugár alakját –
Izóra! Óh, ne bánd, hogy itt vagyok még.

ÉVA
Mindkettőnkért jobb lenne itt nem állnod.
Az elszakadt szív könnyen összeforr,
S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk. –

ÁDÁM
Nem félsz-e így a csendes éjbe nézni,
Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog.
Szeretni hol csak nékünk nem szabad?
Nem félsz-e, hogy varázsa elragad? – –

ÉVA
Él bennem is mindez, mint tünde álom,
Mely tán az égből kísért e világra;
A lég hullámin szép dal árjadoz,
Mosolygni látok nemtők ezreit
Testvéri csókkal, minden lomb mögül,
De hozzánk többé, Tankréd, nem beszélnek. –

ÁDÁM
S miért, miért! E rossz fal gátol-é? –
Ki annyi sarcot vívtam a pogánytól,
Nem bírom-é áthágni ezt a sáncot? –

LUCIFER
Nem ám, mert védi a kor szelleme,
Erősebb, mint te.

ÁDÁM Hah, ki mondja azt!
(A háttérben egy máglya világa gyúl ki.)

AZ ERETNEKEK (karban távolról)
21. Mentsd meg az én lelkemet a fegyvertől és az én egyetlen egyemet az ebnek kezéből.
22. Szabadíts meg engemet az oroszlánnak szájából és az unicornisoknak szarvaik ellen hallgass meg engemet.
23. Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak; a gyülekezetek közepette dicsérlek tégedet.

ÉVA
Irgalmazz, Isten, bűnös lelkeiknek! –

ÁDÁM (visszaborzadva)
Mi rettentő dal.

LUCIFER Nászénektek az.

ÁDÁM
Mindegy, legyen, én meg nem rettenek.
Dacolni érted mindennel fogok.

A BARÁTOK (karban távolról)
26. – – öltöztessenek fel gyalázatossággal és szidalommal, kik felfuvalkodnak ellenem.
27. Vigadjanak és örüljenek, kik akarják az én igazságomat; és mondják azt mindenkor: Magasztaltassék az Úr, ki akar békességet az ő szolgájának.
(A fentebbi karének kezdetével Ádám,
ki a zárda ajtajához lépett volt, ismét megállt,
a tornyon egy kuvik kiált, a légben boszorkányok
szállnak, s az ajtó előtt egy csontváz kél
a földből, s fenyegetve áll Ádám előtt.)

ÉVA (az ablakot becsapva)
Isten segíts!

A CSONTVÁZ El e szentelt küszöbről.

ÁDÁM
Ki vagy te, rém!

A CSONTVÁZ Én az vagyok, ki ott lesz
Minden csókodban, minden ölelésben. –

BOSZORKÁNYOK (kacagva)
Édes vetés, fanyar gyümölcs,
Galambfival kigyókat költs.
Izóra, hívunk!

ÁDÁM Millyen alakok!
Ti változátok-é el, vagy magam?
Ismertelek, midőn mosolygtatok.
Mi itt valóság és mi itten álom?
Varázsotokra ellankad karom. –

LUCIFER
Véletlenül mi kedves társaságba
Juték. Mi régtől várom e szerencsét,
Ez illedelmes, szép boszorkahad,
Mely a mezetlen nimfát mindazáltal
Orcátlanságban messze túlhaladja,
Ez a vén bajtárs, a rémes halál,
Mely torzképezve a rideg erényt,
Megútáltatja azt a föld fiával.
Mind üdvözöllek. Kár, hogy rá nem érek
Közöttetek az éjet elfecsegni. –
(A jelenések eltűnnek.)
Tankréd, fel, Tankréd! Kedvesed becsapta
Az ablakot; mit állunk itt az éjben?
A szél hideg, köszvény leszen jutalmad.
Heléne meg mindjárt jő, s mit teszek?
Szerelmeskedni nem fog tán az ördög,
Nevetségessé lenne mindörökre,
S akkor hatalmát elvinné maga. –
Csodálatos, az ember hő kebellel
Eseng epedve szerelem után,
S csak kínt arat. Az ördög jégkebellel
Alig bír tőle szabadulni jókor.

ÁDÁM
Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának,
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovagerényt állíték, s ez döfött
Szivembe tőrt. El innét, új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,
Szégyen ne’kűl elhagyhatom helyem. –
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem ígazítom,
Egykedvüen nézvén botlásait.
Kifáradtam – pihenni akarok. –

LUCIFER
Pihenj tehát. De én alig hiszem,
Hogy szellemed, e nyugtalan erő,
Pihenni hagyjon. Ádám, jőj utánam.

NYOLCADIK SZÍN

(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos,
balra csillagásztorony, előtte tágas erkély
Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel.
Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen.
A kertben udvaroncok s hölgyek
csoportokban sétálnak, közöttük Éva is
mint Borbála, Kepler neje. – Rudolf császár Ádámmal
mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll.
A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj.
Két udvaronc az előtéren elmenve.)

ELSŐ UDVARONC
Ki az megint, ki ottan fűtözik,
Eretnek vagy boszorkány?

MÁSODIK UDVARONC Nem tudom.
Nincs már divatban, hogy még érdekeljen,
Csak söpredék gyül a máglyák köré.
S nem őrjöng az sem már öröm miatt,
Csak hallgatag néz és morog magában.

ELSŐ UDVARONC
Az én időmben ünnep volt az illyes,
Ott volt az udvar, a nemes világ.
Ah, így fajulnak el a jó idők. – (Elhaladnak.)

LUCIFER
Ily hűvös estve e tűz jólesik,
Bizon-bizon már jó régen melenget.
De félek, hogy kialszik nemsokára.
Nem férfias határzattól eloltva,
Nem új nézetnek engedvén helyet,
De e közömbös korban nem leend,
Ki új hasábot vetne a parázsra,
S én fázhatom. – Minden nagy gondolatnak,
Hiába, ily kicsínyes a bukása. –
(El a toronyba.)
(Rudolf és Ádám az előtérre lépve.)

RUDOLF
Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,
Rosz álmam volt az éjjel, rettegek,
Mi konjunktúrákban van csillagom.
Baljóslatú jel tűnt fel udvarában
Már múltkor is, ott a kigyó fejénél.

ÁDÁM
Meglesz, uram, amint parancsolod.

RUDOLF
Ha majd e klimaktérikus napok
Elmúltak, a nagy műt is újrakezdjük,
Mely a minap sikertelen maradt.
Átnéztem újra Hermész Trismegistust,
Synesiust, Albertust, Paracelsust,
Salamon kulcsát és más műveket,
Mig rátaláltam az ejtett hibára.
Amint izzasztók a vénhedt királyt,
Feltűnt a holló s a veres oroszlány,
Utánuk a kettes merkur kifejlett
A két planéta egyesült hatásán,
S leszállt az ércek bölcseletsava.
De elhibáztuk a nedves tüzet,
Száraz vizet, s azért nem létesült
A szent menyegző, a dicső eredmény,
Mely ifjuságot önt az agg erébe,
Nemességet visz át a szürke ércbe.

ÁDÁM
Értem, felséges úr.

RUDOLF Egy szóra még.
Rossz hír kering az udvarban felőled,
Hogy új tanoknak híveül szegődtél,
Rostálod a szentegyház téteit;
Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány
Legsúlyosb vád alatt börtönben ül,
Méltó gyanúba jössz te is, midőn
Olyan nyakasan s ernyedetlenűl
Igyekszel őt kiszabadítani.

ÁDÁM
Felséges úr! Hiszen fia vagyok.

RUDOLF
A szentegyház, fiam, igazb anyád.
Hagyd a világot, jól van az, miként van,
Ne kívánd kontárul javítani. –
Nem halmozálak-é kegyekkel el,
Atyád, tudod jól, korcsmáros vala,
S nemességed kétség fölül helyeztem,
Pedig bizony elég bajomba telt.
Fölemelélek trónomhoz, s csak így
Jutál Müller Borbála szép kezéhez.
Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó. (El.)
(Ádám gondolatokba merülve erkélyének
lépcsőinél megáll. Két udvaronc az előtérbe érve.)

HARMADIK UDVARONC
Nézd, mint mereng ismét a csillagász.

NEGYEDIK UDVARONC
A féltés bántja szüntelen szegényt,
Hiába, nem tud új körébe szokni,
Kirí belőle mindig a paraszt.

HARMADIK UDVARONC
Nem fogja fel, hogy az igaz lovag,
Bár istenség gyanánt imádja a nőt,
Vérét odadni volna érte kész,
Ha rágalom érintené erényét –
Ő hódolásban mellékcélt gyanít.

ÉVA (más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik,
s nevetve legyezőjével a második udvaronc vállára ver.)
Ah, menj, lovag – az istenért, kegyelmezz,
Tréfáidon halálra kell nevetnem. –
Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. –
Talán megszállott már titeket is
Az újitásnak átkos szelleme?
Úgy el szememből! Nem szenvedhetem
E fajt, mely olly epés, bús felfogással
Megírigyelte ezt a csillogó,
Nyugodt világot tőlünk, s újat eszmél.

HARMADIK UDVARONC
Minket nem illet e vád, drága hölgy,
Ki vágyna illyen körben változásra.

ELSŐ UDVARONC
De, hogyha nem csalódom, ottan áll
Egy férfi, arcán e sötét jelek.

ÉVA
Férjem szegény? – Az istenért, urak,
Kiméljétek meg őt az ily gyanútól
Előttem, kit hozzá szent kötelék
Csatol. – Hisz ő beteg – nagyon beteg.

MÁSODIK UDVARONC
Betegje tán e súgárzó szemeknek?

HARMADIK UDVARONC
Valóban, amit senki nem merészel,
Ő sértne-é meg féltékeny gyanúval? –
Óh, bár lehetne lovagod gyanánt
Szemébe kesztyűt dobnom a merésznek.
(Ezalatt Ádámhoz érnek.)
Ah, mester! Épp jó, hogy találkozunk,
Jószágaimra kívánnék utazni,
Időjóslást szeretnék!

ELSŐ UDVARONC Én pedig
Fiamnak vágynám csillagát kitudni.
Éjfél után, múlt éjjel jött világra.

ÁDÁM
Reggel mindkettő készen vár, urak.

NEGYEDIK UDVARONC
A társaság oszol, menjünk mi is.

HARMADIK UDVARONC
Lépcsője itt van – jó éjt, asszonyom.
(súgva)
Egy óra múlva.

ÉVA (súgva) Jobbra, a lugosban.
(fent)
Jó éjt, urak. – Jőj, kedves Jánosom.
(Mind elmennek. Ádám és Éva az erkélyre.
Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll.
Mindinkább besötétedik.)

ÉVA
János, nekem szükségem volna pénzre.

ÁDÁM
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

ÉVA
Örök szükséget tűrjek-é tehát?
Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,
Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.
Valóban, hogyha egy-egy udvaronc
Felém hajolva, mosolyogva mond,
Hogy a királyné köztük én vagyok,
Szégyenkezem miattad, aki a
Királynét így állítod udvarába.

ÁDÁM
Nem fáradok-e éjet és napot,
Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan
Időjóslást, horoszkópot csinálok,
Eltitkolom, mit lelkem felfogott,
És hirdetem, mit jól tudok, hamis.
Pirulnom kell, mert rosszabbá levék,
Mint a szibillák, kik hivének abban,
Amit jósoltak, míg én nem hiszek.
De megteszem, hogy leljem kedvedet.
Hová teszem, mit bűndijul kapok?
Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája,
Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a
Császár pénztára többnyire üres,
Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,
S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

ÉVA (sírva)
Szememre hányod, hogy mit áldozasz,
S nem áldozék-e én is eleget,
Miattad? Én, nemes háznak leánya,
Midőn kétséges rangodhoz csatoltam
Jövőmet, és nem általam jutál-e
Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. –

ÁDÁM
Kétséges rang-e hát szellem, tudás?
Homályos származás-e a sugár,
Amelly az égből homlokomra szállt?
Hol van nemesség, más ezen kivűl?
Amit ti úgy neveztek, porlatag,
Hanyatló báb, mit lelke elhagyott,
De az enyém örökifjú, erős. –
Óh, nő, ha te meg bírnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem,
Minőnek első csókodnál hivém,
Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd
Kivűl a boldogságot körömön,
Nem hordanál mindent, mi benned édes,
Világ elé s mindent, mi keserű,
Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. –
Óh, nő, mi végtelen szerettelek.
Szeretlek most is, ah, de keserűen
Fulánkos a méz, mely szivembe szállt.
Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd,
Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett,
Mely a nőt báb-istenként tartja még,
Mint istenül tartotta a lovagkor,
De akkor hittek benne, nagy idő volt,
Most senki sem hisz, törpe az idő,
S a báb-istenség csak vétket takar. –
Elválnék tőled, szívemet kitépném,
Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék,
S te is nélkűlem boldogabb lehetnél;
De ott van újra a már meglevő rend:
Az a tekintély – egyházunk szava;
S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.
(Fejét kezébe hajtja, Éva meghatva simogatja.)

ÉVA
No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,
Ha mondok is egyet-mást néha-néha,
Nem akarálak búba ejteni.
De ládd, az udvar oly csodálatos,
És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,
Mit kezdjek én dacolni ellenök?
Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,
Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt.
(Lemegy a lépcsőn a kertbe.)

ÁDÁM
Minő csodás kevercse rossz- s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.
Hej, famulus!
(Lucifer jő lámpával, s az asztalra teszi.)

LUCIFER Parancsolsz, mesterem?

ÁDÁM
Időjóslatra és nativitásra
Vagyon szükségem, készíts íziben.

LUCIFER
Természetes, csillámlót, fényeset;
Ki venne pénzeért rideg valót.

ÁDÁM
De ne olyant, mely szinte képtelen.

LUCIFER
Olyat nem is bírnék tán feltalálni,
Min megbotránkoznának a szülők,
Nem messiás-é minden újszülött,
Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,
S csak későbben fejlik szokott pimasszá. (Ír.)
(Éva ezalatt a lugoshoz ért,
a harmadik udvaronc elébe lép.)

HARMADIK UDVARONC
Mi rég epesztesz itten, óh, kegyetlen.

ÉVA
Talán neked nagy már az áldozat
Az éj hüvös szelét kiállani,
Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg,
Az ég átkát, világ itéletét
Vonom magamra éretted, lovag?

[HARMADIK] UDVARONC
Ah, az ég átka, a világitélet
Nem hat titkába e sötét lugosnak.

ÁDÁM (merengve)
Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,
Hol a társas rend megszokott nyomát,
E megszentelt előitéletet
Nem bántja senki, hol nyugodhatom,
És egykedvű mosollyal hagyhatom
Hegedni hosszu harcaim sebét. –
Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben
A lélek él – e kínos, szent örökség,
Mit az egekből nyert a dőre ember –,
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,
S csatára kél a renyhe élvezettel. –
Hej, famulus! Hozz bort, úgy reszketek,
Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.
E törpe korban így kell lelkesülni
És elszakadni mocskoló porától. –
(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.)
Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég,
Rejtélyes és szent könyvedet előttem;
Törvényidet ha már-már ellesém,
Felejtem a kort és mindent körűlem.
Te örökös vagy, míg az mind mulandó,
Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt. –

[HARMADIK] UDVARONC
Borbála, óh, ha az enyém lehetnél!
Ha Isten elszólítná férjedet,
Hogy az eget jobban fel bírja fogni,
Miért éltében mindig fáradott.

ÉVA
Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt,
Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked.

[HARMADIK] UDVARONC
Te tréfát űzesz.

ÉVA Sőt, valót beszélek.

[HARMADIK] UDVARONC
Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt?
Borbála! Hisz te így nem is szeretsz.
Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény,
Mit volnál képes tenni hívedért? –

ÉVA
Valóban, azt mostan nem tudhatom.

ÁDÁM
Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavult lomoknak,
Biróul lép fel, büntet és emel,
(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.)
Nem retten vissza a nagy eszközöktől,
Nem fél a rejtett szót kimondani,
Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt
Haladni fog a végzetes uton,
S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.
(A Marseillaise dallama hallik.)
Óh, hallom, hallom a jövő dalát.
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi:

KILENCEDIK SZÍN

(A nézőhely hirtelen Párizs Grève-piacává változik.
Az erkély egy guillotine emelvényévé,
az íróasztal nyaktilóvá, mely mellett Lucifer
mint bakó áll. Ádám mint Danton
az emelvény széléről zajgó néptömegnek szónokol. –
Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg,
és az állványnál sorakozik. Fényes nap.)

ÁDÁM (folytatva)
Egyenlőség, testvériség, szabadság! –

NÉPTÖMEG
Halál reá, ki el nem ismeri!

ÁDÁM
Azt mondom én is. – Két szó menti meg
A mindenünnen megtámadt, nagy eszmét,
A jók számára mondjuk egyikét:
„Veszélyben a hon” és ők ébredeznek.
A másikát a bűnre mennydörögjük,
E szó: „reszkessetek!” – s megsemmisülnek. –
Felkeltek a királyok ellenünk,
S eléjök dobtuk fejdelmünk fejét,
Felkeltek a papok, s villámukat
Kicsavarók kezökből, visszatéve
Trónjára az észt, e rég üldözöttet.
De a másik szózat sem hangzik el,
Mit a jobbakhoz intézett honunk.
Tizenegy hadsereg küzd a határon,
S mi hő ifjúság tódul szüntelen
Az elhullott hősök helyét kitöltni.
Ki mondja, hogy vérengző őrület
A nemzetet meg fogja tizedelni?
Ha forr az érc, a rossz salak kihull,
De a nemesb rész tisztán megmarad.
És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,
Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,
Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,
Csak a haza legyen nagy és szabad. –

ÚJONCOK
Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezért!

ÁDÁM
Helyes, helyes! Ti csak fegyvert kivántok,
Míg annyi tárgyban szenvedtek hiányt,
Ruhátok foszlik, lábatok mezetlen,
Hanem szuronnyal mind kiszerzitek,
Mert győzni fogtok. A nép győzhetetlen.
Most hulla vére egy tábornokunknak,
Ki katonáink élén meg hagyá
Magát veretni.

NÉPTÖMEG
Óh, az áruló! –

ÁDÁM
Helyesen mondod. Nincs más kincse a
Népnek, mint a vér, mellyet oly pazar
Nagylelküséggel áldoz a hazának. –
S ki egy népnek szent kincsével parancsol,
Nem bírván meghódítni a világot,
Az áruló. –
(Az újoncok közül egy tiszt kilép.)

A TISZT Tégy engemet helyébe,
Polgár, s letörlöm a gyalázatot.

ÁDÁM
Dicséretes, barátom, önbizalmad,
De biztosítást, hogy szavadnak állsz,
Előbb a harcok színhelyén szerezz.

A TISZT
A biztosíték lelkemben lakik,
Aztán, imé, van nékem is fejem,
Mely többet ér tán, mint az a lehullott.

ÁDÁM
S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.

A TISZT
S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,
Ki életem nem nézem semmibe?

ÁDÁM
Az ifjuság nem úgy gondolkodik.

A TISZT
Polgár, még egyszer felszólítalak. –

ÁDÁM
Türelem még, a cél el nem marad.

A TISZT
Nem bízol bennem, látom, hát tanulj
Felőlem jobban vélekedni, polgár. –
(Főbe lövi magát.)

ÁDÁM
Kár érte, egy ellenséges golyót
Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. –
Viszontlátásig, győzelem után.
(Az újonchad elléptet.)
Óh, bár oszthatnám én is sorsotok. –
De nékem harc jutott csak, nem dicsőség,
Nem ellenség, mely által esni is dísz,
De mely rejtekből orvul leskedik
Fondorlatával rám s a szent hazára. –

NÉPTÖMEG
Mutasd meg ujjal, és halál reá!

ÁDÁM
Akit mutatni bírok, az meg is halt.

NÉPTÖMEG
Hát a gyanúsak? – Hisz aki gyanús,
Már bűnös is, megbélyegezte a
Népérzület, ez a nem tévedő jós. –
Halál, halál az arisztokratákra! –
Jerünk, jerünk a börtönüregekbe,
Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.
(A néptömeg indul a börtönökbe.)

ÁDÁM
Nem ott van a vész, a retesz erős,
A bűzhödt lég, mely elmét, izmot öl,
Szövetségestek úgyis, hagyjuk őket.
Az árulás emelt fővel kacag
S tőrt élesít a konvent padjain.

NÉPTÖMEG
Fel a konventre hát, nincs még eléggé
Átválogatva. – A konventre később,
Gyakorlatúl előbb a börtönökbe. –
Addig szedd össze minden áruló
Nevét, Danton.
(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány
sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint
ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)

EGY SANS-CULOTTE
Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér-ruha
Világosan mutatja bűnöket!

ÁDÁM
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.

A SANS-CULOTTE
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.
(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel,
az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül
csak néhány őr marad.)

ÁDÁM
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.

A MÁRKI
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

ÁDÁM
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? –

A MÁRKI
Márki vagyok. –

ÁDÁM Megállj – vagy nem tudod,
Hogy „polgáron” kivül nincs cím egyéb?

A MÁRKI
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.

ÁDÁM Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotíne is szinte hallgatózik. –
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A MÁRKI
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.

ÁDÁM
Úgy meg fogsz halni.

A MÁRKI Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.

ÁDÁM
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A MÁRKI
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak títeket illet, népemberek? –

ÁDÁM
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? Megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. – Nemzetőrök!
Lakomra véle. Tí feleltek érte.
(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)

ÉVA
Bátyám, erős légy!

A MÁRKI Húgom, óvjon Isten. – (El.)

ÉVA
Itt is van egy fő, nem roszabb Rolandnál.

ÁDÁM
Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.

ÉVA
A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.

ÁDÁM
Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, véled egy darab
Menyország szállt le, s szentélyébe zár.

ÉVA
Az áldozatra szentelt állatot
Sem gúnyolák útjában a papok.

ÁDÁM
Az áldozat, hidd el, magam vagyok.
S ha írigyelve nézik is hatalmam,
Örömtelen, megvetve életet
Meg a halált, nézem királyi székem,
Melyről mellőlem hullnak el naponkint,
S várom, mikor jő már reám a sor. –
E vér közt úgy gyötör az egyedüllét,
A sejtelem, mi jó lehet szeretni. –
Óh, nő, csak egy napig tanítanál
Ez égi túdományra – második nap
Nyugodtan hajtnám bárd alá fejem. –

ÉVA
S e rémvilágban még szeretni vágysz,
Nem rettent-é a lelkiösmeret? –

ÁDÁM
A lelkiösmeret a közvilág
Előjoga; kit a végzés vezet,
Az rá nem ér körültekinteni. –
Hol hallád a viharról, hogy megállt,
Ha gyönge rózsa hajlong útain? –
S aztán ki lenne vakmerő eléggé,
Itélni a közélet emberéről?
Ki látja a szálat, mely színpadán
Egy Catilínát, egy Brutust vezet?
Vagy azt hiszik, kiről a hír beszél,
Megszűnt egyúttal ember lenni, és
Oly földfeletti lénnyé változott,
Kit a lenézett apró száz viszony,
Mindennapos gond mitsem érdekel. –
Óh, jaj, ne hidd – a trónon is ver a szív,
S Caesarnak, hogyha volt szerelmese,
Ez őt talán csupán úgy ismeré,
Mint jó fiút, s nem volt sejtelme sem,
Hogy retteg tőle s megrendűl a föld. –
S ha így van ez, mondd, mondd, mért nem szeretnél?
Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú?
Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:
Én érzem, e szív hogy rokon tiéddel,
S te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? –

ÉVA
S ha meg? Mi haszna. Más Isten vezet,
Mint akit én szivemben hordozok.
Nem érthetjük meg így egymást soha. –

ÁDÁM
Hagyd el tehát avult eszményidet,
Mit áldozol száműzött isteneknek?
A nőt ugyis oly oltár illeti
Csupán, mely mindig ifju – és ez a szív.

ÉVA
Az elhagyott oltárnak is lehet
Mártírja. Óh, Danton, magasztosabb
Kegyelettel megóvni a romot,
Mint üdvözölni a felkelt hatalmat;
S e hívatás nőt legjobban megillet.

ÁDÁM
Nem látott ember még érzelgeni,
S ha látna most, ellenség, jóbarát,
Hogy az, kit a sors korbácsolt tova,
Vihar gyanánt tisztítni a világot,
Mostan megáll a vérpadon, szeretni
Egy kisleánynál, és köny ég szemében:
Megjóslaná, hogy Danton elbukik,
Kacagna, és nem félne senki többé. –
S mégis könyörgök egy reménysugárt. –

ÉVA
Ha síron túl kibékélt szellemed
Levetkezi a kor véres porát,
Talán –

ÁDÁM Ne mondd, ne mondd, leány, tovább,
Én azt a túlvilágot nem hiszem,
Reménytelen csatázok végzetemmel. –
(A néptömeg véres fegyverekkel, lándzsákon
nehány véres főt hurcolva, vadul visszatér.
Nehánya az állványra hat.)

NÉPTÖMEG
Igazságot tevénk. – Mi büszke faj volt.

EGY SANS-CULOTTE (gyűrűt adva Dantonnak)
Imé, e gyűrü a hon zsámolyára.
Kezembe nyomta az egyik cudar,
Midőn nyakának tartám késemet.
Azt tartja e faj, hogy rablók vagyunk. –
Hát még te élsz? – Kövesd testvéridet. –
(Évát leszúrja, ki az állvány hátrészén lebukik.)

ÁDÁM (szemét elfödve)
Jaj, vége hát. – Óh, sors, ki bír veled?

NÉPTÖMEG
Most a konventbe. Polgártárs, vezess. –
Kiszedted-é az árulók nevét? –
(A nép letakarodik az állványról. Éva mint
rongyos, felgerjedt pórnő kibontakozik a
sokaságból, és egyik kezében tőrrel, másikban egy
véres fejjel Dantonhoz rohan.)

ÉVA
Danton! Tekints ez összeesküvőre,
Téged kivánt megölni, én ölém meg.

ÁDÁM
Ha e helyet jobban megállta volna,
Roszul tevél; ha nem, tetted helyes. –

ÉVA
Tettem helyes, s jutalmamat kivánom:
Tölts vélem egy éjet, nagy férfiú.

ÁDÁM
Minő rokonszenv kelhet ily kebelben?
Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé?

ÉVA
Valóban, polgár, úgy látszik, te is
Kékvér arisztokrataul szegődtél,
Vagy hagymázban szólsz ily regényesen. –
Te férfi vagy, én ifju s nő vagyok,
Bámúlatom hozzád vezet, nagy ember.

ÁDÁM (félre)
Végigborzongat; elfordul szemem.
Nem bírom e szörnyű káprázatot.
Minő csodás hasonlat! – Aki az
Angyalt ismérte, s látta azután,
Hogy elbukott, az látott tán hasonlót.
Azon vonások, termet és beszéd,
Minden, csak egy kicsinyke semmiség,
Amit leírni sem lehet, hiányzik,
S minő egészen más lön az egész! –
Azt nem bírhattam, védte glóriája,
Ettől pokolnak gőze undorít el. –

ÉVA
Mit is beszélsz magadban?

ÁDÁM Számolom,
Asszony, hogy nincsen annyi éjszakám,
Ahány árúló van még a hazában.

NÉPTÖMEG
Fel a konventre, csak nevezd meg őket.
(Ezalatt Robespierre, Saint-Just s más
konventtagok új néptömeggel jőnek, s egy
rögtönzött emelvényre állnak.)

SAINT-JUST
Hogyan nevezné, ő főcinkosuk. –
(A nép zúg.)

ÁDÁM
Vádolni mersz, Saint-Just, nem ismered,
Minő erős vagyok? –

SAINT-JUST Voltál előbb,
A népben. Ámde a nép bölcs, megismert,
S a konvent végzését megszentesíti.

ÁDÁM
Nem ismerek birót magam felett
Mást, mint a nép, s a nép, tudom, barátom.
(Ismét zúgás a nép között.)

SAINT-JUST
Barátod az, ki a hon ellene.
A felséges nép majd itél fölötted,
Előtte vádollak, honáruló:
Csempészetért az állami javakban,
Rokonszenvért az arisztokratákkal,
Vágyódásért a zsarnok úralomra.

ÁDÁM
Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam.
Vádad hamis. –

ROBESPIERRE Ne hagyjátok beszélni,
Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó.
Fogjátok el, szabadságunk nevében. –

NÉPTÖMEG
Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el.
(Körülveszik s elfogják.)

ÁDÁM
Ne halljatok hát, ámde én se halljam
A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást
Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.
Robespierre, megelőztél csupán,
Ez az egész, ne kérkedjél vele.
Magam teszem le a fegyvert – elég volt. –
De ím, ezennel felszólítalak,
Hogy három hó alatt kövess ez úton. –
Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el.
(Fejét a nyaktiló alá hajtja.)

TIZEDIK SZÍN

(Az egész hirtelen olyanná változik vissza,
mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler,
íróasztalára hajtott fővel látszik, Lucifer
mint famulus mellette áll s vállára üt. A reg szürkül.)

LUCIFER
Ezúttal a nyakazás elmarad. –

ÁDÁM (felemelkedve)
Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?

LUCIFER
Elszálltak a mámorral, mesterem.

ÁDÁM
E hitvány korban, megvénült kebelnek
Csak a mámor teremt-e hát nagyot?
Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!
Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye,
És mind a kettő mily bámúlatos.
Mert az erő nyomá rá bélyegét. –
Óh, mért ébredtem? Hogy körültekintve,
Jobban megértsem e kor törpeségét,
Mosolygó arc alá rejtett bünével,
S a megszokás hazug erényivel. –

LUCIFER
Ismérem én az ily lehangolást,
Mely a mámornak reggelén köszön be.

ÉVA (a lugosból kilépve)
El tőlem, el – nem csalt tehát gyanúm,
Fel mersz szólítni férjem gyilkosául.
Ily ocsmány tettre képesnek hiszed,
Kit szíved ideáljaul hazudsz.

AZ UDVARONC
Az istenért, nyugodtan, kedvesem,
Ha észrevesznek, még botrányt okozsz.

ÁDÁM
S az a két nő is álom volt-e csak?
De mit beszélek, egy nő, két alakban,
Változva sorsom zajgó végzetével,
Mint a hab, mely most fénylik, most sötét.

ÉVA
Ah, úgy, a botrány nálad fődolog,
Mit érdekelne a bűn, rejtekében,
Te, megrovást nem szenvedő lovag! –
Óh, jaj, ti addig gúnyoljátok a nőt,
Míg szűz erénye ősi hagyományát
Előitéletként ledobja, s akkor
Kicsínyelő mosollyal nézitek
Önbűnötöknek aljas eszközéül. –
El tőlem, el, ne lássalak ezentúl.

AZ UDVARONC
Ez ismét túlzás. Gúnytárgyul leszünk
Ily ünnepélyes színben nézve e
Hétköznapos ügyet. – Mi látjuk egymást
Ezentúl is, mosolygva és enyelgve,
S arról, mi történt, szót sem ejtve többé.
Jó reggelt, asszonyom. – (El.)

ÉVA A nyomorult! –
Im, itt vagyok, bünömmel s könnyeimmel. (El.)

ÁDÁM
Tehát csak álom volt, és vége van.
De nem mindennek. Az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztulva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.

LUCIFER
A nap halad, mester, vár a tanóra,
Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik,
Bölcsességedből elleshetni egy szót.
(A csillagász-toronyra alkalmazott csengetőn csenget.)

ÁDÁM
Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással,
Pirulnom kell, ha dicsérnek ezért.

LUCIFER
Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?

ÁDÁM
Nem oktatom, csak idomítom őket,
Szavak szerint, miket nem értenek,
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
Az oktalan bámúl és azt hiszi,
E szép szavakkal szellemet idézünk,
Pedig fogás csak az egész, takarni
A szemfényvesztés mesterségeit.
(Egy tanítvány gyors léptekkel jő s az erkélyre megy.)

TANÍTVÁNY
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,
Mint másra célszerűnek tartod azt.

ÁDÁM
Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő,
Hogy ez előnyre méltán tart jogot.

TANÍTVÁNY
Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg,
Belátni a természet műhelyébe.
Felfogni mindent és élvezni jobban,
Uralkodván felsőbbség érzetével
Anyag- s szellemvilágban egyaránt.

ÁDÁM
Sokat kivánsz. Paránya a világnak,
Hogy lássad át a nagyszerű egészet? –
Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.
Ha súlyától nem dűlne össze kebled,
S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. –
Kevesbet óhajts, s tán elérheted.

TANÍTVÁNY
Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak,
Nagy férfiú, én csak nyerek vele,
Mert érezem, semmit fel nem fogok.

ÁDÁM
Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,
S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,
Lásd a valót, mint én látom magam.
De nem les-é avatlan hallgató, mert
Az az igazság rettentő, halálos,
Ha nép közé megy a mai világban.
Majd jő idő, óh, bár itt lenne már,
Midőn utcákon fogják azt beszélni,
De akkor a nép sem lesz kiskorú. –
Most adj kezet, hogy el nem árulod,
Amit megértesz. – Így – halljad tehát. –

TANÍTVÁNY
Mint reszketek vágytól és félelemtől –

ÁDÁM
Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?

TANÍTVÁNY
Hogy lényegében semmit nem fogok fel.

ÁDÁM (vigyázattal)
No, látod, én sem – s hidd el, senki más.
A bölcselet csupán költészete
Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. –
S egyéb tanok közt ez legjámborabb még.
Mert csak magában múlat csendesen,
Agyrémekkel hímzett világa közt.
De számtalan egyéb oly társa van,
Mely fontos arccal rajzol a porondban,
Egyik vonalt örvénynek mondogatja,
Szentélynek a kört, hogy már-már kacagsz
A vígjátékon, amidőn belátod,
Mi rettentő komoly csiny az egész.
Mert míg szorult kebellel és remegve
Kerűli minden a porrajzokat,
Itt-ott kelepce áll, s a vakmerőt,
Ki általlépi, véresen megejti.
Ily dőreség áll, látod, szüntelen
Utunkba, szentséges kegyeletül
Védő a már megalakult hatalmat. –

TANÍTVÁNY
Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre?

ÁDÁM
Egykor nevetni fognak az egészen.
Az államférfit, kit nagynak neveztünk,
Az ortodoxot, akit bámulánk,
Komédiásnak nézi az utókor,
Ha a valódi nagyság lép helyébe,
Az egyszerű és a természetes,
Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van,
Ottan hagy útat, ahol nyílt a tér.
S a tant, mely most őrültséghez vezet
Szövevényes voltával, akkoron
Bár nem tanulja senki, minden érti.

TANÍTVÁNY
Ez a nyelv hát az a megérthető,
Melyen beszéltek az apostolok. –
De hogyha minden más merő lom is,
Ne vedd el a müvészetben hitem.
S azt bétanulni mégiscsak szabály kell.

ÁDÁM
A művészetnek is legfőbb tökélye,
Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik.

TANÍTVÁNY
Hát a rideg valónál álljak-é meg?
Eszményesítés ad művünkbe lelket.

ÁDÁM
Igaz, igaz, az önt rá szellemet,
A természettel, mely egyenjogúvá
Teszi s teremtett lénnyé érleli,
Mi anélkül csupán halott csinálmány.
Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz,
Kifogsz az élő, nagy természeten.
De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.
Kiben erő van és Isten lakik,
Az szónokolni fog, vés vagy dalol,
Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,
Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.
S bár új utat tör, bizton célra ér. –
Müvéből fog készítni új szabályt,
Nyűgül talán, de szárnyakul soha
Egy törpe fajnak az absztrakció. –

TANÍTVÁNY
Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,
Csak a butával lettem-é egyenlő,
És mind e munka elveszett hiába? –

ÁDÁM
El nem veszett, mert épp ez ád jogot,
Most már megvetni minden csábjait.
Ki még nem nézett a vésznek szemébe,
Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz
Bátran mellőzi a kötekedőt,
Bátorságához nem férhet gyanú. –
Fogd hát e sárgult pergamenteket,
E fóliánsokat, miken penész ül,
Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik
Saját lábunkon a járást velünk,
És megkimélnek a gondolkodástól.
Ezek viszik múlt századok hibáit
Előitéletűl az új világba.
A tűzre vélök! És ki a szabadba.
Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,
Minő az erdő, míg az élet elfoly,
Örömtelen, poros szobafalak közt.
Hosszúnak nézed-é az életet,
Hogy sírodig teóriát tanulsz?
Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán. –

TIZENEGYEDIK SZÍN

(Londonban. A Tower és a Temze közt vásár.
Tarka sokaság hullámzik, zajong.
Ádám mint élemedett férfiú Luciferrel a Tower egyik
bástyáján áll. Estve felé.)

KAR (a zsibongó sokaság morajából
eggyéolvadva, s halk zenétől kísérve)
Zúg az élet tengerárja,
Mindenik hab új világ,
Mit szánod, ha elmerűl ez,
Mit félsz, az ha feljebb hág? –
Majd attól félsz, az egyént hogy
Elnyelendi a tömeg,
Majd, hogy a kiváló egyes
A milljót semmíti meg.
Rettegsz a költészetért ma,
Holnap a tudás miatt,
S szűk rendszernek mértekébe
Zárod a hullámokat,
S bármint küzdesz, bármint fáradsz,
Nem merítsz mást, mint vizet,
A méltóságos tenger zúg,
Zajg tovább is és nevet.
Hagyd zajongni, majd az élet
Korlátozza önmagát.
Nem vesz el harcában semmi,
Mindég új s mindég a régi.
Halld csak igéző dalát.

ÁDÁM
Ez az, ez az, miért mindég epedtem,
Pályám mindeddig tömkeleg vala,
Az élet áll most teljesen előttem,
Mi szép, mi buzdító versenydala.

LUCIFER
Szép a magasból, mint a templomének,
Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj
Dallamba olvad össze, míg fölér. –
Így hallja azt az Isten is, azért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképpen hallanók,
Hol közbeszól a szív verése is.

ÁDÁM
Te, kétkedő gúny, hát nem szebb világ ez,
Mint mindaz, amin eddig átgyötörtél?
Ledűltek a mohos korlátfalak,
Eltűntek a rémes kisértetek,
Miket a múlt megszentelt glóriával
Hagy a jövőre, kínzó átokul.
Szabad versenytér nyílt meg a kebelnek,
Rabszolgákkal gulát ma nem emelnek. –

LUCIFER
Egyiptomban sem hallott volna fel
Ilyen magasra a rabok nyögése,
S mi istenik enélkül művei!
Vagy Athenében nem cselekszik-é
A felséges nép méltón, nagyszerűen,
Feláldozván nagy s kedves emberét,
Mivel a hon forog máskint veszélyben,
Ha ily magasról nézzük, s nem zavarnak
Nőkönnyek és egyéb hitvány fogalmak.

ÁDÁM
Hallgass, hallgass, te, örökös szofista.

LUCIFER
De bárha áll is, a jaj hogy kihalt,
Helyette minden úgy el van lapulva. –
Hol a magas, mi vonz, a mély, mi rettent?
Hol életünknek édes tarkasága?
Többé nem tenger küzdő, fényes árja,
Sima mocsár csak, békával tele. –

ÁDÁM
Kárpótol a közjólét érzete.

LUCIFER
Ugy ítélsz, ládd, te is nagy polcodon
Az életről, mely lábadnál mozog,
Mint a múltakról a história.
Nem hallja a jajszót, rekedt beszédet;
Mit feljegyez, a múltnak csak dala.

ÁDÁM
Ah, már a sátán is romantizál,
Vagy doktrinér lesz; vívmány ez s amaz.

LUCIFER (a Towerre mutatván)
Az nem csoda, midőn az ősidők
Kisértetén állunk, egy új világ közt.

ÁDÁM
E korhadt álláspont se kell nekem,
Az új világba elszántan leszállok,
S nem félek, a költészetet, nagy eszmét
Hullámi közt, hogy újra ne találjam. –
Lehet, hogy többé nem nyilatkozik
Eget megrázó, ős titáni harcban,
De annál ígézőbb, áldásosabb
Világot alkotand szerény körében.

LUCIFER
Haszontalan aggódás is leendne
Azt féltened. Míg létez az anyag,
Mindaddig áll az én hatalmam is,
Tagadásul, mely véle harcban áll.
S mig emberszív van, míg eszmél az agy,
S fenálló rend a vágynak gátat ír,
Szintén fog élni a szellemvilágban
Tagadásul költészet és nagy eszme.
De mondd, mi alakot vegyünk magunkra,
Midőn leszállunk a zajgó tömegbe,
Mert így csak e helyen birunk megállni,
Hol múlt idők ábrándja leng körűl.

ÁDÁM
Akárminőt. Hisz nincsen már kiváló,
Hála a sorsnak. Hogy tudjuk, mit érez:
Le kell szállnunk a nép nagy rétegéhez.
(Mindketten lemennek a Tower belsejébe,
s csakhamar munkásokul öltözve kilépnek annak
kapuján, a sokadalomba vegyülvén. – Egy
bábjátékos bódéja mellett áll, melyen majom ül
veres kabátban, láncon.)

A BÁBJÁTÉKOS
Csak erre, erre, kedves jó urak,
Mindjárt kezdődik az előadás.
Mulatságos komédia nagyon,
Szemlélni, mint szedé rá a kigyó
Az első nőt, ki már kiváncsi volt,
S mint vitte ez csávába akkor is már
A férfiút. – Láthattok fürge majmot,
Mi méltósággal játssza emberét,
Láthattok medvét táncmester gyanánt.
Csak erre, erre, kedves jó urak! –
(Tolongás a bódé körül.)

LUCIFER
Ah, Ádám! Itten minket emlegetnek,
Csak szép dolog, kinek olyan szerep
Jutott, hogy még hat ezredév után is
Mulat felette a vig ifjuság. –

ÁDÁM
El az izetlen tréfától. – Tovább.

LUCIFER
Izetlen tréfa? Nézd csak, mint mulatnak,
Kik még imént szunnyadtak a padokban,
Hallgatva Népost – e piros fiúk.
S ki mondja meg, kinek van igaza,
Azoknak-é, kik az életbe lépnek
Az ébredő erő önérzetével,
Vagy aki, korhadt aggyal már, kilép. –
Vajon tetszőbb-e egy Shakespeare neked,
Mint nékik e torzképü összevissza?

ÁDÁM
A torz az éppen, mit nem tűrhetek.

LUCIFER
Rajtad tapadt még a görög világból.
Ládd, én fia vagy apja, hogyha tetszik
– Mert szellemek közt ez nem nagy különbség –,
Az új iránynak, a romantikának,
Én éppen a torzban gyönyörködöm.
Az emberarcra egy majomvonás;
A nagyszerű után egy sárdobás;
Ficamlott érzés, tisztes szőrruha;
Kéjhölgytül a szemérem szózata;
Tömjénezése hitványnak, kicsinynek;
Szerelmi élvre átka egy kiéltnek:
Feledtetik, hogy országom veszett,
Mert új alakban újraéledek. –

A BÁBJÁTÉKOS (Ádám vállára ütve)
Mit foglaljátok ezt a jó helyet,
Te, jómadár, csak az mulattat ingyen,
Ki életunt, s felkötteti magát.
(Ádám és Lucifer félreállnak.
Egy kisleány ibolyát árulva jő.)

A KISLEÁNY
Kis ibolyák, első követei
A jó tavasznak. Vásároljanak!
E kis virág az árvának kenyért,
És a szegénynek is szép éket ad. –

EGY ANYA (ibolyát vásárolva)
Adj, adj nekem, holt gyermekem kezébe.

EGY LEÁNY (szintén vásárolva)
Sötét hajamnak lesz legszebbik éke.

A KISLEÁNY
Kis ibolyák! – Vegyenek, uraim! (Elhalad.)

EGY ÉKSZERÁRUS (bódéjában)
Hogy e gaz mindig versenyez velünk,
S ki nem bírjuk szorítni a divatból. –
Pedig szép nyakra drága gyöngy való csak,
Melyért az is már, aki fölhozá,
Kétségbeejtő elszántsággal a
Tenger mélyének szörnyeit kisérti. –
(Két polgárlány együtt jő.)

ELSŐ POLGÁRLÁNY
Mi sok szép kelme, mennyi drága ékszer!

MÁSODIK POLGÁRLÁNY
Vásárfiát ha volna, aki venne.

ELSŐ POLGÁRLÁNY
A mái férfi illyesmit csupán
Gyalázatos mellékcélokra tenne.

MÁSODIK POLGÁRLÁNY
Még úgy se, nincs többé ízlése már,
Elrontá sok ledér hölgy s káviár.

ELSŐ POLGÁRLÁNY
Azért oly elbizott, hogy nem veszen fel.

MÁSODIK POLGÁRLÁNY
Vagy oly szerény, hogy többé már nem is mer.
(Elhaladnak.)
(Leveles szín alatt italt mérnek, az asztal körül
dőzsölő munkások. Hátrább zene és tánc.
Katonák, polgárok s mindenféle nép mulat
és ácsorog.)

KORCSMÁROS (vendégei közt)
Urak, vigan, a tegnap elveszett,
A holnapot nem érjük el soha,
Isten táplálja a madarakat,
S minden hiúság, mond a Biblia.

LUCIFER
Tetszik nekem e filozófia.
Üljünk le itt e szép, árnyas padon,
S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat
Savanyú borral s rossz zenével a nép.

ELSŐ MUNKÁS (az asztalnál)
A gépek, mondom, ördög művei:
Szánktól ragadják a kenyeret el.

MÁSODIK MUNKÁS
Csak az ital maradjon, elfeledjük.

ELSŐ MUNKÁS
A dús meg – ördög, vérünk szíja ki.
Most jőne csak! Hadd küldeném pokolba.
Több példa kéne, mint a múltkori.

HARMADIK MUNKÁS
Mit nyernél véle. Már ma függni fog.
Sorsunk meg, mint előbb, csak úgy forog.

MÁSODIK MUNKÁS
Bolond beszédek, jőjön hát az a dús,
Nem vétek néki, mellém ültetem,
Lássuk, ki az úr, és ki tud mulatni.

A KORCSMÁROS (Ádámhoz)
Uram, mivel szolgáljak?

ÁDÁM Semmivel.

A KORCSMÁROS
El hát padomról, semmiháziak.
Azt vélitek tán, a pénzt csak lopom,
Vagy gyermekem s nőm koldusbotra termett.

ÁDÁM (fölkelve)
Így mersz beszélni?

LUCIFER Hagyd el a pimaszt.

ÁDÁM
Jerünk tehát, mit is nézzük tovább,
Hogyan silányul állattá az ember.

LUCIFER
Ah, íme, itt van, mit régtől kerestem,
Itt vígadunk kedéllyel, fesztelen.
Ez a döbörgés és e vad kacaj,
E bacchanális tűz felgerjedése,
Mely minden arcra rózsa-árt idéz,
Mint dőre képzet a nyomor fölé,
Hát nem dicső ez?

ÁDÁM Engem undorít.
(Ezalatt a táncolókhoz értek.
Két koldus civódva jő.)

ELSŐ KOLDUS
E hely sajátom, itt van engedélyem.

MÁSODIK KOLDUS
Könyörülj rajtam, másként meghalok,
Már két hete, hogy nem dolgozhatom.

ELSŐ KOLDUS
Igaz koldus sem vagy hát eszerint,
Kontár sehonnai, rendőrt hivok. –
(A második koldus elsompolyog.
Az első helyet foglal.)
Krisztusnak öt sebére, alamizsnát
A szenvedőnek, édes uraim! –
(Egy katona egy mesterlegény
kezéből elveszi táncosnéját.)

KATONA
Paraszt, odébb! – Vagy azt hiszed talán,
Hogy még te is valami vagy.

MESTERLEGÉNY Megérzed,
Ha nem hiszed.

MÁSODIK MESTERLEGÉNY Ne bántsd. Térj ki előle:
A hatalom s dicsőség mind övé.

ELSŐ MESTERLEGÉNY
No hát, lenézéssel miért tetézi,
Ha már ugyis nadályként szívja vérünk.

EGY KÉJHÖLGY (danolva)
Sárkányoktól is kivívták
Egykoron az aranyalmát –
Almák még most is teremnek,
A sárkányok rég kivesztek:
Bamba, aki nézi, nézi,
És letépni nem merészli. –
(Egy ifjúhoz simul.)

LUCIFER (a mulatók nézésébe merülve)
Ez a kacérság tetszik, ládd, nekem,
Mutassa a dús, hogy mi kincse van.
Vasas ládában, mellyen a fukar
Ül, úgy lehet fövény, mint színarany. –
Mi megható féltése e kamasznak!
Hogy őrzi lánya egy tekintetét,
Isméri a jelen percnek becsét,
Bár tudja jól – de hát mi gondja arra –,
Hogy a jövőben másnak dől karára.

ÁDÁM (egyik zenészhez)
Miért bánsz így a művészettel, ember!
Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?

A ZENÉSZ
Dehogy tetszik, dehogy! Sőt, végtelen kín
Ezt húzni napról napra, s nézve nézni,
Miként mulatnak kurjongatva rajta.
E vad hang elhat álmaimba is.
De mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást.

LUCIFER (még mindig a szemléletbe merülve)
Ah, illyen gondos filozófiát
Ki tenne fel a röpke ifjuságról. –
E lányka tudja, hogy nem az utolsó,
Melyet most élvez, a perc életében,
S amíg ölelget, új viszonyt keres
Máris szeme. – Ah, drága gyermekek;
Mi örömem telik most bennetek,
Hogy oly mosolygva munkáltok nekem!
Áldásom a bűn és nyomor legyen.

MÁSODIK MESTERLEGÉNY (danolva)
Aki munkás hét után
Tiszta szívvel, dal között
Csókot és bort elköszönt,
Kacagja az ördögöt. –
(Templomi zene nehány végakkordja hallik,
Éva mint polgárlány, imakönyvvel s bokrétával
kezében anyjával jő a templomból.)

EGY ÁRUS
Csak erre, erre, drága szép kisasszony!
Olcsóbban senki nem szolgálhat önnek.

MÁSIK ÁRUS
Ne higgyen néki, rossz mértéke van,
S árúja régi. – Erre, szép kisasszony!

ÁDÁM
Ah, Lucifer! Ládd, ily hitvány helyen
Tartasz le, míg az üdv, megtestesülten,
Majd észrevétlen leng tőlem tova.

LUCIFER
Ilyesmi már éppen nem új dolog. –

ÁDÁM
A templomból jő, óh, mi szép, mi szép!

LUCIFER
Láttatni volt ott, s látni is talán.

ÁDÁM
E gúny hideg, ne érintsd őt vele.
Az ájtatosság ül még ajkain.

LUCIFER
Látom, megtérsz, sőt pietista léssz.

ÁDÁM
Rosz élc, mert keblem bárminő rideg,
Az nékem baj; de a leánykebelben
Kivánom az előitéletet,
E szent poézist, múlt idők zenéjét,
Érintetlen zománcát a virágnak. –

LUCIFER
De mellyik hát, mutasd, az a darab menny –
Mert azt az ördögtől sem várhatod,
Ízlésedet hogy mindig felkutassa,
Elég, ha aztán birtokába juttat.

ÁDÁM
Lehet-e más, mint e hölgy? –

LUCIFER Így beszél
A zsolna is, ha férget fog magának,
Féltékenyen körülnéz, s azt hiszi,
Hogy a világon ez legjobb falat,
Mig a galamb undorral néz reá.
Az ember is üdvét csak önmaga
Találja fel – sokszor tán éppen ott,
Hol másik társa poklot alkotott.

ÁDÁM
Minő méltóság, millyen szűz-erény;
Megközelítni szinte nem merem.

LUCIFER
Bátran csak, nem vagy a nőknél ujonc,
S ha jól megnézzük, ő is eladó lesz.

ÁDÁM
Hallgass!

LUCIFER Hisz tán drágább a többinél.
(Egy ifjú ezalatt szerényen Évához lép,
s egy mézeskalács szívet nyújt neki.)

AZ IFJÚ
Kisasszony, kérem, e vásárfiát
Fogadja el kezemből szívesen.

ÉVA
Artúr, ön jó, megemlékszik felőlem.

ANYA
Rég nem láttuk már; mért nem látogat meg?
(Halkan beszélgetnek, Ádám izgatottan nézi,
míg az ifjú távozik.)

ÁDÁM
Ez éretlen fiú bírná-e hát,
Mit férfiszívem hasztalan ohajt –
Mi meghitten szól véle, mint mosolyg –
Még int utána – óh, mi kín, mi kín! –
Meg kell szólítnom. – (Évához közelít.)

ANYA Artúr szűlei
Vagyonosak, igaz, de nem tudom,
Mi szemmel nézik a viszonyt veled.
Azért egészen vágytársát se mellőzd,
Ki ma is e csokorral meglepett.

ÁDÁM
Engedjék, hölgyeim, hogy elkisérjem,
Nehogy baj érje e tolakodásban.

ÉVA
Mi szemtelenség!

ANYA El, tolakodó!
Tán azt hiszi, hogy ollyan e leány,
Kinek akárki mondhat szépeket? –

ÁDÁM
S hát mondhat-é mást? – Sokszor álmodám így
A hölgytökélynek legszebb ideálját.

ANYA
Álmodhatik, amit tetszik magának;
De akinek e lányka báji nyílnak,
Az ily gézenguz ember nem lehet. –
(Ádám zavartan áll, egy cigányasszony Évához lép.)

CIGÁNYASSZONY
Ah, drágalátos hölgy, világ csodája,
Mutassa csak piciny, fehér kezét,
Hadd mondjam el, a sors ezer malasztja
Miként himzendi boldog életét.
(kezébe nézve)
Szép mátka várja – ah, közel nagyon –,
Szép gyermekek, egészség és vagyon.
(Pénzt kap.)

LUCIFER (Ádámra mutatva)
Hugom! Társam sorsáról is beszélj. –

CIGÁNYASSZONY
Nem látom tisztán, éhség vagy kötél. –

ÁDÁM (Évához)
Ne útasítson így el ön magától,
Ah, érzem, e szív nékem van teremtve. –

ÉVA
Anyám, ne engedd hát –

ANYA Rendőrt kiáltok,
Ha nem tágul.

ÉVA Ne bántsd – eszére tér tán,
S tulajdonképp nem is tett semmi rosszat.
(Elhaladnak.)

ÁDÁM
Óh, szent költészet, eltünél-e hát
E prózai világból már egészen?

LUCIFER
Dehogy tűnt! Hát az a mézeskalács,
Virágcsokor, az a tánc, gallylugos,
Mi volt egyéb? Csak oly finnyás ne légy,
És ábrándozni van még tárgy elég.

ÁDÁM
Mit ér, ha a nyervágy, haszonlesés,
Olálkodik köztük, s önzéstelen
Emelkedettség nincsen már sehol.

LUCIFER
Az is akad az iskolás-padok közt,
Hol még az élet nem gazdálkodott.
Épp itt jő néhány illyen cimbora. –
(Nehány tanuló jő sétálva.)

ELSŐ TANULÓ
Vigan, fiúk, mögöttünk a penész,
Ma élvezünk valami derekast.

MÁSODIK TANULÓ
Ki a szabadba, a várost utálom,
Korlátolt rendét, e kalmár világot.

HARMADIK TANULÓ
Valakivel próbáljunk összetűzni,
Ez izgató és férfias mulatság.

ELSŐ TANULÓ
Ragadjuk el e zsoldosok öléből
Lánykáikat, s mindjárt lesz háború is;
Aztán szabadba sietünk velök,
Nehány pohár sör- és zenére van pénz,
S estélig győzelmünk emlékivel
Piros pofák közt hercegek leszünk.

NEGYEDIK TANULÓ
Dicső, dicső, bosszantni a filisztert.

ELSŐ TANULÓ
Összébbfűzvén frigyünknek láncait –
S mulatni, ahogy most tőlünk telik,
Mig egykor a hazáért lelkesedve,
Nemesebb küzdtért foglal majd erélyünk.
(Elhaladnak.)

ÁDÁM
Kedves látvány ez e lapos világban,
Szebb kor csiráját sejti benne szűm.

LUCIFER
Meglátod, a csira mivé fesel,
Lerázva majd a tantermek porát.
E két gyáros, ki itt felénk közelg,
Ifjonton az volt, mik most e fiúk.
(Két gyáros beszélgetve jő.)

ELSŐ GYÁROS
Hiába, a versenyt nem állhatom,
Mindenki az olcsóbb után eseng,
Árum jóságát kell megvesztegetnem.

MÁSODIK GYÁROS
A munka bérét kell csökkenteni.

ELSŐ GYÁROS
Azt nem lehet, most is lázonganak,
Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák,
S van is tán a panaszban egy kicsi,
De hát ki mondja, hogy nősüljenek,
Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen.

MÁSODIK GYÁROS
Erősebben kell hát befogni őket,
Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban,
Elég pihenni a másik fele,
Kinek álmodni úgysem célszerű.
(Elmennek.)

ÁDÁM
El vélek. – Mért is hagytad látnom őket. –
De mondd, hová is lett az a leány? –
Most, Lucifer, mutasd hatalmadat,
Segíts, hogy meghallgasson.

LUCIFER Lucifer se
Fecsérli erejét ily semmiségre.

ÁDÁM
Mi néked semmi, nékem egy világ.

LUCIFER
Nyerd el tehát. – Csak korlátozni bírd
Érzésidet, hazugságtól ne félj,
Felelj, mint kérdlek, s karjaidba dűl.
(Hangosan, hogy a mögöttük hallgatózó
cigányasszony meghallja.)
Most látja már, mylord, mi kellemetlen,
Álarc alatt a nép közé vegyülni,
Minduntalan új bántalomra botlunk.
Ha sejtené e nép, hogy négy hajónk
Még már ma révbe szálland Indiából,
Másképp fogadna.

ÁDÁM Az valószínű.

CIGÁNYASSZONY (félre)
E felfödözés szép summát megér.
(Ádámhoz)
Egy szóra kérem – ön elrejtezett,
Én megbüntettem a jövendöléssel,
Mert énelőttem nem létez titok,
Ki a sátánnal régen cimborálok.

LUCIFER (félre)
No, még az kéne csak, te vén szipirtyó.

CIGÁNYASSZONY
Önnek hajói már ma itt leendnek,
De, ami ennél még örvendetesb,
Egy szép leányka epedez önért.

ÁDÁM
S hogy nyerhetem meg?

CIGÁNYASSZONY Hisz már-már öné.

ÁDÁM
Elútasított.

CIGÁNYASSZONY Épp azért öné lesz.
Meglátja, itt lesz ismét nemsokára.
Emlékezzék bár a jósnő szavára. (El.)

ÁDÁM
Lucifer! E banya rajtad kifog.

LUCIFER
El nem vitázom fényes érdemét,
Most ő pótolja az ördög helyét. –
(Egy nyegle, taligán, trombitaszóval, tömegtől
környezve megjelen, s a szín közepén megáll.)

A NYEGLE
Félrébb az útból! – Tisztelet nekem,
Megőszült tudományban a fejem,
Mig a természet titkos kincseit
Felástam ernyedetlen szorgalommal.

ÁDÁM
Minő csodás bolond ez, Lucifer?

LUCIFER
A tudomány, mely nyegle, hogy megéljen,
Éppen, mint akkor, hogy tudóskodál,
Csakhogy több zaj kell most, mint kelle hajdan.

ÁDÁM
Ilyen mértékben azt sosem tevém.
Gyalázat rá.

LUCIFER Arról ő nem tehet.
Természete, ha fél, s kerülni vágyik,
Hogy ez ne álljon sírköve felett:
Ex gratia speciali
Mortuus in hospitali.
Ha másokért áldozván éjt, napot,
Jutalmának kéréséhez jutott.

A NYEGLE
Az emberek javára fáradék,
S im, itt van a dicső eredmény:
Ez az edényke élet-elixir,
Melytől megifjul a beteg, vén.
Ezt szedték hajdan a nagy fáraók.
Ez Tankréd bűvös bájitalja;
E szépitőt használta Helene,
Ez Kepler asztrológiája. –

ÁDÁM
Hallod, mit árul? – Míg mi a jövőben
Kerestük a fényt, ő a rég lefolytban.

LUCIFER
Sohase tiszteletes a jelen.
Mint embernagyság a hálószobában.
Nőnk az, tízévi házas állapotban –
Már azt is tudjuk, hogy szeplője hány van.

A NYEGLE
Vegyetek ím, nem bánja meg, ki vesz,
Ily alkalom még nem volt és nem is lesz.

A TÖMEGBŐL
Ide vele. – Nekem bármellyik elkel. –
Ah, mily szerencse. – Millyen drága vétel.

LUCIFER
No, ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz,
Ami csodás, hogyan kapkodja mégis. –
(Éva, anyjával visszajő, a cigányasszony suttogva követi.)

ÉVA
Haszontalan beszéd, hisz ismerünk már.

CIGÁNYASSZONY
Ne üdvözüljek, hogyha nem igaz.
Olyan szerelmes önbe az az úr,
Hogy már ma még maîtresse-ének veszi.
Mint hercegasszony, oly szállást lakik,
Színházba, táncra négy lovon robog.

ANYA
Ha jól felvesszük, százszor célszerűbb,
Mint elhervadni fejkötő alatt
Egy szurtos varga bűzös műhelyében.

CIGÁNYASSZONY
Csak nézze ön, ott áll – hogyan keres.

ÉVA
Elég nem szép, hogy még nem láta meg. –
Keze finom, tartása úrias. –

ANYA
Nekem még társa sincsen ellenemre,
Bár orra kissé horgas, lába görbe,
De ollyan tisztes, éltes férfiú. –
Megyek, leányom. Legjobb közbejárás,
Ha magatokra hagylak egy kicsit.

CIGÁNYASSZONY (Ádámhoz)
Lám, itt van a szép; mint eped önért. –

ÁDÁM
Repűlök hozzá. – Óh, mi kéj – mi kéj!

CIGÁNYASSZONY
A közbejárót sem kell elfeledni.

LUCIFER (pénzt ad neki)
Társamtul a pénz, tőlem kézszorítás.

CIGÁNYASSZONY (felsikoltva)
Uh! Mily kemény kéz! (El.)

LUCIFER Kéjét érzenéd,
Ha az volnál, kit játszol, vén banya! –

ÉVA (Ádámhoz)
Vehetne ön vásárfiát nekem,
E szépitőszer mint kinálkozik –

ÁDÁM
A nőiség varázsa arcodon
A szépitőszer, melynek párja nincs.
(A nyegle ezalatt elvonul.)

ÉVA
Ah, ön nagyon kegyes.

ÁDÁM Ne szégyeníts meg:
Gyémántot, gyöngyöt fűzök szép nyakadra,
Nem mintha ékesíteni akarnám,
De mert méltóbb helyen már nem ragyoghat.

ÉVA
Amott odább láttam sok ékszerárust,
De nem való az ily szegény leánynak.

ÁDÁM
No, hát nézzük meg.

LUCIFER Az felesleges.
Kitűnő ékszer van velem esetleg.
(Ékszereket ad át, melyeket Éva
nagy örömmel nézeget és próbál.)

ÉVA
Mi szép, mi kedves, mint irígylik ezt majd. –

ÁDÁM
De ezt a szívet – ezt többé ne lássam.

ÉVA
Eldobhatom, ha ellenére van. (Elveti.)

LUCIFER
Helyes, majd én meg rálépek. (Ráhág.)

ÉVA Mi az:
Sikoltást hallok, vagy csak képzelődöm?
(Ezalatt egy elítéltet hoznak taligán
a színen keresztül, nép tolong utána.)

A TÖMEGBŐL
Siessünk. – Mondtam úgye, hogy mi gyáva. –
Most is dacos még. – Fel csak, fel, utána!

ÁDÁM
Minő zaj ez, mi hallatlan tolongás?

ÉVA
Akasztanak. Beh jó, hogy itt vagyunk.
Gyerünk mi is, oly izgató e látvány,
S szép alkalom ragyogni ékeimben.

ÁDÁM
Mi bűne a hitványnak?

ÉVA Nem tudom.

LUCIFER
Mindegy is az, de majd elmondom én:
Lovel gyárában dolgozott soká.
De az ón méreg, s azt szivá örökké,
Aztán több hétre kórházba kerűlt.
Kedves nejénél a szükség beszólt,
Lovel fia ifjú volt s jószivű,
Meglelték egymást, és mindent feledtek. –

ELSŐ MUNKÁS
Vigan, pajtás! – Mártírként vérzel el,
Neved közöttünk fényes név marad.

LUCIFER
A férj kigyógyult, s a nőt nem lelé,
Helye betölt, munkát hiába kért,
Fellázadt keble, fenyegetni mert,
Lovel fia pofonnal válaszolt.
Az átkozottnak kés akadt kezébe –
Most itt viszik – a vén Lovel megőrült. –
(Az utolsó szavaknál Lovel őrült mélasággal jő.)

LOVEL
Hazudsz, hazudsz, én őrült nem vagyok,
Nem értem-é, mit súg fiam sebe?
Vegyed, vegyed végetlen kincsemet,
S tedd, hogy ne értsem. Őrüljek meg inkább.

HARMADIK MUNKÁS
Ne félj, ne félj, meg léssz boszulva egykor.

ELSŐ MUNKÁS
Emelkedjél fel, ők a csúfosak. –
(Az elítélt elhalad kíséretével.)

ÁDÁM
Velőt fagyasztó látvány, mit kisértsz?
Ki mondja itt meg, mellyik bűnösebb,
Avagy csupán a társaság talán –?
Hol ez rohad – buján tenyész a bűn.

LOVEL
A társaság, igen. – Vedd kincsemet,
Csak azt a seb beszédét hadd ne értsem. (El.)

ÉVA
Jerünk, jerünk, mert nem kapunk helyet.

ÁDÁM
Áldlak, sors, hogy biróvá nem tevél.
Mi könnyü törvényt írni pamlagon –
Könnyű itélni a felűletesnek,
És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.

LUCIFER
Ily elvek mellett pör nem érne véget.
A rosszat, mert rossz, senki nem cselekszi,
Az ördög is jogcímeket idéz,
S magáét véli mindenik erősbnek.
A törvénytúdós széjjelvágja a
Kuszált csomót, minek fonalait
Ezer filantróp szét nem bontaná. –
(Ezalatt a Towerhez érnek, melynek
egy fülkéjében szentkép áll.)

ÉVA
Megálljunk csak, barátom, egy kicsinyt,
Hadd tűzöm e szentképhez csokromat. –

LUCIFER (súgva)
Ne hadd, ne hadd, vagy végünk van különben.

ÁDÁM
Ártatlan gyermek – én nem gátolom. –

ÉVA
Megszoktam e képről, még mint gyerek,
Megemlékezni, hogyha elmegyek
Előtte, s most is ollyan jólesik.
Mindjárt meglesz már, s futva pótolandjuk,
Mit elmulasztunk.
(A virágcsokrot feltűzi a kép mellé, de az hirtelen
lehervad, s nyakáról, karjáról az ékszerek
gyíkokká változva leperegnek.)
Istenem, mi ez?

LUCIFER
Haszontalan intettelek. –

ÉVA Segítség!

ÁDÁM
Nyugodtan, kedves, a nép megfigyel –
Ezerte dúsabb ékszer jő nyakadra.

ÉVA
El tőlem, el! Segítség, irgalom!
Szemfényvesztők és egy rút, vén boszorkány
Így meggyaláztak egy becsűletes nőt. –
(A nép csoportosulni kezd,
a cigányasszony rendőrökkel jő.)

CIGÁNYASSZONY
Hamis pénzt adtak, itt kell lenniök,
Higannyá olvadt markomban.

LUCIFER Talán
Markodban volt, nem a pénzben, hiba. –
Ádám, el innen, itt nem jó mulatni.
(A Towerbe tűnnek, s míg lent
a csoportozás és zavar növekszik, ismét
megjelennek a bástya tetején.)

ÁDÁM
Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit,
S szabad versenyt szerezni az erőknek. –
Kilöktem a gépből egy főcsavart,
Mely összetartá, a kegyeletet,
S pótolni elmulasztám más erősbbel.
Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett.
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel összeműködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem viraszt. –
Ez el fog jőni, érzem jól, tudom,
Vezess, vezess, Lucifer, e világba. – –

LUCIFER
Hiú ember, s mert korlátolt szemed
Zilált csoportot lát csak odalent,
Már azt hiszed, nincs összeműködés,
Nincs rendszer az életnek műhelyében?
Nézz hát egy percre szellemi szemekkel,
És lásd a munkát, mellyet létrehoznak,
Csakhogy nekünk ám, s nem kicsiny magoknak.
(Besötétül. Az egész vásár csoportozattá alakul,
mely a szín közepén tátongó síron ás, azt
körültáncolja, míg egymás után mind beléje
ugornak, részint némán, részint, amint egymás
után szólottak.)

KAR
Csak rajta, pengjen a kapa:
Ma kell végezni, holnap késő,
Bár egypár ezredév után
Még mindig nem lesz kész a nagy mű.
Bölcső s koporsó ugyanaz,
Ma végzi, amit holnap kezd el,
Örökké éhes s jóllakott,
Mi már ma bémegy, holnap felkel!
(A lélekharang megcsendül.)
Megcsendült, ím, az estharang,
Bevégezők; el, nyúgalomra,
Kiket a reg új létre költ,
A nagy müvet kezdjék el újra.

A BÁBJÁTÉKOS
Én a komédiát lejátsztam,
Mulattattam, de nem mulattam.

A KORCSMÁROS
Kiitta mindenik borát,
Vendégeim, jó éjszakát!

A KISLEÁNY
Kis ibolyáim mind elkeltek,
Majd újak síromon teremnek.

CIGÁNYASSZONY
Jövőjét vágyta látni minden:
S szemét behúnyja most ijedten.

LOVEL
Kincsem nem nyújta boldogságot:
S most ingyen nyúgalmat találok.

MUNKÁS
A hét letelt, a szombatest itt,
Kinyugszom végre fáradalmit.

TANULÓ
Álmodtam szépet – felzavartak,
Szép álom, jőj, most már folytatlak.

KATONA
Hivém, derék vagyok nagyon,
S egy rossz gödörben megbukom. –

KÉJHÖLGY
A mámor elszállt, a festék lement,
Itt oly hideg van: jobb-e odalent?

AZ ELÍTÉLT
Maradj, bilincs, a hitvány por felett,
Más törvényt sejtek e küszöb megett.

A NYEGLE
Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:
Most a valónál mind elámulunk.

ÉVA
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifíuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
(Fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.)

LUCIFER
Isméred-é, Ádám?

ÁDÁM Ah, Éva, Éva! –

TIZENKETTEDIK SZÍN

(U alakra épült, nagyszerű falanszter udvara.
A két szárny földszintje nyílt, oszlopos csarnokot képez.
A jobb oldali csarnokban mozgásban levő,
kerekes gőzgépek között munkások foglalkoznak.
A bal oldaliban a legkülönfélébb természettudományi tárgyak,
mechanikai eszközök, csillagászati,
kémiai műszerek s egyéb különösségek múzeumában
egy tudós működik. Mindnyájan a falanszterhez tartozók –
egyenlően vannak öltözve. Ádám és Lucifer
az udvar közepén felbukkannak a földből. Nappal.)

ÁDÁM
Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?

LUCIFER
E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
Előitélet szülte egykor azt,
Szűkkeblüség, versenygés védte meg.
Most már egész föld a széles haza,
Közcél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrűl a tudomány.

ÁDÁM
Beteljesült hát lelkem ideálja,
Ez mind derék, ezt így kivántam én is.
Egyet bánok csak: a haza fogalmát,
Megállott volna az tán, úgy hiszem,
Ez új rend közt is. Az emberkebel
Korlátot kíván, fél a végtelentől,
Belterjében veszt, hogyha szétterül;
Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz;
Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért,
Mint a szülők sírjáért lelkesült.
Ki a családért vérét ontaná,
Barátjaért legfeljebb könnye van. –

LUCIFER
Eszményedet, mint látom, elveted,
Előbb még, mintsem testesülhetett.

ÁDÁM
Korántse hidd, de kandivá levék:
Mi eszme az, mely a széles világot
Eggyé olvasztja, melly a lelkesűlést,
Az emberszív e szent, örök tüzét,
Mit eddig száz hitványsággal szitott,
S ábrándos harcra zsákmányolt ki csak,
Nemesb célhoz vezérelendi végre. –
De mondd, hol állunk mégis, mily hely ez?
Aztán vezess, hogy lelkem kéjelegjen
A boldogságban, mellyet annyi harcra
Jól érdemelt dijul kapott az ember.

LUCIFER
Sok más hasonló közt ez egy falanszter,
Tanyája az új eszmék emberének. –

ÁDÁM
Jerünk tehát.

LUCIFER Megállj, ne oly sietve.
Előbb levetjük ezt a régi bőrt.
Ha mint Ádám s Lucifer érkezünk,
Nem hinne bennünk e tudós világ,
S megsemmisülnénk, vagy lombikba zárna.

ÁDÁM
Mily oktalan beszéd ez már megint.

LUCIFER
Már az nincs másképp a szellemvilágban.

ÁDÁM
Tégy hát, amint akarsz, de szaporán.
(Lucifer mindkettőjüket átalakítja
a falanszterbeliekhez hasonlóvá.)

LUCIFER
Im, vedd e gúnyát. El hajfürteiddel –
Készen vagyunk. –

ÁDÁM Szóljunk be e tudóshoz.

LUCIFER
Üdvöz légy, túdós!

TUDÓS Meg ne háboríts
Nagy művemben, nem érek rá fecsegni.

LUCIFER
Nagyon sajnálom. Mink az ezredik
Falanszterből vagyunk tudósjelöltek,
S ily messze útra nagy hired hozott.

TUDÓS
Dicséretes buzgóság, mondhatom.
De hisz müvem most félben is maradhat,
Csak a meleg ne fogyjon lombikomban,
S akaratomnak enged az anyag. –

LUCIFER
Ah, nem csalódtam, megmaradt tehát
Még benned is, ki a természetet,
Embert leszűrted, mint végső salak,
A nagy hiúság. –

TUDÓS Most mulathatunk már. –
De mely szakmába tartoztok sajátlag?

ÁDÁM
Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek. –

TUDÓS
Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.

ÁDÁM
Igaz. – Tudom jól, hogy kell ollyan is,
Ki homokot hord vagy követ farag:
Nélkűle nem emelkedik terem.
De ez csak a homályban tévelyeg,
S fogalma sincs arról, miben segít. –
Csak az építész látja az egészet,
S bár megfaragni nem tud egy követ,
A művet ő teremti, mint egy isten. –
Ily épitész nagy a tudásban is.

LUCIFER
S azért jövénk tehozzád, óh, nagy ember.

TUDÓS
Azt jól tevétek, méltányolni tudlak.
A tudománynak gazdag ágai
Egy organizmus sok külön vonása,
Együtt igéző csak.

LUCIFER Szép hölgy gyanánt.

TUDÓS
De mindamellett a vegytan csupán –

LUCIFER
Az a közép, hol élete lakik. –

TUDÓS
Találtad.

LUCIFER Ezt mondá a matézisről
Előttem már egy matematikus.

TUDÓS
Hiúságból mindenki önmagát
Tekinti látkörében a középnek. –

LUCIFER
Te jól választád kedvenc tárgyadúl
A kémiát.

TUDÓS Abban nyugodt vagyok. –
De hát nézzük meg a muzeumot.
Páratlan az egész mai világon,
Az ősvilág kihalt állatjai
Valódi példányokban állnak itt,
Mind jól kitömve. – Ezrenként lakoztak
Apáink közt, míg barbárok valának,
Megosztva vélök a világ uralmát. –
Maradt felőlök sok csudás mese,
Például erről, hogy gőzmozdonyul volt.

ÁDÁM
Ez ló, de korcsult fajta, mondhatom,
Más állat volt ám hajdan Al-borak.

TUDÓS
Erről meg azt regélik, hogy barátul
Tartá az ember, ingyen, munka nélkül,
S fel bírta fogni, hű elismeréssel
Lesvén, az ember gondolatjait.
Mi több, mondják, hogy elsajátitá
Bűnét is, a tulajdonnak fogalmát,
S mint őr, od’adta érte életét. –
Ezt úgy beszélem csak, mint írva van,
Nem mintha hinném mind feltétlenül;
Sok őrültség volt a múltban, sok ábránd,
Melyből ránk szintén e mese maradt.

ÁDÁM
Ez a kutya. – Mind áll, mit róla mondasz. –

LUCIFER
Vigyázz, Ádám, elárulod magad. –

TUDÓS
Ez a szegénynek rabszolgája volt.

ÁDÁM
Mint a szegény meg ökre gazdagoknak.

TUDÓS
Ez a puszták királya.

ÁDÁM Az oroszlány –
Im, itt a tigris, itt a fürge őz,
Mi állat él tehát még a világon?

TUDÓS
Minő kérdés, hát nálatok nem így van?
Él, ami hasznos, és mit ekkorig
A túdomány pótolni nem tudott:
A disznó és a birka, de korántse
Olyan hiányosan már, mint minőnek
A kontár természet megalkotá:
Az élő zsír, ez hús- s gyapjútömeg,
Mely, mint a lombik, céljainkra szolgál.
De úgy látom, hogy ezt mind ösmered,
Lássunk tehát mást. Ím, ásványaink.
Nézzétek, millyen roppant széndarab:
Egész hegyek valának illy anyagból,
Az emberek már készen szedheték,
Mit most a légből szűr a tudomány,
Nagy fáradsággal. Ezt az ércet itt
Vasnak nevezték, s míg el nem fogyott,
Az alumínért nem kellett kutatni. –
Ez a darabka az arany, nagyon
Nevezetes s nagyon haszontalan.
Mert még midőn az ember, vakhitében,
Imádott felsőbb lényeket magánál,
Felűlállókat még a sorson is:
Ilyennek hitte az aranyat is,
Oltárain jólétet és jogot,
Mindent, mi szent volt, áldozott, hogy egy
Büvös darabját bírja megszerezni,
Melyért cserébe mindent kaphatott –
Csodálatos tény, még kenyeret is.

ÁDÁM
Mást, mást mutass, ezt is mind ösmerem.

TUDÓS
Valóban nagy tudós vagy, idegen.
Lássuk tehát az ős növényzetet.
Im, itt van az utolsó rózsa, mely
Nyílt a világon. Hasztalan virág,
Más százezer testvérrel foglalá el
A legbujább tért a lengő kalásztól;
Nagy gyermekek kedves játékszere.
Sajátságos jelenség az valóban,
Mint kaptak egykor ily játékokon,
Virágot terme még a szellem is:
A költészet s hit ábrándképeit,
S csalóka álmok karján ringatózva
Eltékozolta a legjobb erőt,
Hogy életcélja parlagon maradt.
Itt őrizünk még ritkaság gyanánt
Két ily müvet. Az első költemény;
Iróját akkor, még midőn bünös
Önhittel az egyén érvényt kivánt,
Homérnak hívták. Ábrándos világot
Rajzol le abban, Hádésznek nevezvén.
Rég megcáfoltuk már minden sorát.
A másik Tacitus Agricolája,
Nevetséges s mégis sajnálatos
Fogalmak képe a barbár világból.

ÁDÁM
Hát fennmaradt még e nehány levél
A nagy napokból, mint végrendelet,
S nem bírja mégis lángra gyújtani
A korcs utódot, tettre ingerelvén,
Mely mesterkélt világtokat ledönti?

TUDÓS
Helyes megjegyzés, átláttuk mi ezt,
A méreg, mellyet rejt, nagyon veszélyes,
Azért nem is szabad olvasni másnak,
Csak aki hatvan évet meghaladt,
S a tudománynak szentelé magát.

ÁDÁM
De hát a dajka tündér daljai,
Ezek nem oltnak-é a gyönge szívbe
Sejtelmeket?

TUDÓS Igen bizon, s azért
Dajkáink a magasb egyenletekről,
A mértanról beszélnek gyermekinknek. –

ÁDÁM (félre)
Ah, gyilkosok, nem féltek-é egész
S legszebb korától a szűt megrabolni!

TUDÓS
Menjünk tovább. – Im, itt e műszerek,
Műtárgyak mily csodás alakzatúak,
Ez álgyu; rajta rejtélyes fölírás:
Ultima ratio regum. – Hogyan
Használtatott, ki tudja? – Im, e kard,
Kizárólag csak embergyilkoló szer –
És nem volt bűnös, aki ezzel ölt.
E kép szabad kézzel készült egészen,
Fél emberéltet vett talán igénybe,
És tárgya, nézd, csak hóbortos mese.
Ma a nap végzi e munkát helyettünk,
S mig az csalárdul ídealizált,
Ez mély hüséggel szolgál céljainknak.

ÁDÁM (félre)
De a müvészet, a szellem maradt el –

TUDÓS
E százszerű tárgy, millyen cifra mind,
Mi gyermekes. A serlegen virág,
A széktámlán ábrándos arabeszk,
Emberkezek pazarlott műve mind.
S üdítőbb-é a víz azon pohárból,
Kényelmesb-é e széken az ülés?
Most gépeink teszik mindezt helyettünk,
Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban,
És a tökélyről az kezeskedik,
Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,
Végső napjáig amellett marad.

ÁDÁM
Azért nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túl járna, semmi műben. –
Hol leljen tért erő és gondolat,
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdni vágyik és körültekint
Ezen szabályos, e rendes világban,
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengező vadat se.
Csalódtam hát a tudományban is:
Unalmas gyermekiskolát lelek
A boldogság helyén, mit tőle vártam.

TUDÓS
Nincs-é behozva a testvériség!
Hol szenved ember anyagi hiányt?
Valóban, illy eszmék megérdemelnék
A megfenyítést.

ÁDÁM Mondd, mi hát az eszme,
Mely egy ily népbe egységet lehel,
Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?

TUDÓS
Ez eszme nálunk a megélhetés.
Midőn az ember földén megjelent,
Jól béruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedje mindazt, ami kell.
Költött tehát meggondolatlanul,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hipotézisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég,
Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.
Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szül többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk.
Elég idő tudásunknak, hiszem.
Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,
Ez oxidált, legtűztartóbb anyag.
Az organizmus titkai közel-
Állnak ma is már a fölleplezéshez. –
Éppen jó, hogy beszédünk erre vitt,
Majdnem feledtem volna lombikom,
Mert én is épp e tárgyban dolgozom.

LUCIFER
Nagyon vénűl az ember, hogyha már
Lombikhoz tér, midőn organizál. –
De hogyha sikerülne is müved,
Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat,
Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,
Lény, mellyet a természet eltagad,
Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon,
Ha nem korlátozandja az egyén.
S honnan veendi ennek jellegét,
Elzárva külhatástól, szenvedéstől,
Egy szűk üvegben kelve öntudatra?

TUDÓS
Nézd, nézd, hogyan forr, nézd, miként ragyog,
Itt-ott tünékeny alakok mozognak,
Ezen meleg, e jól elzárt üvegben,
A vegyrokonság és ellenhatás
Mind összevág, és kényszerülve lesz
Engedni az anyag kivánatomnak.

LUCIFER
Bámullak, túdós! Még csak azt nem értem,
Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon,
Ne vonja egymást, és ne lökje el
Az ellentét.

TUDÓS Minő badar beszéd;
Örök törvénye ez az anyagoknak.

LUCIFER
Ah, értem, mondd csak el, min alapul?

TUDÓS
Min alapul? Törvény, mert úgy vagyon,
Mutatja nékünk a tapasztalás.

LUCIFER
A természet fűtője vagy tehát csak,
A többit ő magában végezi. –

TUDÓS
De én szabom korlátit az üveggel,
S kivonszolom a rejtélyes homályból.

LUCIFER
Nem látok eddig még életjelet.

TUDÓS
El nem maradhat. Én, ki úgy kilestem
Az organizmus minden titkait,
Ki százszor boncolám az életet –

ÁDÁM
Hullát fogál fel csak mindannyiszor.
A tudomány sántán követi csak
A meglevő, ifjú tapasztalást,
S miként bérenc költője a királynak,
Kész kommentálni a nagy tetteket,
De megjósolni hívatása nincs. –

TUDÓS
Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,
Egy szikra kell csak, és életre jő? –

ÁDÁM
De azt a szikrát, azt honnan veszed?

TUDÓS
Csak egy lépés az, ami hátra van.

ÁDÁM
De ezt az egy lépést ki nem tevé:
Az nem tett semmit, nem tud semmit is.
A többi mind künn volt az udvaron,
A legszentebbe épp ez egy vezetne. –
Óh, lesz-e, aki egykor megteszi? –
(Ezalatt a lombik felett lebegő füst sűrűdni kezd s dörög.)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA (a füstből)
Nem lesz soha. – Ez a lombik nekem
Nagyon szűk és nagyon tág. – Hisz te ismersz,
Ádám, ugyé? – most még nem is gyanítnak.

ÁDÁM
Hallottad-é a szellemszózatot,
Óh, nézd, óh, nézd, te gőgös, gyönge ember,
Hogy bírnál azzal, aki ott lebeg. –

TUDÓS
Őrült roham. Ah, aggódom miattad.
(A lombik elpattan, a szellem eltűnik.)
A lombik eltört, újra kezdhetem
A nagy müvet. Midőn már int a cél,
Kisded göröngy, a dőre vakeset,
Elejt.

LUCIFER Végzetnek hívták hajdanán.
S kevésbé szégyenítő volt hatalma
Alatt megtörni, mint engedni most
A dőre vakesetnek. –
(Csengetnek.)
Mit jelent ez?

TUDÓS
A munka megszűnt, jő a sétaóra,
Itt jőnek a gyárakból, a mezőről,
Most kap fenyítést, aki vétkezett,
Most osztatnak be a nők s gyermekek.
Jerünk oda, dolgom lesz nékem is.
(Hosszú sorban férfiak jőnek, másban nők,
néhányan közülük gyermekkel, köztük Éva is.
Az udvaron mindnyájan kört képeznek, egy
aggastyán eléjök lép. Ádám, Lucifer
s a tudós az előtérben állnak a múzeum mellett.)

AZ AGGASTYÁN
Harmincadik szám!

LUTHER (a sorból kilépve) Itt vagyok.

AZ AGGASTYÁN Te ismét
Mértéktelen fűtötted a kazánt.
Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed
Veszélybe hozni az egész falansztert.

LUTHER
S ki állna ellent a csábnak, midőn
Szikrázva, bőgve a vadult elem,
A láng ezer nyelvével vesz körűl,
Elérni kíván, hogy megsemmisítsen:
S ott állni bátran, szítani tovább,
Jól tudva, hogy hatalmunkban vagyon. –
Nem ismered te a tűznek varázsát,
Ki csak fazék alatt isméred azt.

AZ AGGASTYÁN
Hiú beszéd, ezért ma nem ebédelsz.

LUTHER (visszalépve)
De holnap újra szítom a tüzet.

ÁDÁM
Mit látok? Ezt a férfit ismerem.
Ez volt Luther.

AZ AGGASTYÁN Kétszázkilencedik!

CASSIUS (kilépve)
Itt.

AZ AGGASTYÁN
Tégedet harmadszor intelek már,
Hogy ok nélkül keressz verekedést.

CASSIUS (visszalépve)
Ok nélkül, merthogy nem panaszkodom? –
Pulya, ki más segítséget keres,
Míg karja ép. Vagy gyöngébb volt-e tán
Ellenfelem, mért nem védé magát? –

AZ AGGASTYÁN
Ne feleselj. – Nem menti koponyád
Alakzata sem e rossz hajlamot,
Mert az nemes, mert az hiánytalan.
De véred oly forrongó és szilaj!
Gyógyítni fognak, amíg megszelídülsz.

ÁDÁM
Ah, Cassius! Ha ismernél, ki véled
Philippinél csatáztam. – Hát odáig
Bir-é a rossz rend, a teória
Tévedni, hogy egy ily nemes kebel
Csak gátjaul van, s fel sem ismeri.

AZ AGGASTYÁN
Négyszázadik szám.

PLÁTÓ (kilépve) Hallom.

AZ AGGASTYÁN Már megint
Úgy elmerültél álomképeidben,
Hogy a rádbízott marha kárba ment.
Hogy ébren légy, borsón fogsz térdepelni.

PLÁTÓ (visszalépve)
Még a borsón is szépet álmodom.

ÁDÁM
Ah, mily szerep jutott, Plátó, neked
A társaságban, melly után epedtél! –

AZ AGGASTYÁN
A hetvenkettedik szám!

MICHELANGELO (kilépve) Íme, itt. –

AZ AGGASTYÁN
Rendetlenül hagyád el műhelyed.

MICHELANGELO
Igen, mert mindig széklábat csináltam,
És azt is a leghitványabb alakra.
Soká könyörgtem, hagyják módosítnom,
Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,
Nem engedék. Kivántam változásul
A szék támláját, mindent hasztalan.
Megőrüléshez voltam már közel,
S otthagytam a kínt, ott a műhelyet. (Visszalép.)

AZ AGGASTYÁN
E rendbontásért a szobába mégy,
S nem élvezed e szép meleg napot.

ÁDÁM
Michelangelo, mily pokol lehet
Szűd istenének, hogy nem bír teremtni. –
Óh, mennyi ismerős mindenfelé,
És mennyi szellem, mennyi őserő.
Ez vélem harcolt – az mártírhalált halt,
Ez szűknek érzé a világtekét,
S mi egyformára, mily törpére szűrte
Az állam. Óh, Lucifer, jőj, jerünk;
Nem bírja lelkem e látványt tovább. –

AZ AGGASTYÁN
Ma két gyerek tölté be az időt,
Melyben szükséges volt az anyagond,
Most a közös növelde várja őket,
Elő, elő!
(Éva és még egy nő gyermekeikkel kilépnek.)

ÁDÁM Mi ragyogó jelenség!
Megvan hát e rideg világnak is
Költészete!

LUCIFER Nos, Ádám, nem megyünk?

ÁDÁM
Sőt, inkább itt fogunk csak megnyugodni.

AZ AGGASTYÁN
Tudós! Vizsgáld fejalkotásukat
E gyermekeknek.
(A tudós észleli a gyermekeket.)

ÉVA Óh, mi vár reám.

ÁDÁM
E hang!

LUCIFER De mit kapsz e közsorsu nőn,
Ki Szemirámisz csókját ízleléd?

ÁDÁM
Még akkor ezt nem ismerém.

LUCIFER Ah, úgy!
Ez régi dalja a szerelmeseknek:
Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel
A szenvedélyt, előtte senki még
Szeretni nem bírt, és ez így megyen
Nehány évezred óta szüntelen.

TUDÓS
E gyermeket orvosnak kell tanítni,
Ebből pásztor lesz.

AZ AGGASTYÁN El tehát velök.
(A gyermekeket el akarják vinni. Éva ellentáll.)

ÉVA
Hozzá ne nyúlj! E gyermek az enyém:
Ki tépi őt el az anyakebelről! –

AZ AGGASTYÁN
Vegyétek el, mit késtek még vele.

ÉVA
Óh, gyermekem! Hisz én tápláltalak
Szivem vérével. – Hol van az erő,
Mely e szent kapcsot elszakítni bírja?
Lemondjak-é hát rólad mindörökre,
Hogy elvessz a tömegben, és szemem
Fürkésző gonddal hasztalan keressen
A száz egyenlő ídegen között?

ÁDÁM
Ah, emberek, ha van előttetek szent,
Hagyjátok ez anyának gyermekét.

ÉVA
Ugyé, ugyé, te áldott ídegen.

AZ AGGASTYÁN
Merész játékot űzesz, idegen;
Ha a család előitéletét
Éledni hagyjuk, rögtön összedűl
Minden vívmánya a szent tudománynak.

ÉVA
Mit nékem a fagyasztó tudomány!
Bukjék, midőn a természet beszél.

AZ AGGASTYÁN
Meglesz már?

ÁDÁM Hah! Hozzá ne nyúljatok.
Amott van egy kard, megtanítalak,
Hogy kell kezelni.

LUCIFER Álomkép, ne mozdulj!
(Ádám vállára teszi kezét, ez megdermed.)
Érezd kezemnek végzetes hatalmát. –

ÉVA
Óh, gyermekem! (Összerogy, gyermekét elviszik.)

AZ AGGASTYÁN
E két nő pártalan,
Jelentkezzék, ki párjaúl igényli.

ÁDÁM
Ezt én igénylem.

AZ AGGASTYÁN Túdós! Véleményed.

TUDÓS
Rajongó férfi és idegbeteg nő
Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.

ÁDÁM
De én nem állok el, ha ő akarja.

ÉVA
Tiéd vagyok, nagylelkű férfiú.

ÁDÁM
Szeretlek, hölgy, szivem egész hevével.

ÉVA
Szeretlek én is, érzem, mindörökké.

TUDÓS
Ez őrülés. – Sajátságos, valóban,
A múlt kisértetét feltűnni látni
Világos századunkban. – Honnan ez?

ÁDÁM
Az édenkertnek egy késő sugára.

AZ AGGASTYÁN
Sajnálatos. –

ÁDÁM Ne szánjatok. – Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír. –
Szellembeszéd az, mely nemesb körökbűl
Felénk rebeg, mint édes zengemény,
Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,
S megvetjük e földnek hitvány porát,
Keresve útat a magasb körökbe. –
(Évát ölelve tartja.)

AZ AGGASTYÁN
Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket!

LUCIFER
Itt gyors segély kell. Ádám, útazunk!
(Elsüllyednek.)

TIZENHARMADIK SZÍN

(Az űr. Földünk egy szelete a távolban látszik,
mindég kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek
közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik,
mely vaksötétté válik lassankint.
Ádám, mint öreg, Luciferrel röpülve.)

ÁDÁM
Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?

LUCIFER
Hát nem vágytál-e, menten a salaktól,
Magasb körökbe, honnan, hogyha jól
Értettelek, rokon szellem beszédét
Hallottad?

ÁDÁM Az igaz, de ily ridegnek
Nem képzelém feléjök útamat.
E tér oly puszta, ollyan idegen,
Mint hogyha szentségsértő járna benne,
S keblemben két érzés küzdelme foly:
Érzem, mi hitvány a föld, hogy magas
Lelkem lezárja, s vágyom el köréből;
De visszasírok, fáj, hogy elszakadtam. –
Ah, Lucifer! Nézz csak földünkre vissza,
Először a virág tűnt el szemünkből,
Aztán az erdők rezgő lombjai;
A jólismert táj száz kedves helyével
Jellem nélkűli síksággá lapult.
Mi érdekes volt, minden elmosódott.
Most már a szirt törpül le rossz görönggyé,
A villámterhes felhő, melyben ott lenn
Szent szózatot sejt a pór s megriad,
Mi nyomorú párázattá silányul.
A bömbölő tenger végetlene
Hová, hová lett? Szürke folt gyanánt áll
A gömbön, mely keringve elvegyül
Milljó társ közt, s az volt egész világunk.
Óh, Lucifer, aztán meg ő, meg ő –
El kelle tőlünk annak is maradni? –

LUCIFER
Emelkedett szempontunkból, hiába,
Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis. –

ÁDÁM
A csillagok megettünk elmaradnak,
S nem látok célt, nem érzek akadályt.
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét. Hideg borzongat, Lucifer!

LUCIFER
Ha eddig tartott csak nagy hősiséged,
Úgy térjünk vissza porban játszani.

ÁDÁM
Ki mondja ezt? Előre hát, előre:
Csak addig fáj, míg végképp elszakad,
Mely a földhöz csatol, minden kötél. –
De, hajh, mi ez, lélekzetem szorúl,
Erőm elhágy, eszméletem zavart,
Több volna-é mesénél Anteusz,
Ki addig élt csak, míg a föld porával
Érintkezett?

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Igen, több az mesénél.
Te ismersz már, a földnek szellemét,
Csak én lélekzem benned, tudhatod.
Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,
Térj vissza, élsz – hágd át, megsemmisülsz,
Mint ázalagféreg, mely csöpp vizében
Fickándozik. – E csepp a föld neked. –

ÁDÁM
Dacolok véled, hasztalan ijesztesz,
Testem tiéd tán, lelkem az enyém,
A gondolat s igazság végtelen,
Előbb megvolt az, mint anyagvilágod.

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Hiú ember! Próbáld, s szörnyet bukol.
Előbbvaló-e rózsánál az illat,
Alak a testnél, s napnál a sugára?
Óh, hogyha látnád árva lelkedet
A végtelen űrben keringeni,
Amint értelmet és kifejezést
Keres hiába, idegen világban,
S nem érez többé semmit és nem ért,
Megborzadnál. Mert minden felfogás
És minden érzés, mely benned feszül, csak
Kisúgárzása e csoport anyagnak,
Mit földednek hívsz, s mely ha más leendne,
Nem létezhetnék többé, véled együtt. –
A szépet, rútat, üdvöt és pokolt
Csak szellememtől vontad el magadnak,
Mely kis hazádnak rendét lengi át. –
Óh, ami itten örökös igazság,
Egy más világban az tán képtelen,
És a lehetlen tán természetes.
A súly nem létez, a lét nem mozog,
Mi itten lég, az ott tán gondolat,
Mi itten fény, az ottan hang talán,
S jegecül tán, mi itten nőve nő. –

ÁDÁM
Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör. –

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Ádám, Ádám, a végső perc közelg:
Térj vissza, a földön naggyá lehetsz,
Míg, hogyha a mindenség gyűrüjéből
Léted kitéped, el nem tűri Isten,
Hogy megközelítsd őt – s elront kicsínyűl. –

ÁDÁM
Ugyis nem ront-e majd el a halál? –

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
A vén hazugság e hiú szavát
Ne mondd, ne mondd, itt a szellemvilágban –
Egész természet átborzadna tőle. –
Szentelt pecsét az, feltartá az Úr
Magának. A tudás almája sem
Törhette azt fel.

ÁDÁM Majd én feltöröm.
(Továbbrepülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.)
Végem van!

LUCIFER (kacagva) Győzött hát a vén hazugság. –
(Amint Ádámot eltaszítja magától.)
E báb-istenség most már elkeringhet
Az űrben, új bolygóként, mellyen újra
Számomra fog tán élet fejledezni. –

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Korán a káröröm még, Lucifer!
Csak érinté az idegen világot,
Nem oly könnyű országomból kitörni. –
Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!

ÁDÁM (eszmélve)
Élek megint. – Érzem, mert szenvedek,
De szenvedésem is édes nekem,
Oly iszonyatos az, megsemmisülni. –
Óh, Lucifer! Vezess földemre vissza,
Hol oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek. –

LUCIFER
S e sok próbára mégis azt hiszed,
Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?
S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen
Gyermekkedély csak emberé lehet. –

ÁDÁM
Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

LUCIFER
Valóban szép vigasz, már hogyha még
A harc eszméje volna legalább nagy,
De holnap gúnyolod, miért ma vívsz,
Gyermekjáték volt, ami lelkesített. –
Nem vérezél-e el Chaeroneánál
A megbukott szabadság védletében,
És Constantinnal nem küzdél-e később,
Világuralmát hogy megalapítsd?
Nem vesztél-é el hitmártír gyanánt,
S később a tudománynak fegyverével
Nem álltál-é a hitnek ellenében?

ÁDÁM
Igaz, igaz, de mindegy, bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet. –
Óh, vissza hát a földre, új csatára. –

LUCIFER
S feledted-é már a tudós szavát,
Ki felszámolta, hogy négy ezredévre
Világod megfagy – a küzdés eláll?

ÁDÁM
Ha tudományunk nem dacol vele.
De fog dacolni, érezem, tudom. –

LUCIFER
S aztán? – Van-é küzdés, nagyság, erő
A mesterkélt világban, mellyet az
Ész rendezett teóriáiból,
S melyet magad szemlélhetél imént. –

ÁDÁM
Csak mentse meg a földet – elmulik
Az is, mint minden, ami hívatását
Betölté, s akkor újra felmerűl
Az eszme, melly éltet lehel reája.
Vezess csak vissza, égek látni már,
A megmentett földön mi új tanért
Fogok fellelkesülni. –

LUCIFER Vissza hát! –

TIZENNEGYEDIK SZÍN

(Hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidék.
A nap mint veres, sugártalan golyó
áll ködfoszlányok között. Kétes világosság.
Az előtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszófenyő-bokor
között eszkimó viskó.
Ádám mint egészen megtört aggastyán, bot mellett jő
lefelé a hegyekről Luciferrel.)

ÁDÁM
Mit járjuk e végetlen hóvilágot,
Hol a halál néz ránk üres szemekkel,
Csak egy-egy fóka ver zajt, vízbe bukva,
Amint felretten lépteink zaján;
Hol a növény is küzdni már kifáradt,
Korcsult bokor leng a zuzmók között,
S a hold vörös képpel néz köd megől
Halál lámpájaként a sírgödörbe. –
Oda vezess, hol pálmafák virulnak,
A napnak, illatoknak szép honába,
Holott az ember lelke, erejének
Öntudatára fejlődött egészen. –

LUCIFER
Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.
Lábunk alatt a föld egyenlitője. –
A tudomány nem győzött végzetén. –

ÁDÁM
Szörnyű világ! – Csupán meghalni jó.
Nem sajnálandom, amit itt hagyok.
Ah, Lucifer! Ki egykor ottan álltam
Az ember bölcsejénél, aki láttam,
Mi nagy jövő reménye ringa benne,
Ki annyi harcát mind végigcsatáztam,
Ez órjás síron, melyre gyászlepelt
A természet dobott, midőn merengek,
Első, utolsó ember a világon:
Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,
Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre,
Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen.

LUCIFER
Ah, ah, hiú ha vagy nagy szellemedre, –
Amint nevezni már úgy kedveled
Azon erőt, mely a vért lükteti,
És ifjú keblet eszményért dagaszt:
Ne kívánj állni végre mint tanú
Saját halotti ágyadnál. – Ez óra
Csodálatos átvizsgálása ám
A gazda nélkül készült számvetésnek.
A hagymázos láz elriasztja mind
Az életláz csillámló képeit,
Aztán ki tudja, mellyik volt való.
A végső küzdés kisszerű jaja
Nagy gúnykacaj éltünk küzdelmire.

ÁDÁM
Miért nem vesztem hát el a magasban,
Erőm és lelkem teljes érzetével,
Inkább, mint így hallgatni önmagam
Síríratát, mit egy szellem rideg
Közönye tart, ki harcaimban és
Halálomban nem osztozik velem. –

LUCIFER
Ismét fajodra ismerek könyedben,
Mellyel kiséred ébredésedet
Kedvenc ábrándból tiszta felfogásra. –
De nyúgodjál meg, hisz még él fajod.
Nézd, ott is áll még egy embertanya,
S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. –
(Egy eszkimó a gulibából kilép,
fókavadászatra felkészülten.)

ÁDÁM
E korcs alak, e torzkép volna-é
Nagyságomnak bitor örököse?
Mért hagytad látnom, Lucifer! Valóban
A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.

AZ ESZKIMÓ
Léteznek hát mégiscsak istenek
Felettünk? Ím, előttem megjelentek.
De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e,
Menekszem tőlük, az legbiztosabb.
(Vissza akar vonulni.)

LUCIFER
Megállj, egy szóra!

AZ ESZKIMÓ (leborulva) Kegyelem, uram!
Az első fókát néked áldozom,
Mit elfogok, csak hallgass meg, s ne ronts el.

LUCIFER
Hát ahhoz a fókához mily jogod van,
Hogy éltével váltod meg a tiédet?

AZ ESZKIMÓ
Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem
Miként eszi a férget fürge hal,
Halat a fóka, a fókát meg én.

LUCIFER
S a nagy szellem veled táplálkozik.

AZ ESZKIMÓ
Tudom, tudom, de a kicsíny időt,
Melyben mozogni hágy kegyelmesen,
Vásárolom meg véres áldozattal.

ÁDÁM
Mi gyáva nézlet!

LUCIFER S mást tevél-e te?
Az a különbség csak közöttetek,
Hogy ő fókát, te embert áldozál
Az istenségnek, mellyet alkotál
Saját képedre, mint ez az övére.

AZ ESZKIMÓ
Látom, haragszol, és érzem, miért.
Ínségemben hogy fel mertem sohajtni
A nap jótékony istenéhez, aki
Nem kér, csak ád, ki ős regénk szerint
Itt is parancsolt egykor. – Óh, bocsáss meg,
S elátkozom örökre.

ÁDÁM Ím, nagy Isten,
Tekints le és pirulj, mi nyomorult,
Akit remeknek alkotál, az ember!

AZ ESZKIMÓ
Nagyon haragszik társad, éhes ő is?

LUCIFER
Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik.

ÁDÁM
Mi helytelen faragsz rosz élceket!

LUCIFER
Igazság az, nem élc. Okoskodásod
A jóllakotté, míg itt társadé
Éhes gyomornak filozófiája.
Okokkal egymást meg nem győzitek,
De egyetérttek rögtön, hogyha te
Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott.
Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt el bírád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege. –

ÁDÁM
Méltó beszéd hozzád, Lucifer, ez,
Ki minden szentet kárörvendve vonsz
A föld porába. Hát minden nagy eszme,
Nemes cselekmény konyhánk gőze csak,
Vagy oly körülmény dőre magzata,
Mit egytül egyig a hitvány anyag
Nehány törvénye mozgat, s tart lekötve? –

LUCIFER
S van-é különben? – Azt hiszed talán,
Hogy Leonídász meghal a szorosban,
Ha ahelyett, hogy barna levesével
Táplálkozik olyan köztársaságban,
Melynek még pénze sincs, lucullusi
Villában issza édes mámorát
Kelet minden kéjének? Vagy talán
Brutus meghal, ha a szép Porciához
Hazasiet, s a harc izgalmait
Kiheveri egy jó ebéd után?
Hogyan tenyész a bűn, hogy a nemesség?
Nem ronda lég, nyomor szülé-e azt,
Nem napvilág, szabadságérzet ezt,
Átörökítve késő származékban
Alakban és szellemben önmagát?
Hányan mondák, hogy számoltak magukkal,
És felköték egy fára magukat.
De ha leoldák hívatlan kezek,
Az élet új érintkezése már
Feledteté velök a számadást. –
Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében
Jő a világra, hogyha szerecsen
Sátornak árnya reszket bölcsején:
Mi lesz első hőséből a keresztnek?
Vagy Luther, hogyha pápa lessz esetleg,
S Leó tanár egy német egyetemben:
Ki tudja, nem reformál-é emez,
S az sújtja átkát a dúló merészre?
Mi lesz Napóleon, ha büszke útját
Nem egy nép vére egyenlíti ki?
Elposhad tán egy bűzhödt laktanyában. –

ÁDÁM (Lucifer száját befogva)
Ne többet! – Mind, amit csak fejtegetsz,
Oly egyszerűnek látszik, oly valónak:
De annál károsabb. – A babona
Bárgyút vakít csak, aki úgysem érzi
A szellemet, mely köztünk hat, mozog;
De testvérét felismerné a jobb, ha
Rideg tanod számokkal meg nem ölné. –

LUCIFER
Beszélj tehát társaddal, meg nem árt
Még egy kis lecke az önismeretből.

ÁDÁM
Sokan tengődtök-é még e vidéken?

AZ ESZKIMÓ
Sokan bizon, többen, mint ujjamon
Számíthatok. – Szomszédimat, igaz,
Agyonverém már mind, de hasztalan,
Mindég kerülnek újak; s oly kevés
A fókafaj. – Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen,
S több fóka. –

ÁDÁM Lucifer, jerünk, elég volt!

LUCIFER
No, legalább tekintsük meg nejét.

ÁDÁM
Nem akarom meglátni, mert ha süllyedt
A férfiú, szemünknek ronda látvány:
De megvetést szül keblünkben csupán.
A nő, az eszmény, e megtestesült
Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz,
Mely borzadályt szül. Menj, ne lássam őt.
(Ezalatt Lucifer Ádámot a gunyhó felé vonta,
most az ajtót felrúgja, bent Éva mint az
eszkimó neje látszik. Ádám mereven bámul,
a küszöbön állva.)

LUCIFER
Nem lelsz-e benne régi ismerősre?
Öleld meg hát, hisz e becsűletes
Ember halálba’ sértve lesz, ha ily
Tisztességet se gyakorolsz nején.

ÁDÁM
Öleljem ezt, ki egy Aszpáziát
Tarték karomban! Ezt, kiben derengni
Látom megint annak vonásait,
De úgy, mint hogyha csókjai között
Állattá válna. –

AZ ESZKIMÓ (gunyhójába lépve) Nőm! Vendégeink
Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.
(Éva Ádám nyakába borul, s a gunyhóba vonja.)

ÉVA
Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg.

ÁDÁM (bontakozva)
Segítség, Lucifer! El innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:
Dacoljak-é még Isten végzetével. –

LUCIFER
Ébredj hát, Ádám! Álmod véget ért. –

TIZENÖTÖDIK SZÍN

(A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé.
Ádám, ismét mint ifjú, még álomittasan
kilép a gunyhóból s álmélkodva körülnéz. Éva bent szunnyad.
Lucifer a középen áll. Ragyogó nap.)

ÁDÁM
Rettentő képek, óh, hová levétek?
Körültem minden úgy él, úgy mosolyg,
Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

LUCIFER
Hiú ember! Hát azt kivánod-é,
Hogy a természet rendje felbomoljon,
Új üstökös ragyogjon éjeden,
Remegjen a föld, egy féreg, ha elvesz?

ÁDÁM
Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,
És átalán több-é, mint álom, a lét,
Egy percre melly a holt anyagra száll,
Hogy azzal együtt végképp szétbomoljon?
Miért, miért e percnyi öntudat,
Hogy lássuk a nemlét borzalmait? –

LUCIFER
Siránkozol? – Csupán a gyávaság
Fogadja el harc nélkül a csapást,
Mit elkerülni még hatalma van.
De a végzetnek örökös betűit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
Miattuk az erős, azt nézve csak,
Hogy állhatand meg még alattuk is.
Ily végzet áll a történet felett,
Te eszköz vagy csak, mellyet hajt előre. –

ÁDÁM
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
Kiérdemeltem ezt nagyon magamnak,
Lemondtam érte a paradicsomról.
Sokat tanultam álomképeimből,
Kiábrándultam sokból, s most csupán
Tőlem függ, útam másképpen vezetni.

LUCIFER
Ha a felejtés és örök remény
Nem volna a végzetnek frígyese,
Hogy, míg amaz hegeszti a sebet,
Ez szőnyeget von a mélység fölé
S biztatva mondja: száz merész beléhullt,
Te léssz a boldog, aki átugorja. –
De látál, úgye, mint tudós, egyéb
Sok furcsaság közt oly bélférget is,
Mely vércsében s macskában bír csak élni,
S kifejlődése első korszakát
Mégis csak az egérben töltheti.
Sem egy, sem más egér nincs kitűzve
Érezni macska-, vércse-körmöket,
S mely óvatos, ki is kerülheti,
Mint agg múlván ki házias körében.
De renditetlen törvény őrködik,
Hogy annyi jusson mégis ellenének,
Amennyi kell, hogy ezredek után
Még a puhány is éljen a világon. –
Az ember sincs egyénileg lekötve,
De az egész nem hordja láncait;
A lelkesűlés, mint ár, elragad,
Ma egy tárgyért, holnap másért megint.
A máglyának meglesznek martaléki,
S meglesznek, akik gúnyolódni fognak. –
S ki lajstromozza majd a számokat,
Következetes voltán bámuland
A sorsnak, mely házasságot, halált,
Bűnt és erényt arányosan vezet,
Hitet, őrűlést és öngyilkolást. –

ÁDÁM
Megállj! Mi eszme villant meg fejemben –
Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
Nem egymagam vagyok még e világon?
Előttem e szirt, és alatta mély:
Egy ugrás, mint utolsó felvonás …
S azt mondom: vége a komédiának. –
(Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón.)

LUCIFER
Ah, vége, vége: mily badar beszéd!
Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?
Ezért láttál-e néhány ezredévet? –

ÉVA
Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
Utolsó csókod oly hideg vala,
S gond vagy harag van most is arcodon.
Úgy félek tőled …

ÁDÁM (továbbhaladva) Mért is jársz utánam,
Mit leskelődöl lépteim után?
A férfiúnak, e világ urának,
Más dolga is van, mint hiú enyelgés.
Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.
(ellágyulva)
Mért nem szunyadtál még csak egy kicsinyt:
Nehezebb lesz most már az áldozat,
Mit a jövőnek hozni tartozom. –

ÉVA
Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,
Mert ami eddig kétséges vala,
Most biztosítva áll már: a jövő. –

ÁDÁM
Hogyan?

ÉVA Tudom, fel fog mosolygni arcod,
Ha megsugom. De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

ÁDÁM (térdre esve)
Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

LUCIFER
Féreg! Feledted-é nagyságodat,
Melyet nekem köszönhetsz. –

ÁDÁM Hagyd el azt!
Hiú káprázat volt; ez nyúgalom!

LUCIFER
S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?
Fiad Édenben is bűnnel fogamzott.
Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

ÉVA
Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik
Más a nyomorban, aki eltörűli,
Testvériséget hozván a világra. –

LUCIFER
Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?
Fel a porból, állat.
(Ádám felé rúg. Az ég megnyílik: az Úr
dicsőülten, angyaloktól környezve megjelen.)

AZ ÚR A porba, szellem!
Előttem nincsen nagyság.

LUCIFER (görnyedezve) Átok, átok!

AZ ÚR
Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,
Midőn látod, kegyembe veszlek újra.

LUCIFER (félre)
Mint látom, itt családi jelenet
Fejlődik, szép talán az érzelemnek,
De értelmemnek végtelen unalmas.
Legjobb elsompolyognom. (Indul.)

AZ ÚR Lucifer!
Szavam van hozzád is, maradj tehát.
Te meg, fiam, beszéld el, hogy mi bánt úgy.

ÁDÁM
Uram! Rettentő látások gyötörtek,
És nem tudom, mi bennök a való.
Óh, mondd, óh, mondd, minő sors vár reám:
E szűkhatáru lét-e mindenem,
Melynek küzdése közt lelkem szürődik,
Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,
A földre öntsd, és béigya porond?
Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?
Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
Van-é jutalma a nemes kebelnek,
Melyet kigúnyol vérhullásaért
A kislelkű tömeg? Világosíts fel,
S hálásan hordok bármi végzetet;
Csak nyerhetek cserémben, mert ezen
Bizonytalanság a pokol. –

AZ ÚR Ne kérdd
Tovább a titkot, mit jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,
Hogy a muló perc élvéről lemondj?
Míg most, jövőd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény. –

LUCIFER (kacagva)
Valóban, melyre lépsz, dicső a pálya,
Nagyság s erény leszen tehát vezéred,
E két szó, mely csak úgy bír testesülni,
Ha babona, előitélet és
Tudatlanság álland mellette őrt. –
Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy. –

ÁDÁM
Ne gúnyolj, óh, Lucifer, csak ne gúnyolj:
Láttam tudásod tiszta alkotását,
Nagyon hideg volt ottan e kebelnek. –
De, óh, Uram! Ki fog feltartani,
Hogy megmaradjak a helyes uton?
Elvontad tőlem a vezérkezet,
Hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.

AZ ÚR
Karod erős – szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztül
Költészetté fog és dallá szürődni.
E két eszközzel álland oldalodnál,
Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,
Vigasztaló, mosolygó géniusz. –
Te, Lucifer meg, egy gyürű te is
Mindenségemben – működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár – az mit se tesz –
Egy percre az embert, majd visszatér.
De bűnhödésed végtelen leend
Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,
Szép- és nemesnek új csirája lesz. –

ANGYALOK KARA
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsúl áll Isten kegyelme.
Tégy bátran hát, és ne bánd, ha
A tömeg hálátlan is lesz,
Mert ne azt tekintse célúl,
Önbecsét csak, ki nagyot tesz,
Szégyenelve tenni másképp;
És e szégyen öntudatja
A hitványat földre szegzi,
A dicsőet felragadja –
Ámde útad felségében
Ne vakítson el a képzet,
Hogy, amit téssz, azt az Isten
Dicsőségére te végzed,
És ő éppen rád szorulna,
Mint végzése eszközére:
Sőt, te nyertél tőle díszt, ha
Engedi, hogy tégy helyette. –

ÉVA
Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

ÁDÁM
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –

AZ ÚR
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!