Leona

Személyek

Történik Bizánc környékén, egy vad rengetegben.

Idő: XIII. század.

Előjáték

(Pórkunyhó, két oldal- és középbejárással; durván faragott és könnyedén összeállított bútorok, mint egy remetelakban, tiszta és csinos renddel. – Színésznek jobb oldalon korszerű könyvek- s holmi csillagászszerekkel megrakott állvány, mellette meglehetős tartalmú könyvtár; másik oldalon szegényesen terített asztal, a fenékszínen ágy.)

Első jelenet

(Erast, Irén)

(Erast ősz; egyszerű, hosszú szőröltönyben az állvány mellett ül.)

IRÉN (terített asztal mellett foglalkozik) Atyám, az estebéd kész.

ERAST (irataiba mélyedve) Középpontján egyenlő két részre osztatván a föld, a különvált félgömbök megtartanák-e továbbra is az átmetszett felület körének központjában a vonzerőt?

IRÉN Friss zergehús, mely Aquil fegyverétől a bérc ormán csak tegnap esett el, és jóízű gyümölcs.

ERAST (mint előbb) Mind a két félgömb kiesnék a nehézkedés eddigi súlyából, elvesztené tengelyét, rendes forgását.

IRÉN Utósó terméke a nagy almafának – a szél kitörte ma. Mikor fogunk helyébe újat ültetni, atyám? Mit négy évvel ültettél ezelőtt, az idén mind gyümölcsözött.

ERAST Vagy napba jutnánk, vagy bolygó csillaggá válva hosszú üstökkel vándorolnánk a nagy egyetemben.

IRÉN E zergehús oly porhanyó.

ERAST A hold planétává alakulna, és nem volna többé hármas forgása.

IRÉN (Erasthoz megyen) A nap leszállt atyám, azt mondád: ne hagyjalak tovább foglalkozni.

ERAST (eszmél, az ablakra néz) Alkony! Egy nappal közelebb vagyok a sírhoz. – Hol Aquil? (Felkél.)

IRÉN A forrásra ment friss italért, atyám.

ERAST Ma az ősz huszonegyedik alkonya. Miként töltéd el e napot, gyermekem?

IRÉN Hajnalkor álmodám, hogy a napnak ősz fürtjei és hószakálla, álmodám, hogy képe a te arcod volt, atyám; és felsiettem a közel sziklára, melyet háromezer láb magasnak állítál a tenger színe felett; felsiettem megcsókolni a sziklán megtörő sugarait, mert azt hivém, a te leheleted. – Könnyűket találtam rajt, mit a lankadó természet sírt redőire; búcsúja gyöngyharmatát, hogy élete-viránya oly rövid volt. Gyöngéd szellő lengett arcomra, s gondolatot vitt el magával távol hegyek és kék bérceken túl, melyek a többi világot elzárták előlem. Keblem emelkedett, és remegett ajkam, mert nem találta meg a kebel nyelvét, melynek érzelmei sóhajban áradozának névtelenül el; és bár őket nevezni nem tudám, megnyugodtam, mert egykor azt mondád róluk, hogy általok istenhez közeledik a lélek. Elvártam az alkonyt, képedet keresni meg ismét a nap arcában. A szirt sötét lett, de egy vigasztaló tekintet tört meg homlokzatán, egy utófénye a napnak, mely búcsúján vigasztalá a természet bánatát, ígérvén, hogy megint lesz tavasz, midőn rózsákban fürdik a szellő, réttel enyelg a csermely, s az erdőnek keble ezer madár szívétől fog dobogni. És ajkam nem találta meg keblem nyelvét, melynek érzelmei névtelenül áradozának sóhajban el – de megnyugodtam, mert azt mondád, hogy azok által a lélek Istenhez közeledik.

ERAST És nem jutott eszedbe: hogy lesz egy nap alkonya, mely után a természet többé ki nem újul, mely után végtelen tél örököl; hol megfagy a csermely, elhal a szellő , az élet és a gondolat. Erre emlékezzél minden órán, gyermekem. – Mit mondál minap, a tavasz huszonegyedik alkonyán nekem?

IRÉN Elmerengtem, atyám. Lelkem a képzet szárnyain látmányok honában barangolt. Egy nyoszolyában láttam két testvért, az egyik serdülő; arcán öröm, tekintetén vidorság, egész valóján százados kort ígérő erő jelentkezett: a tavasz volt ez. Másik az ősz: agg, halvány arcáról minden verejtékkel és minden perccel élet repül el, sóhaja zord, mosolya, szava halált köszöntő üdvözlet. Egymás karjain csüggött a két testvér: a tavasznak minden csókjára egy hajfürt hullott le az ősz fejéről, és az ősznek minden leheletére egy mosoly tűnt el a tavasz arcáról. – Egymást átölelve szunnyadtak el, s mire felébredének, a tavasz lett agg, az ősz ifjú; a tavasz ősszé, az ősz tavasszá. Új álmot mindig új csere követett anélkül, hogy e változást tudnák, éreznék; talán, mert két testtel bár, de egy lélekkel bírtak. – Az ég nagyot dördült e pillanatban, s eloszlatá lelkem álmait; gondolataim szerte repkedének, de nyugodtan, mert tudom, hogy azon lélek, mely tavasznak, ősznek, fűnek és fának lelke, az én lelkem is. Legyen a tavasz agg, az ősz ifjú, hervadt a rózsa, gyümölcstelen a fa; szellemem rokon velök, és e rokon szellem hiszi, érzi, hogy testvéreinek új élet virul. – Erre te tanítál, atyám.

ERAST De eljő az idő, midőn a természet többé ki nem újul; midőn elhal a tavasz, elhal az ősz, elhervad a rózsa – az élet és a gondolat. Ezt ne feledd soha, gyermekem. – Szólítsd Aquilt – beszélni akarok vele.

(Irén el.)

Második jelenet

ERAST (egyedül) Rendeld el dolgaid, mert meghalsz. – Ma születtem, hatvanadik évnapom. A nap leszállt, melynek sugára hatvan év előtt először köszöntött. Hatvan év! Az örökkévalóság óráján egy perc – nekem felette hosszú volt. – Szállj el ez órában, emlékezet, lefolyt életem korszakaira, hozd el virágait és töviseit. – Voltam gyönge, szegény, gazdag és hatalmas; szenvedtem, nyomorogtam, szerettem és élveztem. – Szenvedtem éretted, szent természet, mert jogaidat éreztem, de sértve láttam a nagyvilágban szerteszét; szenvedtem, mert törvényeid megfertőztetének előttem, sőt bíró is valék, ki a fertőztetőt jutalmazni és mártírodat büntetni kényszerült; szenvedtem, mert nem valék hatalmas jogaidat a világnak törvényül írni, és szenvedtem, mert elvesztém reményemet, hogy valaha eljöhessen országod. Szent természet szentséges hatalma, mikor jön el országlásod?! Minden hajnalon és alkonyon, midőn az egész teremtés éltéért imádkozott, én hálát adva, halálomat kértem; mert hiszem, szent természet, hogy akaratom egy ujja hatalmadnak; hiszem, hogy lelkem testvére szellemednek; és hiszem, hogy ha lelkem testétől megválik, szellemedhez tér vissza egyesülni veled teremtő és boldogító erődben. – Húsz éve, mióta a világ zajától e rengetegbe vonultam, hogy háborítatlanul ismerhesselek, imádhassalak. Imádlak! Elértem földi célomat, édenemet. – És hiszem végre, szent természet, hogy ha nyugalommal várt végórámra a földi lét minden testi és lelki gyötrelmeit – mit többé nem ismerek – rám árasztanád kísértésül, ezt mondanám: érzem, hogy szeretsz; a nagy fájdalom egy magasabb öröm és élvezet története, mit a gyöngén alkotott ember érzéke nem bír meg jajszó nélkül, és kínjaimon szent kezed és kebled ölelését, szorítását vélve, tudva, ez volna végszavam: „Szeretlek és imádlak téged, szent természet.” Oh, áradozzál imaáldása ajkaimnak, áradozzál keblem hite és szerelme hálaadó gyönyörűséggel a te testvéredhez, atyádhoz, a természethez! (Összefogja kezeit, az ablak felé tekint, melyre a hanyatló nap halvány sugárt vet, és ájtatos ábrándba merül.)

Harmadik jelenet

(Aquil, Erast)

AQUIL (lándzsával belép, amint meglátja, csendesen leteszi a fegyvert, előre lépdel, megáll – kis szünet után) Parancsolál, atyám!

ERAST (visszafordul, szólni akar, Aquilt vizsgálja) Vérzel – miért?

AQUIL Délesten lesben voltam medvére; nem talált jól fegyverem, és megrohant.

ERAST Sértve vagy?

AQUIL Csekélység. – Fiatal volt, leszúrtam!

ERAST Elfáradtál?

AQUIL Nem!

ERAST Úgy utazni fogsz, még ma és messze.

AQUIL (megdöbben) Atyám!

ERAST Óhajtom.

AQUIL Utazom.

ERAST (mellét keblére szorítja) Fiam!

AQUIL (érzékenyülten) Merre utazom?

ERAST A nagyvilágba.

AQUIL Mikor térendek vissza?

ERAST Egy év múlva.

AQUIL Oh!

ERAST (kissé szigorúan) Aquil?

AQUIL (erőt vesz) Nem értelek.

ERAST Nyugodtság ez, Aquil?

AQUIL Nem.

ERAST Hányszor mondám: ne érjen oly perce az életnek, mely nyugodtan nem talál!

AQUIL Nyugodt vagyok. Év múlva megtérek. (Indul, érzékenyül, megáll.) Engedd Irént még egyszer látnom.

ERAST Még nem mondám, hogy indulj. – Együtt vacsorálunk még ma. (Magában.) Meglehet, utószor. (Fenn.) Addig halld szavam. — Huszonhat éves vagy, az élet viruló szakán, gazdag ajándokival a természetnek testben és lélekben; ezt először hallod most tőlem. – Én megtevém atyai kötelességemet mindkettőre nézve. Az élet, meglehet, más pályát, talán magasabbat jelel ki neked, mint enyém vala, s erre a tőlem nyert előkészület, tudományok és kifejlett test, még nem elég. Azt nem adtam, mit nem adhattam: tapasztalást.

AQUIL Sohasem fogom e lakot elhagyni.

ERAST Jövőről beszélsz. Meghalhatok, e kunyhó és vidék elem martaléka lehet.

AQUIL Hibáztam.

ERAST Én e lakot kerestem fel, s nyugtot találtam benne, mert meguntam a világot; te megunva e magányt, emberi társaságot fogsz óhajtani, hol kitörő lelked mezőt találjon vágyainak. — Roncsolt tagjaim alig ígérhetnek pár évig tartó életet, és halálom előtt kötelességem teljesítése legfőbb óhajtásom. Szeretnélek tudniillik az élet veszélyeire egészen kiképzetten látni. Ezért elhatároztam utazásodat távoli ország és népek közé tapasztalás végett — hisz még alig láttál embert —, honnan szerzett ismerettel gazdagon térve vissza: nyugalommal ölelhesselek, és nyugalommal halhassak meg. (Figyelemmel nézi Aquilt, kin indulat harca dúl.) Mi bajod, fiam?

AQUIL A vágy országokat, világot látni, melyről annyi szépet tanítál — és a bérceimhez, rengetegeimhez csatló szenv, keblemnek e fojtó dobbanása, melynek minden verésén az Irén név sír, ostromolják lelkemet. — Ily hirtelen, ily véletlenül mindez!

ERAST Akarattal nem tudatám eddig, hogy e véletlenség által az első esetet idézzem elő a sors kezéből, mely megrohanjon feltámasztani és erősítni türelmed. — Fiam, ez előkészület nagyobbakra. — Nyugodt vagy-e?

AQUIL (erőltetve) Nyugodt!

ERAST Fogsz-e figyelemmel bírni?

AQUIL Igen, atyám.

ERAST (asztaláról egy göngyölt pergamen levelet és könyvet vesz elő) Ím, a levél Lucián-, egyetlen régi barátomnak szól. Az innen három mérföldnyire eső, legközelebbi városban lakik, hova a cím vezet. Ugyanaz, ki olykor meglátogat, és kitől néha ruházatot s az életre legszükségesebbeket hozattam. — Fiam, én gazdag vagyonnal bírok, mely pénzzé téve, nevezett barátomnál van biztosítva. Ő fiát hasonlóan világra küldi, és forró óhajtása, hogy veled utazzék. Vagyonom egy részét útiköltségedre szántam; a maradékot öröklended. — Add át neki e levelet — a többit elintézendi. (Asztalra teszi.) Minden hóban tudósíts hollétedről. Meglehet, hogy visszatértedkor engem már sír fed; azért még van holmi közölnivalóm. — Anyádat nem ismeréd; él-e vagy nem — nem tudom. Éves korodtól nem láttam. Nézd meg ez imakönyvet — jegyezd meg jól, minő.

AQUIL Égszín bársony ezüst szegéllyel, mindkét oldalán ezüst kereszt. (Belenyit.) Az első lapon neved aláírását látom.

ERAST Anyádé volt; én ajándékozám neki egykor. Ez egyetlen, mi tőle maradt.

AQUIL Sokszor kérdém már, ki volt anyám?

ERAST Anyád? (Keserűen.) E könyvről megismerend, ha a sors egybehoz és megtudandod tőle; ha nem: úgy nincs miért óhajtanod. (Átveszi a könyvet.) E könyvet, míg élek, magamnál tartom, halálom után szekrényemben leled Lucián barátomnál, ki, míg megérkezel, Irént gondviselése alá veendi. — Fiam! Midőn a fél világot bejártad, s megismerted kincseit, akkor tudandod csak, hogy mit bírsz Irénben. Szülői távol rokonim voltak, kiktől kicsiny korában árván hagyatott. Neked neveltem, és ez élettől egyetlen jutalmam, hogy titeket üdvéből szállított friggyel álda meg. — Fiam, amely nő buzgó anélkül, hogy ismerné a hit nevét, szende anélkül, hogy arról fogalma volna, szeret anélkül, hogy tudná, mi az: boldogítni bírja magát a gyötrelmet is. Előtted nevelém, láthatád munkámat, és folytathatod. — A természet nyelvén oktattam; figyelmét sohasem öntudati fogalmakra, hanem egy lassadán belecsepegtetett szent hév- és rokonszenvvel az őt környező világ egybehangzatának felségére ébresztém, hol szerelem él, de nem magyaráztatik; hol hit buzog, de nem árultatik; hol boldogság van, mely nem cégéreztetik. A még éretlen ész és értelem önmagába szállva az embernek eredeti természeténél és azon romlott vér ingereinél fogva, mely apáink gyarlóságából belénk szivárgott, erkölcsi fogalmakhoz elleneszméket ragaszt; az erény tanulásában ismeri meg a bűnt; a szív rejtekében sötét utakra vezető ösztönt talál; vágyakat, gondolatokat ébreszt és testesít — melyek édes mérge észrevétlenül emészti meg a kebel nyugalmát. — Legfőbb kötelességed legyen ezektől megóvni őt. Engedje ég, hogy éltetek végpercén se tudja, mi a megelégedés, boldogság és erény, mert úgy boldogságtok páratlan lesz a földön, melynek reménye egyik boldogító hitem, és talán e hit fog üdvözítni.

AQUIL Ha annyi terhe van jövőmnek, mit e pillanatban szívem sejt: úgy jobb lett volna medvéimnél egyebet nem ismernem.

ERAST Még néhány szót, gyermekem. Azokat idézem fel, melyek nyomán lassadán emeltem lelkedet. Az élet mesteri kézzel metszi leckéit szívünkbe; s mentől inkább fáj szívünk vésője alatt, annál tartósabb a tanúság emléke. — Ami lelkemben megmaradt, vedd át keserűen szerzett édes gyűjteményemet, őrizd öröklött szent ereklyeként emléked tábláján, nehogy az élet rója azt rendre fel reá. Az élet legdrágább kincse a függetlenség és nyugodtság; legyen ez iránya lelked törekvésének. — Igyekezzél minden szükségeidet, amennyire lehet, közvetlen a természet és nem emberek kezéből pótolni; s elkerülended az alárendeltséget és köteleztetést, mi a szabadság rabláncának első szeme. — Szeretni fogsz, ismerni és akarni. Szeress minden embert, de ne óhajts szerettetni senkitől. — A valódi szeretet fogalma elveszett; azon kis kebelcsiklam, mi már ma annak neveztetik, nem egyéb megaranyozott türelemnél — háladíjnál azon kis szellőért, melyet nem éppen rossz óránkban elsóhajtánk. Hatást ígérő, de a gyönyör kamatját követelő kölcsön. A világ gyönyört vadász, hatást keres könnyűi által, és könnyűkben, ha temet, ha keresztel, ha nászünnepet ül, és lelke szentségét áruló s hirdető cégérnek dobja ki érzelmeit. — Inger és játék kell testének-lelkének; a valódiság sírba költözött! — Ismerni fogsz embert, népeket, világot, s végre tenmagadat. — Ne higgyed, hogy az emberi ész fogalma életről, világról a leghelyesebb, elvei legtisztábbak; a jó- és rosszról, igazság- és igazságtalanról való képzete csalhatlan, hite rendíthetlen, és mindennek története és törvényei változhatlanok. — A világ forgásának elve is változható és változó: egy döccenés napok millió évektől uralkodó rendszerét változtatja meg — hát az emberi ész fogalma és elvei?! Egy változhatlan törvényt ismerek csak, a változandóság elvét, melynek kútfeje az örökkévalóság; mert a változandóság örökkévaló, uralma végetlen, határa be nem járható. — Azért légy szorgalmas az előtted álló tárgyak ismeretében, de az ismeret és tudás ne váljék szenvedéllyé benned; mert ez által fáradalmaid és reményeid örök csalatásába, egy végetlen szomj olthatatlanságába, és végeredményül — erőd parányisága érzetének feneketlen fájdalmába süllyedensz.

AQUIL Oh, úgy mi szükség hát elhagyni bérceimet?

ERAST Hogy ezek igazságáról most győződjél meg, és ne késő aggságodban vedd észre, mi céltalan a léleknek egy hosszú életen keresztül fáradalmas nyugtalansága. Hogy lelked nemességének becsét és mérlegét sem mennyben, sem pokolban, hanem önmagában és nyugalmában keresd. — Ha egy nap léteznék, melynek sugaraiból áradó változhatlan erkölcsi elvek és törvények örök igazsága világítná az ész és értelem útját: célja és iránya volna az emberi ész törekvéseinek, munkálódásinak, biztos alapja elveinek, hitének; de míg ez nincs, ne keress törvényekben igazságot, igazságban részrehajlatlanságot, szeretetben tisztaságot, vallásban megnyugvást, barátságban őszinteséget, az emberben egy túlvilági lényt — szóval, ne keress e földön paradicsomot, ne boldogságot. — A boldogságról való tudat emlője a boldogtalanság dajkájának; hisz miben állhat és áll az annyi kebeltől várt és vadászott úgynevezett boldogság: egy irántai hitben, egy senkitől sem látható testetlen, képzelt fuvallatban, mely hidegben fagylal, melegben éget, reményből épít, de mindig csak kezd, sohasem végez, mert e tiszt a halálé. Valóban, ha a boldogság érezhető valahol, csak a sírban az, a nyugalom honában. — Azért használd perceit úgy, hogy ne légy rászorulva hinned és remélned egy — az élet zord napjaiért kárpótlásul jövendő, de sohasem jövő — boldogságot. Legyen ideirányozva szereteted, ismereted és akaratod. Ne legyen váratlan és megrázó semmi előtted; ne azon végsóhaj, mely szíved feléből — egy kebledbe forrt és tenlelkeddé vált — barátod vagy atyád haldokló lelkéből szakad ki. Ne azon hálakönny, mely általad a kárhozat gyötrelmétől megváltott nyomornak szeméből csordul térdeid elé; és ha a nyomor hála fejében rád árasztaná ínségének egész tárházát, nem hagyva kínzatlan egy szögét lelkednek, halálra marcongolva még haldokló reményed szakadozó árnyát is: légy nyugodt! — Légy nyugodt, ha hited és mindent áldozó bizalmad gonoszság, kajánság, félreismerés, rágalom és millió apostolai által a pokol honának, milliószor tétetik semmivé, az élvezet édes percében, az álom pillanatában, egy örökös börtön rabláncai közt és az eset százezer fokozatain. — Ha minden természeti elem ereje viharrá összpontosul vállaid felett, elzúzandó; gondold el: minő nevetséges, a csaknem végetlen erők dühe egy morzsálható emberi testalkotmány felett, s légy nyugodt. — Ha a föld feneketlen sírbolttá hasad ketté alattad, rád okádott lángjaival örökre kebelébe temetendő; gondold el, hogy — minő felséges a számodra nyílt sír, s végleheletedig légy nyugodt. Fogadd fel ezt, fiam!

AQUIL (magasztosan) Fogadom.

ERAST Ha ezen nagyságra jutsz, megtaláltad a boldogságot. Szellemedtől megnemesül a lég — s haljon ki bár veled az egész emberi nem, te maradván az utolsó élő lény, ki e nevet viseli; ha a természet nem veszti el termékenységét, s újat szülend méhéből — nemest fog szülni, mert szellemed befoly szellemére.

Negyedik jelenet

(Előbbiek, Irén mécsessel)

AQUIL (a belépő Irénen megakad tekintete — kis szünet után ébredve merengéséből) És ha bírnám a teremtő Isten nagyságát, nem cserélném-e fel kebled birtokával, melynek szentsége tisztább, mint napsugár, szelídebb, mint holdfény, lágy, mint tavaszi alkony, heves, mint nyári dél. És ha bírnám az üdv minden országát, nem cserélném-e fel egy mosolyoddal, midőn arcodon szent lelked ragyog, mint korányi csillogó harmat a rózsa levelén. — Van-e más tekintet a természetben, mint a tied, más szózat, mint a tied, más jóság, mint a tied, más boldogság, mint általad?!

ERAST (ki ezalatt asztalhoz ült, hol Irén rendez) Leányom! A fény világa sérti szemeimet.

(Irén úgy állítja a mécset, hogy Erastra árny vetődjék.)

ERAST (nevet) Nyomorúság, egy kis fényt nem bírni meg!

AQUIL Isten hozzátok, bérceim és te vad rengeteg! Ha egykor elvesztelek — nyugodt leszek.

IRÉN (Aquilhoz megyen, s rásimul) Aquil! Ne várakoztass!

AQUIL Őrizzétek meg drága kincseteket, e szellemet, fuvallatát a teremtő gyönyörűségében kelt ihletének, ki éltető öröme — lelke, fáitoknak, füveiteknek; kinek látásáért nap kel, hold lebeg; kinek üdvözletére madár, bogár és ég dalol, kiért van teremtve minden.

IRÉN (bámulva) Kihez és mit beszélsz?

AQUIL (mind merülten) És te nap, azon sugárral, mellyel hajnalodkor először rohansz őt ágyában köszönteni, tudasd velem a távolban hogylétét; te éj, küldd hozzám csendes szárnyaidon álmait; és ti, minden csillagok, kik egyszerre láttak engem és őt: vezessétek együvé a távolból érzelmeink áradozó folyamát; küldjétek el szíve dobbanásit, szíve sugallatát, mely kísérjen öröm és bánat, vész és vihar közt.

IRÉN Atyám, mi lelte Aquilt?

ERAST El kell utaznia, én óhajtom.

IRÉN Hallád, Aquil! Miért nem engedelmeskedel?

AQUIL (felkapja fegyverét, körültekint) Isten hozzád, drága lak! Oltalmazd meg az itt hagyott édes nyugalmat.

IRÉN Elkísérlek a bérc aljáig.

AQUIL Nagyon meredek, s az éj sötét; maradj, Irén.

IRÉN Amint akarod. De vacsorálni — vagy útra legalább …

AQUIL Semmit, semmit! (Átkarolja Irént.) Egész üdvömet akarnám elvinni, ha tehetném. Isten hozzád — álmodjál felölem!

ERAST (Aquilhoz megyen) Nyújtsd kezed!

(Aquil Irént megcsókolja, Erastot megöleli, még egyszer körültekint, sebesen elrohan.)

Ötödik jelenet

(Erast, Irén)

IRÉN (megilletődve, kis szünet után) Minő sebesen rohant el, így még nem láttam őt.

ERAST Huzamos időre távozott.

IRÉN Huzamos időre? Meddig? Mikor tér meg? Holnap?

ERAST Egy év múlva.

IRÉN (szívéhez kap) Oh!

ERAST Mi lelt, gyermekem?

IRÉN Év múlva … (Elakad szava.)

ERAST Leányom, Irén!

IRÉN (tört hangon) Megnyugszom, hiszen akartad.

ERAST Eljön az idő, midőn elhal a tavasz, az ősz, elhervad a rózsa, az élet és a gondolat. — Ezt ne feledd soha, gyermekem.

AQUIL (távolban dalol)

Sötét az éj, borult az ég,
Nyugszik nap, hold, csak keblem ég:
Ott, kedvesem szemén:
Szép alkonyom, szép hajnalom
Reményem, drága csillagom
Mosolyg, ragyog felém.

IRÉN (ablakhoz szalad) Ah! Ő dalol. — Élj boldogul! Élj boldogul! (Elakad szava.)

ERAST (magában) Rendeld el dolgaid, mert meghalsz. (Gondolkozik, kis szünet.) És ha el nem rendelném, mit szenvedne általa a létel és idő végtelen folyása? — Hahaha! (Kineveti maga magát.) Aludj el, ősz — az éj homálya világosabb, mint agyad és hited fénye. (El.)

IRÉN Eltávozott! (Elhagyja az ablakot, körülnéz, könnyei kitörnek.) Egy év! — Egy évig! (Székre borul, szünet.)

AQUIL (visszajő) Atyám levelét itt felejtém! (Előrelép, meglátja Irént.) Irén!

IRÉN Aquil, Aquil! (Hozzárohan.) Oh, ne távozzál még! (Nyakába borul.) Az éj sötét! Eltévedhetsz. — Csak hajnalig — csak reggelig …

AQUIL Reggelig hajnalomnál maradok. (Átöleli.)

(A kárpit legördül.)

Első felvonás

(Három évvel az előjáték után.)

(Ugyanazon kunyhó roskadozottan.)

Első jelenet

(Erast, Irén, Aquil, Irén alig harmadfél éves fia)

(Kívül vihar, dörög és villámlik.)

(Erast vak, asztalnál ül.)

(Irén közel hozzá kisfiával játszik.)

ERAST Ma három éve múlt, hogy eltávozott.

IRÉN Légy nyugodt, atyám.

ERAST Nem mondám ezt mindig? Elvem vala, s azt hivém, hogy már vérré is vált bennem. A szeretet öl meg. Tudtam-e, hogy irántadi szeretetem erősb minden hitemnél, hogy e fán terem egyedül lelkem megnyugvásának gyümölcse? Ledúlva — kitörve. — Nem kelle elküldenem; hiszen sejthettem volna, hogy szabadon nőtt lelke, megütközvén a társasági élet előtte szokatlan fonákságaiban, vészbe sodorja őt. — Mi magas erő veszett el benne — mi nyugalommal írá végsorait börtönéből — egy órával lefejeztetése előtt! — Megért bennem keblem vallása; én szemeim világát vesztém általa, hisz levelén vakultam meg. — Életerőmet percenként érzem távozni alélt tagjaimból, alig tart nehány napig. Lakunk is roskadoz. Egyedül maradsz a világon. Mi lesz belőled?

IRÉN Nincs-e fiam, Aquil? Oly kedves, oly vidor; és végre is az anyagi, női fájdalmaknál, midőn az Aquil elvesztése szinte életemet rablá el, nem magad tanítál tűrni, atyám? Jer, fiam, mondd el atyánknak, mit nekünk mindig tanított.

(Aquil gagyog.)

IRÉN No … eljön …

AQUIL Eljön az idő, midőn elhal a tavasz, az ősz, elhervad a rózsa — az élet és a gondolat. (Dörög.)

(Erast ájtatos ábrándba esik.)

IRÉN Hányszor mondád, hogy a zivatar és égi háború a természet egy magasabb szerelmi fokozatának heves kitörése, hogy a felhő megcsókolja a bércet, a szél a völgyeket, és az elemek csókja s közösülésének fájdalmas gyönyöre földet rázó hangot üvölt déltől északig, de általa megtermékenyül a lég, meg a föld méhe és egész keble a természetnek.

ERAST Szeretlek, imádlak téged, szent természet!

IRÉN Lám, atyám! A természet szerelme szól e gyermek és a dörgés ajkán hozzád, és te panaszkodol.

ERAST Oh, áradozzál imaáldása ajkimnak, a te testvéredhez, atyádhoz, a természethez. (Ábrándba mélyed. — Kívül hang.)

HANG Egy szerencsétlen szenvedő, kit idő es sors üldöz, kér menekvést …

IRÉN Atyám, egy szenvedő …

ERAST Bocsásd be, s amennyire tőlünk telik, nyújts segélyt.

IRÉN Lépj be, szenvedő.

Második jelenet

(Leona, előbbiek)

LEONA (avult fekete öltönyben.) Az ég árasszon áldást rátok.

AQUIL (A Leona látásán megijedve, anyjához szalad) Ne hagyj, anyám!

IRÉN Ne félj, nem bánt, gyermekem. (Leonához.) Mi űze e vadonba magánosan?

LEONA Búcsúra visz utam a havason keresztül: egy nem messze fekvő zárdában hallám, hogy ez ősz atya itt remetéskedik.

ERAST Csalódol, én nem vagyok remete.

LEONA (elszörnyed e hangon; magában) E szózat!

IRÉN Öltönyöd átázott, szárítsd meg, addig mást adok neked.

LEONA Nyugodjál, jó asszony, ne fáradj! (Erastot nézve.) Mert ha ily nedves nem volna, keblem heve elperzselné. (Mind Erastra mered.) E szózat!

ERAST Leányom! Vezesd ide gyermekedet!

(Irén hozzá vezeti.)

ERAST (megöleli a kis Aquilt) Oh, ha ezt atyád megérhette volna!

(Irén elfordul, s titkosan egy könycseppet töröl arcáról.)

LEONA E szózat — e boldogság! — Halottnak hittem …

ERAST Jer hozzám, Irén, ne szalasszatok el egy percet is többé úgy, hogy keblemen ne öleljelek. (Mindkettőt átöleli.)

LEONA Halottnak hittem …

ERAST Vezess szabadba, hogy ott imádkozzam az éj órája előtt, testvéremhez, atyámhoz, a termeszethez.

IRÉN A vihar még nem szűnt meg, atyám.

ERAST Legalább az oldalkamrába a nagy ablakhoz, honnan terjedt a kilátás.

IRÉN Azt véli, hogy lát; miként csalja magát! (Vezeti Erastot.)

LEONA (szemeivel kíséri) E szózat — és mégis e kétely. — Semmit se sejts, szívem — gondold, hogy halott!

ERAST Te pedig, szenvedő, tekintsd e szűk lakot sajátodnak, s ha benne enyhülést találsz: élvezd.

LEONA (magában) Enyhülést?

(Erast el Irénnel balra.)

Harmadik jelenet

(Leona, Aquil)

LEONA Enyhülést? Mi az? (Az asztal mellett játszó Aquilra szegzi szemeit.) Gondold, szívem, hogy halott; de hát végetlen kínod halott-e? És az örömnek volt-e benned feltámadása vagy születése? (Mind a gyermeket nézi.) Ne villanj fel előttem, élet ellopott és messze tűnt boldogsága! Ne mosolygj, szeretet, gúnyos fénnyel azon kiszáradt szívbe, hol tüzedből egy szikra nem maradt. — És ha mások boldogságának látása, országokon keresztül korbácsolva üldözött, ne űzzön el e rengetegből is, hiszen a világból ki nem szaladhatok. (Közelebb megy a gyermekhez.) Oh, ha még egyszer szeretni bírnék, és volna teremtmény, mely keblemre simulva baráti érzelmet áraszthatna ereimbe! (Száraz hangon.) De a hús elhagyta e csontvázt, melynek velőjét kínaim önkezem által szárították ki, és koponyám puszta űréből szem helyett kín pislog, nyelv helyett gyötrelem nyöszörg; a szív belje egy jégtárház, s ajkaim érintése által megfagy maga a szeretet heve. Tekintetemtől ijedve fordul el ember és állat, és amerre iránytalan utam vezet, látnom kell örömet, boldogságot, mely tőlem idegen. Miért ne érdemelhettem volna meg én is azt?! (Ismét a gyermekre szegzi szemeit, reszketni kezd fagyos hangon.) Nem — nem hiszlek téged, irigység és gyűlölség, te nem vagy a földön; mert ha vagy — csak bennem és általam vagy. (Reszkető kézzel végigsimítja arcát, még fagyosabban.) E redők és halálarc nem volt ég választottja, de talán még lehet öröme, még lehetne boldog — a gyűlölség által. (Felkacag.) Vajha még egyszer tudnék szeretni! (Künn az Erast vallásos, lassú éneke hallik: „Áradozzál, imaáldása ajkimnak …”) El, el e hangtól; gondold, szívem, hogy halott, és ne idézd fel múltad keservét! Fuss tőlem, gyűlölség — fuss, káröröm! (Elrohan.)

Negyedik jelenet

(Erast, Irén, Aquil)

(Irén Erastot vezeti, kezében mécs.)

ERAST Minő könnyült és nyugodt vagyok, lelkem visszanyeré egész erejét. — Ah, minő szép a világ, az én világom! — Zápor dúl, villámok cikáznak a borongó felhőkön keresztül, és én mégis napot látok lehunyni, látom halvány sugárit az ormokon. Midőn csöndes, sötét éj van, lelkem előtt egy végtelen fényár lebeg, és a nap déli hevénél éj környez ragyogó csillagzatival, örök éj. — Ah, szép az én világom! A gondviselés, hogy egy tündérhonnal ajándékozhasson meg, elvevé szemeim fényét. — Boldog vagyok!! — Oh, vigy nyugodni gyermekem, hozd fiad is, legyetek mellettem. Így akarok elszunnyadni.

(Irén, ki ezalatt a mécset asztalra tette, elvezeti Erastot s Aquilt, jobbra.)

Ötödik jelenet

LEONA (sebesen, mintha űznék, belép, megáll. A vihar csendesedik, de egész felvonás alatt tart) Mi szegzé le távozó lépteim? Mi ragadott és hurcolt önkénytelen e kunyhóba vissza? Mintha egy láthatlan kezet éreznék, mely fürteimbe ragadva e helyhez akar láncolni. — Oh, mi halotti szag van itt! — (Kis szünet.) A tigrist és macskafajt egy erőszakos belösztön haldokló házához űzi. — Nem, nem hiszlek téged, gyűlölség. — Én jóst kerestem e remetének vélt öregben, és nem kínaim kútforrását, nem emlékostort. Ő nem is az — tán csalódom: hiszen miért ne lehetne két hang egymáshoz hasonló a természetben? Meg kell győződnöm, hogy nem ő az. (Felveszi a mécset.) Ha ő volna, úgy hajdani viszonyom emlékjelét, egy kézvonás-, szalag- vagy akárminő csekélységben fel kellene találnom. (Asztalon, azután könyvek közt keresgél, megrettenve megáll.) Nem, nem! Szemeim kápráznak — ez nem egykori imakönyvem! (Reszketve felveszi, belenyit irtózattal.) Ez az — imakönyvem! Erast. (Szünet, keserű és száraz hangon.) Meg kelle átkoznom azon méhet, mely szült. Fedetlen tagjaim szeges korbáccsal hasíttattak, és áldanom kelle a törvényt és igazságot, mely ezt szenvedni engedé. A szent öltöny, melyet viseltem, megégettetett, hamva szemembe szóratott, melyet az utcák koldusai arcomra dobott sárral mostak le — és — szánakoztak rajtam. És meg kelle lakolnom e keresztet (előveszi öltönyéből), melynek bélyege hátamra süttetett, mert egy fiat szültem törvény tilalma ellen; ez által megszentségtelenítém hitsorsomat, és az igazság rám kiáltá: „Mivel természet szerint vétkeztél, tehát tagadjon meg téged a természet.” (Szünet) Hol van fiam? Hol egy szent fogadás teljesítése? Hol az utósó kapocs az élethez? (Szünet — keresztet asztalra teszi.) Az élet gyönyörrel adós nekem, az idő tartozik elvesztett fiatalságommal és a természet élveimmel; ezen kereszt nevében követelem, melyért szenvedtem, melynek jegye hátamra süttetett. De a hús elhagyta a csontokat, és koponyám puszta űréböl szem helyett kín pislog, nyelv helyett gyötrelem nyöszörg. Hahaha! A jó angyalok irtóznak örömimtől, és a természet megérintett csigaként házába vonul előlem. Tehetek-e róla? — Ha a sorsnak van szenvedélye szíveken és kedélyeken zsarnokoskodni, miért ne lehetne a szívnek és kedélynek szíveken és kedélyeken? A fűben és emberben megteremtett méreg azért harapós és ragadó-e, hogy önmagáért legyen? Ez alapra még lehet építni — boldogságot — fekete boldogságot. Ha nincs igaz okom, és nem szóltam valót: azon bíró tépje ki nyelvemet, ki ármány és gonoszság által sohasem élvezett. (Gúnyos, hideg hahotával.) Vajon tudnék-e még valaha szeretni?!

Hatodik jelenet

(Irén, Leona)

(Leona Irént meglátva félrevonul.)

IRÉN (körülnéz, nem látva senkit, eltakarja arcát, egy székre borul) Ma három éve távozott el. (Könnyei kitörnek.) Megnyugszom: halálnak óráján is rólam gondolkozott, utolsó sorában is köszönt. Ah, Aquil! Ha tudnád, hogy lényed elvesztése egy kifogyhatlan könyforrást fakaszt fel szívemben; kebledre árasztottad volna özönét, s nem engedéd a magánynak áldozatul. Ha tudtad volna, hogy oly szép fiad van — nem vagyok oka, atyám akará eltitkolni, hogy visszatértedkor vele meglepve: örömeden csókolja szívedet. — Ah! Ez legjobb szív volt a világon! (Búsongásba mélyed.) Eljön az idő, midőn elhal a tavasz, az ősz: az élet és a gondolat. (Elmereng.)

LEONA Csak egyszer sem hallám, sem magam, sem fiam nevét, sem emlékjelét egyikünknek is. E leány tizenkilenc éves lehet; tehát már alig hét év alatt nevem, fájdalmam és emléke feledve lőn, feledve — ki tudja, merre hányva gyermekem. — Helyemet egy nő, gyermekem helyét más gyermek foglalá. — Miért érdemelt e lány több szeretetet, mint fiam; mert későbbi rokonszenv gyümölcse talán? — Ez ősz boldog volt, míg én szenvedtem; az élet örömei özönében kéjelgett, míg én azoktól megfosztva bujdosám a gyötrelem utain; ő nyugalomnak ért meg a béke ölén, míg engem a rajtam átviharzott élet zivatarjai rommá tevének, hol egy vigasztaló gondolat sem pihenhet többé! — (Szünet.) Mi volna legnagyobb csapás rá nézve? — Leányának, unokájának vagy mindkettönek halála? — Nem elég. Ez rögtöni fájdalom — egy napi szenvedés — hisz meghalni oly közönséges dolog, mint enni. Hátha leánya ölné meg saját gyermekét? — Ez megrendítheti hitében, megbotránkoztathatja vallásában, és elrabolhatja közel végórájának nyugalmát.

IRÉN Ha felfoghatnám és keblemre zárhatnám azon végleheletet, melyet utósó pillanatában nevemmel rebegett ki. — Ha szívemhez ültethetném azon gondolatot, és imát, melyet végpercében fájdalmas ajka Istenhez küldött megnyugvásomért?! (Ablakhoz megy.) Csendes esti szellő és ragyogó csillagok, hozzátok el e leheletet és gondolatot. (Az ablaknál elmereng.)

LEONA Jósolni vagy múltak fájdalmait fedő sötét lepelt feltárni, hatalmas eszköz; mely ellenállhatlan tekintélyt szerez az ajknak, melytől ered. Mindig hallám, hogy egy tapasztalatlan kebel lényegének és életviszonyai titkos fonadékinak elemezése biztos út lelkében oly sejtelmek ébresztésére és képletek valósítására, melyek magvai a vakhit asztalára érendő, fekete gyümölcsöknek. — Mindig hallám, hogy a még illetetlen földben legbujább a tenyésző erő. — Felszántom minden terét lelkednek, és bevetem barázdáit. — A rajoskodás csírája valószínűség mázával befestett képtelenségek által fogamzik, és a megfoghatatlanság emlőin épül mindenható ördöggé! Megkísértem. (Mintha Irént nem látná, az asztalhoz megy és a feszület elé térdel imádkozva.) Mindenható! Ki mennyed üdvéért és boldogságáért alkotád a hitet, melynek fáját és gyökerét mártíraid vérével öntözéd, hogy nagyra nőve milliók férhessenek szent árnya alatt. Ne tekintsd terhes vétkét és bűnét e kunyhó lakóinak, hogy nem ismernek téged! Nyújtsd szívökbe világod sugárát, bocsáss meg nekik, és ne kívánd az anyától gyermeke vérét engesztelő áldozatul.

IRÉN (rémülten) Mit beszélsz te itt?

LEONA (felugrik — ijedést színlel) Mit látok? Ha hallotta volna szavam?

IRÉN Szólj, mit mondál itt?

LEONA Semmit … semmit …

IRÉN Én hallám — gyermekem véréről szóltál.

LEONA Tehát hallottad? Oh, én balgatag, vigyázatlan!

IRÉN Szólj, beszélj!

LEONA Ne építs rá, számba se vedd, mintha semmit se mondtam volna.

IRÉN Ajkad reszket, szavaid rebegnek — te értem, atyámért és fiamért imádkoztál.

LEONA Nyugodjál meg, az Isten jó és megelégszik azzal, hogy férjedet elvesztéd — nem fog többet kívánni.

IRÉN Megnyugodjam — az Isten jó — férjemmel megelégszik — nem fog többet kívánni.

LEONA Nem kívánja gyermeked …

IRÉN Gyermekem? Oh, e sötétség szavaidban.

LEONA Gyermeked a te kezeidből, engesztelő áldozatul …

IRÉN (habozó nyugtalnsággal nézi) Nem, nem értelek …

LEONA Szegény, szegény asszony!

IRÉN Te szánakozol rajtam?

LEONA Ki volt az Isten szolgája, ki a szent láncot te és társad közt köté és megáldá?

IRÉN Azt mondá atyám, hogy az maga az Isten volt.

LEONA Maga az Isten. Miért szülted tehát fájdalommal a te gyermekedet?

(Irén reszketve nézi, nem bír felelni.)

LEONA Avagy nem fájdalommal szülted őt?

IRÉN Fájdalommal, rettentő fájdalommal …

LEONA És fájdalmad percében nem atkozád a napot, melyen születtél, nem átkozád meg magadat és gyermekedet?

IRÉN (elszörnyed) Megátkoz … (A szó elhal ajkán.)

LEONA Azt hiszed, hogy az Isten minden ok nélkül áraszt fájdalmat ártatlanra?!

(Irén mintegy hirtelen világtól megcsapva, eltakarja fejét.)

LEONA És azt hiszed, hogy a természet jókedvében, ok nélkül, az anyával megátkoztatja magát és gyermekét? Midőn szenvedésed perceig talán azt sem tudád, mi az átok. — És ez átok megfogta gyermekedet! Jobb lett volna őt megölni, mint megátkozni.

IRÉN Hallgass, oh, hallgass!

LEONA És az átok megfogta gyermeked! — Ki volt az Isten szolgája, ki őt szentség vizével illeté, megóvandó a kárhozat és pokol gyötrelmeitől?!

(Irén mintegy kővé meredten nézi — szünet.)

LEONA Senki? Szegény gyermek, kire az anya nyelvének és bűnének súlya ül; avagy nem fizette-e le ez ártatlan teremtmény élete adóját máris gyötrelmekben, míg ajka és ínye ételt sem illetett? Mert hogy egykor illethesse, előbb halálos betegnek kelle lennie. — Nem záródtak-e be görcsösen szemei? Nem kékült el ajka? Nem reszkettek tagjai, mintha nehéz nyavalya által gyötörtetett volna?!

IRÉN Asszony, asszony!

LEONA Nem volt úgy?

IRÉN Úgy — úgy volt …

LEONA Mert az atyának és anyának álnoksága gyermekében büntettetik harmad- és negyedíziglen. Miért veszté el atyád szemeit? Miért folyamodik a természethez? Mert éghez retteg folyamodni. Minők éjei, álmai? Nem beszél és nyög olykor?

IRÉN (mindinkább lankdva) Beszél és nyög …

LEONA És ha kérdezéd okát, nem azt felelé, hogy az álom a léleknek egy másik külön élete, hol képeivel szabadon játszik?

(Irén igent int fejével.)

LEONA Külön élete a léleknek. De minő élet a bűnös lélek álomélete?! — Az örökkévalóság színe és törvényszéke előtt áll, és látja ítéletét, melytől verejték csepeg arcán, vonaglik ajka, s mély hörgésekben sóhajt bocsánatért. llyen atyádnak álma. — Atyád bűnös, és bűneért engesztelő áldozatul, te meg fogod ölni ten gyermeked.

IRÉN Jaj, jaj!

LEONA Te meg fogod ölni gyermeked …

(Irén fejét eltakarva egy székre rogy.)

LEONA (rámosolyg) Kezemben van veséd és szíved. — (Fent.) Ki volt az Isten szolgája, ki vétkeiteket és bűneiteket megbocsátva, azokért az égnek engesztelő áldozatot nyújtott? Hol volt a hit szava, mely anyai fájdalmadat könnyítse? Hol volt a hit szava, mely megoldja gyermeked szenvedését, és vigasztalód legyen keservóráidban, mint más istenfélőknél? Nem ismerted azt, és megértél a kárhozatnak.

IRÉN Szűnjél meg, szűnjél meg.

LEONA Isten legyen irgalmas neked és atyádnak — én imádkozom értetek. (Összetett kézzel.) Engedd, Uram, hogy ez ősz bűnöst az igazság és törvény keze, mely elől e vad rengetegbe vonult, soha utol ne érje; mentsd meg, Uram, őt a tömlöc sorvasztó láncaitól, hol rothadandók volnának öreg tagjai …

IRÉN (kétségbeesetten) Mit tegyek? Mit míveljek?

LEONA Szabadítsd meg, Uram, e bűnnel terhelt leányt azon gyalázattól, mely a világ előtt rá vár. — Ne engedd, hogy fürtjeit elvágva, homlokára a szégyen bélyegét írják, s korbácsolva hordozzák az igazság szolgái a tolongó nép előtt, mely őt gúny és átok közt sárral dobálja. Ne hagyd, Uram, hogy e nő gyermekére örök gyalázatul születése mocska hányessék — kitaszítva az emberek sorából …

IRÉN Mit tegyek? Mit míveljek?

LEONA (a feszületre mutat) E feszültnek vére megváltá a bűnt és büntetést mindenható csodáival; gyógynedvet sírt a betegeknek, vigaszt rebegett a kétségbeesőknek. Könyörögj előtte térdeiden ez éjen át, és ha addig, míg a hajnal első sugarát üdvözletére küldi, meg fog szólalni, meg vannak bocsátva bűneid.

(Irén eszmélet nélkül a feszület elé térdel, és aléltan értelmetlen szókat rebeg. Ezalatt belülről Erast imaéneke hallik.)

ERAST Áradozzál, imaáldása ajkimnak; áradozzál, keblem hite és szerelme hálaadó gyönyörűséggel a te testvéredhez, atyádhoz, a természethez!

LEONA (Irénre néz, fagyosan) Már elveszett!

(A kárpit legördül.)

Második felvonás

Első jelenet

(Leona, Irén)

(Irén halványan, beesett szemmel, egy széken ül, fejét könyökére támasztva, elmereng.)

LEONA (közel hozzá merően nézi, magában) Két nap alatt kiszáradt a boldogság fája, melynek lombjaira egy örökös tavasz ígért virányt; két nap alatt kifosztva az üdv egész országa egy kebelben, mely fölé az enyészet húzott fekete lepléből sátort; két nap alatt e rózsaszínű arc halálsápadttá lőn, és elbetegült a lélek, megzavarodott az értelem. — Így sodortatik el egy vihar által a századokon épült erős tölgy; így dúlatik fel egy vész által, egy örök időket ígérő egyház alkotmánya. — Még csak félig vagyok célnál. — Jövel, igazság hamis látszatja — valószín csaló fénye — és kétely lelki erőt gyilkoló tőre: az élet gyönyörrel adós nekem.

IRÉN (ki ezalatt merengéséből olykor felriad) Oh, Aquil, miért kelle elhagynod engem?!

LEONA (hozzá) Szegény asszony! Szemeiden homály, arcodon halálszín ül. — Vigasztald magad.

IRÉN Miért a lég, ha oly tikkasztó?

LEONA Mi lesz gyermekedből? Az emberekben nincs könyörület …

IRÉN Nem nyughatnám-e hervadtan, mint elhullott őszi levél?

LEONA A börtön lakói gyilkosok, rablók és azon anyák, kik szültek, mielőtt ismerték a hit szavát.

IRÉN Nem messze a szirt, melyről minap a szarvas lezuhanva rögtön véget ért.

LEONA A pokol lakói gyilkosok, rablók és azon anyák, kik szültek, mielőtt ismerék a hit szavát és magokat kivégezték.

IRÉN (felriad) Miért születtem?

LEONA A föld mélye alatt egy fekete űr van, melynek padlata égő tűz; oldalfalai azon embercsontokból rakvák, kik egykor kiszenvedvén a végítélet kárhozatát, belőlök a lélek égbe távozott.

IRÉN Avagy nem te adád nekem őt, természet istene? Nem a te ihletésed volt azon érzése szívemnek, mely által nevedet dicsőítni véltem? És ha virág, fű és minden állat a szerelem nyelvén szól: miért büntetsz azért engem? Mit vétkeztem ellened, és miért büntetsz engem, én istenem?

LEONA És ami itt földön perc, a pokolban év, melynek minden pillanatára gyötrelem van rendelve. A szülés fájdalma ott élő lény, tüzes szemmel, tövisarccal és kígyószájjal, kit az anyának mindig csókolni kell, és minden csókjára százszorosan érzendi az egykor szenvedett fájdalmat. Fiának vére ott megolvadott érccé változik, melynek izzó habjait kell innia, valahányszor pihenésért eseng. Ezt szenvedik örökkön örökké az anyák, kik szültek, mielőtt ismerék a hit szavát.

(Irén eltakarja arcát, és székében hátrahanyatlik.)

Második jelenet

(Aquil, előbbiek)

AQUIL (bejő, anyjához szalad) Anyám!

IRÉN (Irén eltolja magától.)

AQUIL Édesanyám!

IRÉN (ránéz, hirtelen magához szorítja) Gyermekem!

LEONA Ábrahám feláldozá az Úrnak önfiát, s nyugodtan élt számos évekig …

IRÉN E rózsaarc …

LEONA Megátkozád!

IRÉN (ismét felriad, elméje lassankint zavarodik, felkél a székről) A földet süllyedni érzem.

LEONA Abrahám feláldozá az Úrnak önfiát, és mennyekbe szállt az Úrnak keblére, hol az üdv végtelen, hol elhalt gyermekünkkel, atyánkkal és kedveseinkkel ismét találkozunk, élvezve a ki nem fogyható megoszthatlan boldogságot örök időkig. Mi ez egy kis földi fájdalomért, ha az anyai szív tízszer szakadna is meg szenvedésében?!

IRÉN Együtt halok meg veled, gyermekem!

LEONA Ősz atyád követni fog oda, hol kedvesed, Aquil karjaiba vár. — Vajha helyedben volnék! Minő nagy a menny üdvössége!

IRÉN (egy szalagot leold a nyakáról) E szalagot Aquil viselte. — Legyen meg Isten akaratja! — Aquil, gyermekemmel látandlak nemsokára.

LEONA Még ma, mielőtt a nap leáldozik. Atyádnak végperce közeleg. Ha meghal, mielőtt megváltanád lelkét — poklokra száll.

IRÉN Legyen Isten akaratja!

LEONA Jól jegyezd meg, gyermekem: ha atyád hanyatló élete kimúlik ez éjen anélkül, hogy a lenyugvó nap sugara áldozatod könnyharmatában törnék meg …

IRÉN Nem várom az alkonyt, előbb halok meg, mint atyám. Ki is maradna e földön nekem e terhet levenni szívemről?! Atyám, Aquil! Ott fenn együtt leszünk!

LEONA Lám, mely boldogító a hit, miként nyugtat meg csak a hajlandóság is az áldozatra. Mit is adhatott neked a természet, melynek lelkét fűben és gyökérben hitted — elvevé-e szenvedésedet? Megoltalmazott-e fájdalmidtól? Lám, elhagyott.

IRÉN (eszmélete lassan tompulni kezd) Mi is az élet?

LEONA Szenvedő tévelygés és tévelygő szenvedés laka; kiolthatatlan szomj egy jobb lét után, mely csak ott fenn van.

AQUIL (Irén kezével játszik) Anyám, anyám!

IRÉN Mi a hajnal, mi az alkony?

AQUIL Anyám, alhatnám.

IRÉN Mi szép volt eddig az alkony! (Keze reszketni kezd, tompult félelemmel.) Csak oly közel ne volna már!

LEONA Zsibbadj el már, érzék és értelem!

IRÉN Oly édes volt utolsó csókja! Oly meleg keble és ölelő karja. — Aquil! Ott fenn ismét látlak. — De ha gyönge lesz kezem?

LEONA A lélek a cselekvő erő, a kéz csak eszköz — a lélek gondol, határoz és a határozat több, mint félcselekmény: szokjál s barátkozzál meg a gondolattal, és csekélységnek fog tetszeni kezeid előtt a végrehajtás, bárminő rettentőnek tessék is az.

IRÉN Örök gyötörtetést fognánk szenvedni, atyám, én és gyermekem …

LEONA Ha a nap utolsó sugára lehanyatlott …

IRÉN (egész testében remeg) Nem, nem! A friss forrás, melynek csörgő habja egykor szívem érzésit beszélte, a madár, mely egykor velem dalolt és a szirt, hol a napnak megtört sugaraiban atyám tekintetét láttam, szánakoznak rajtam, s visszaadják előbbi nyugtomat. (Eltántorog.)

Harmadik jelenet

(Leona, Aquil)

LEONA Többé soha! A falra festett ördög végre megjelent. Meg van vesztegetve tested és lelked.— Mi az a jó és rossz? Mi az a lelki erő és ösztön? Miért van ez így, vagy úgy, és nem másképpen? Miért lehet egy szó, egy lépés, egy tévedés a romlás ajtajának, vagy a menny üdvének kulcsa? Miért van lelkünk és szívünk kiállítva indulattal, szenvedéllyel, miként szoba bútorokkal?! Hajlékony és ezer alakot öltékeny, mint viasz, kitéve minden körülmények és eset játékának; hogy minden illetésre ezer különféle hangot adjon sírástól a nevetésig, szenvedéstl az örömig — egy felső, előttünk ismeretlen lény gyönyörűségére? A fű és ember keblében megteremtett méreg nem magáért van. — Ég hatalma, rendítsd meg e hitemet, s igényt tartok üdvösségedhez.

Negyedik jelenet

(Erast, előbbiek)

ERAST (lassan kilépdel) Leányom, gyermekem! (Szünet.) Hol van gyermekem?

LEONA A forrásra ment.

ERAST A lengő hűs szellőben est közeltét érzem, s mielőtt beáll, ölelni kívánnám őket, mert … (Elakad.)

LEONA Leányod beteg!

ERAST Beleg? Mit szólsz? — Ah, jó asszony, mi bántja gyermekemet! Igen, betegnek kell lennie, hisz két nap óta szándékosan kerül, és ha magamhoz szólítám, ajkán elhalt szava, kezei reszkettek, s könyeit éreztem mellemre hullni.

LEONA (félre) Mert két nap óta szakadatlan kísérő árnya vagyok, s körmeim közt tartva megrohant lelkét, két nap óta szünetlenül őrzöm — s megszakasztám az atya iránti bizalmat.

ERAST Oh, szeretet atyja! Ne engedj e gondolattal sírba szállnom!

AQUIL (ki, mihelyt Erast kijött, hozzá ment) Atyám! Alhatnám.

ERAST (megöleli) Gyermekem, vezess ágyadhoz.

AQUIL Végy magadhoz alunni, atyám!

ERAST Nem, gyermekem; én az éj óráiban sokszor beszédre ébredek, s ez neked alkalmatlan volna. Maradj anyádnál.

AQUIL (beleragaszkodva) Végy magadhoz.

ERAST Maradj anyádnál gyermekem, mindjárt itt lesz. Vezessetek ágyához.

(Leona Aquilt s Erastot a nyoszolyához vezeti.)

ERAST (megcsókolja — lefekteti) Oh, ha láthatnám ez angyalarcot! Légy nyugton, anyád mindjárt jön, gyermekem, és beszélni fog neked a tündérkirálynak legszebb fiáról. Majd elmondja, miként szállt a napba szárnyas lován, arany sarkantyúval. — (Halkan.) Úgy tetszik, elszunnyadt. — Nyugalom szelíd angyala szálljon e nyoszolyára! (Elhagyja.) Tagjaim alig bírnak. — Oh, jó nap, szelíd éj, ne váljatok meg tőlem; csak még holnap imádhassalak!

LEONA (félre) Még szenvedésében is boldog! Ha utósó percében sem lesz megtörve: csak egyedül vagyok a kárhozatért, s egyedül vagyok a kárhozat.

ERAST Jó asszony, bocsáss meg! Feledém megköszönni, hogy e pár nap alatt szinte egyedül ápolál; és ha e roskadozó kunyhó kellemetlenségét leányom vonzalma irántad vonzalma és szeretete tűrhetővé teszi: ne kívánj többet — nem adhatunk.

LEONA Megelégszem.

ERAST Még egyre kérlek! Ha ez éjen elszállna lelkem, ne tudasd leányommal. Mondd — egy mély álom csak. — Vezesd el a közel városig, ápoló karok közé; még ma utasítást adok neki. — Ígérd meg!

LEONA Ígérem!

ERAST Segélj csak az ajtóig! (Indul, Leona segíti.) Mondd meg gyermekemnek, mihelyt megjő: mielőtt álomra hajlik fejem, ölelni kívánom.

(Leona az ajtóig segíti — Erast el.)

Ötödik jelenet

LEONA Meg fogsz ismerni nemsokára. — Hallottam sokszor, hogy a történetírás számosak nevét jegyezte fel, kikben a testi gyötrés és kínzás egy megfejthetlen gyönyörérzést támaszta. A kínlódásnak vonagló arca, kékült ajkai, szakadozó hangja. — Nincsen-e minden vérpadnál ezer tolakodó szemtanú? Nem örökíté-e meg maga az emberiség, ereklyéjekint a szépségnek képekben, Magdolna és Mária keservét, Jób átkait? És a rajtok bámész lélek gyönyörködése percében, nem magasztosultnak mondatik-e? Van-e képíró, ki előtt egy megölt gyermek mellett zokogó anyának dúlt arca fenséges ne volna? És a keserv és gyötrelem fenséges szépségétől magasztos lélek, nem teremtő hatalommá istenesül? Istenesül … Ki mondja hát, hogy mást gyötörve és kínozva, nem szépet és jót cselekszem? És ha kezem munkája lelket választana el a testtől: ki állíthatja rossznak e cselekedetet? Mivel van egy lezuhanó sziklának, mennykőnek vagy egyébnek több joga életet rontani, mint nekem? Mert keblében szeretet nincs? — Miért és kiért volna e szívben szeretet — hogy önmagát eméssze? A szeretet gyötrelem volna már nekem!

Hatodik jelenet

(Leona, Irén)

IRÉN (dúlt arccal betántorog, Leona félrevonul) A szellő lengése, mely eddig fürteimmel játszott, nem gyöngéd enyelgés, hanem nehéz sírsóhaj; a rózsa ölén ragyogó harmat, egy rajtam szánakozó könnycsepp; a madár elhallgat dalával, ha közelítek hozzá; fű, fa, testvéreim voltak — elhagytak, nem ismernek már. A mellettem szállongó sárga levelek oly szomorúan suttogának. A természet keble oly hallgatag, oly puszta! — (Mind zavartabb elmével, s lankadtabban.) Fájdalommal szülém gyermekemet, fájdalmamban megátkozám őt és magamat — szörnyen gyötörtetett és fog gyötörtetni. (Szava elakad, az ágy felé lépdel, fiára tekint.) E szelíd mosoly, e rózsaarc! (A szalagot az ágyra teszi, reszket.) Nem, még nem — hisz a nap még nincs alkonyán. (Ablak felé tántorog, kitekint.) Hah! Az utósó sugár! (A feszület elé térdre rogy — kis szünet — mindig aléltabb; imádkozik.) Rettentő Isten! Repeszd meg szívemet! Atyám halálán van, Aquil meghalt, nincs senkim e földön, repeszd meg szívemet; vagy állítsd meg a napot csak egy óráig, csak egy percig, és könnyítsd meg e kebel terhét, hogy csak még egyszer ölelhessem, csókolhassam gyermekemet! (Elhagyja a keresztet — az ablakhoz szalad.) Imádott nap és szent természet, hozzád térek — nálad nyugodt és boldog voltam; nincs hitem, gyötrelmem, csak te; nincs más istenem, csak lelked, szellemed; légy áldott és jöjj vissza szerelmeddel! Állj meg, nap! Hiszen mibe kerül neked egy nyomorú sugárt felhagyni — állj meg, szent nap! (Ezalatt a rajoskodó hangulat rendre nőtt — őrjöngésbe megy át — iszonyúan.) Hanyatlik … az utolsó sugár … az utolsó sugár … (Az ágyhoz rohan, s mellette összerogy.)

LEONA Kiküzdte a percet — az anyai szív győzött. — Ha e pillanatot elszalasztám, vége mindennek, s elestem célomtól. — Megtörjék itt akaratom? (Habozni látszik, kis szünet.) Félre, habozás!! (Megfojtja a szalaggal a gyermeket, ezalatt kívülről Erast imaéneke hallik.)

ERAST Áradozzál, imaáldása ajkimnak; áradozzál, keblem hite és szerelme hálaadó gyönyörűséggel a te testvéredhez, atyádhoz, a természethez! (Jó szünet.)

LEONA (a gyermekre néz, némi kárörvendő iszonnyal) Megvan, meghalt! (Kissé gondolkozik, azután mintegy hirtelen eszmétől megragadva Irénhez megyen — ébreszti.) Az egekre, leányom!

IRÉN (eszmél, lankadtan és zavartan) Az utolsó sugár!

LEONA Mit míveltél az égre, gyermekem? (Felemeli.) Oh, térj magadhoz; nézd, fiad nem mosolyg, nem lehel …

IRÉN Fiam, fiam!

LEONA Mit míveltél? Nézd, a szalag nyakán.

IRÉN (félig lázasan) Megtörtént volna már? (Fiára néz, felsikolt.)

LEONA (rámosolyg) Minő nagy fenséged, szent természet!

IRÉN Száradjon el e kéz, fonnyadjon el e kebel! — Gyermekem! — Oh, itt nincs élet, nincs szeretet. Hol a szánakozás, hol a vigasztalás? (Ráborul.)

(Távolról Aquil éneke hallik.)

Sötét az éj, borult az ég,
Nyugszik nap, hold, csak keblem ég;
Ott, kedvesem szemén …

IRÉN (meghallja, felkiált) Hah! Mi ez? (Könnyei elomolnak, elsimítja arcát, elakad szava, küzd, hogy szólhasson — végre kitör.) Ez Aquil, Aquil! (Az ajtó felé akar rohanni, hirtelen megáll, mintegy magától eliszonyodva.) E szem tüzet lát az esthomályban, vért az arc rózsáján. E kebel óhajtotta e hangot egykor, és nem irtózott tőle …

(Aquil szava közelebb hallik.)

Szép alkonyom, szép hajnalom
Reményem, drága csillagom,
Mosolygj, ragyogj felém.

IRÉN Ébredj — ébredj, gyermekem! Hisz a kéz, mely megölt, nem anyádé, hanem istené volt. — Atyád jön és anyád szeret; hiszen ki volna más, ki szeret?! Atyád jő — oh, ébredj, gyermekem!

AQUIL (kívül) Isten hozzatok, ős bérceim, te vad rengeteg! Édenem, országa boldogságomnak!

IRÉN (beleplezi a gyermeket) Ne lássa, ne lássa! (Szerte futkos irány és cél nékül.)

Hetedik jelenet

(Aquil, mindjárt Erast, előbbiek)

AQUIL Irén, Irén! Éltem, keblem szentsége!

IRÉN Aquil, Aquil! (Hozzárohan, lerogy.)

ERAST (kitántorog) Mit hallok? Fiam, Aquil! Hol vagy, fiam? (Felé lépdel.)

AQUIL Atyám, Irén!

LEONA (a fenékszínen) Hogy a paradicsom tökélyes legyen, az Isten kígyót teremtett!

(A kárpit legördül.)

Harmadik felvonás

Első jelenet

(Aquil, Irén, Leona, Erast)

(Erast egy karszékben. Irén Aquil előtt fekszik eszméletlenül; Leona egy szegletbe vonultan áll.)

AQUIL Oh, térj magadhoz, jöjj magadhoz; derülj fel, hajnalom, egyetlen déli hajnalom, annyi viharos nap és éj után! — Ez ajk még nem is illethetett; e kebel még nem foglalhatá helyét, melyről több mint három évig száműzve vala; és e lélek nem olvadhatott lelkedbe, melyet mint kísérő védszellememet, mindenütt éreztem éjjel, nappal, utaimon, vészeimen!

IRÉN (eszmél, félig felemelkedik, lankadtan) Álom volt! (Körülnéz — Aquilon megáll tekintete.) Álom, jótevő, szelíd álom! Oh, szent árny, ne hagyj el! (Aquil keblére rejti fejét.)

AQUIL Előre véltem, hogy a viszonlátás öröme meg fogja rohanni gyöngéd érzékidet; s azért már távolról hallatám szavam. — Ím, fogadd lelkemet oly tisztán, oly szeplőtlenül, mint téged elhagyott; fogadd szívemet, melynek rejtekébe semmi gondolat nem juthatott, mert tele volt képeddel, mindig telve lelkeddel. (Felemeli.) Fogadj be kebled hajlékába, mely az üdv egyedüli hona! — Egy átélt, átkínlódott, hároméves örökkévalóság ismerteté meg becsét velem!

IRÉN (merően nézi Aquilt, kis szünet) Ez isten későn érkezett. (Szava elhal, Aquilba ragaszkodik, keblére rejti fejét.)

AQUIL Eszmélj, térj magadhoz!

IRÉN E szív nem ép többé; az ész megromlott és lelkem beteg, örökre, gyógyíthatlanul.

AQUIL Mi az! Mit szólsz?

IRÉN Oh, Aquil! (Az ágyra tekint.) Miért hoztad őt haza, én Istenem?!

AQUIL Irén …

IRÉN (elirtózva) Ne tekints rám, ég! Ne láss, természet, és ti falak, ne ordítsátok oly szörnyen nevemet!

AQUIL Mit jelentsen ez, irgalmas Isten?

IRÉN (törődve) Eljön az idő, midőn elhal a tavasz, az ősz — az élet és a gondolat. — Hozd el e napot, rettentő Istenem! (Elrohan oldalvást.)

AQUIL Irén, Irén! — (Utána megyen.)

ERAST (erőlködve Aquil után kiált) Aquil, fiam, ha még egy percet nem szentelsz atyádnak, többé nem teheted soha. Itt végórám!

Második jelenet

(Erast, Leona)

ERAST Az öröm és gyönyör kínjai és fájdalmai ugyanazok, mik a keserv- és gyötrelemé; nem mondám mindig? A fájdalom csak egy magasabb élvezet története, mit a gyöngén alkotott emberi érzék nem bír meg jajszó nélkül. — Minő szép halálom! Fiam megérkezett, gyermekeim boldogok; minő szép halálom! Szeretlek, imádlak, természet!

LEONA Itt az idő. Bocsáss el szívem minden gondolatot és érzelmet magadtól, légy teljesen üres, hogy e perc egész gyönyörét felfoghasd. — (Előrelép, Aquil kijön.) Gyötrelem hatalma, hát nem juttathatsz egy percet is nekem? (Félrevonul.)

Harmadik jelenet

(Aquil, előbbiek)

AQUIL Jóságos ég! A véletlen öröm elméjét megzavarta. (Erasthoz megyen, megcsókolja kezét.) Atyám! Öleld még egyszer fiadat.

ERAST (megöleli) Azt hivém, hogy nem élsz; hisz utolsó leveled — melyet halálod óráján írtál — sem hír, sem más levél nem cáfolta meg. Miként utazál? Miként töltéd e három évet, fiam?

AQUIL Szegényesen hagytam el e kunyhót, hisz szívemben nem volt egyéb, mint a természet tiszta napjának tiszta sugára; és gazdagon tértem meg — megrakodva kincsekkel, mit pokol szórt el az emberiség között. — Ím, eléd tárom, atyám. Láttam fedetlen rongyos tagokat dideregve vánszorogni robogó fény és pompa után; láttam éhségtől senyvedt testet halállal küzdeni paloták előtt; láttam eltiport árvát, elhagyott beteget, kiket minden ismert, csak könyörület nem; láttam kesergő, eladott, ifjú nőt ősz tőzsér karjain; láttam kétségbeeséstől elaszott, ifjú férfierőt agg úrnő bilincsében; láttam fekélytől lepett szenvedőt bélpoklában gyászos kenyerének emlékét siratni; láttam munka- s szorgalomtól rongált családot vándorolni hazátlan; láttam házával bíró családot sorvadni hajléktalan, menedéktelen; láttam nemzetet járomban, és a verejtékéből sajtolt, szerzett gyümölcsnek ízét bitorló ajkán fényleni; láttam milliók vérébe mártott kézzel terjesztett kegyesség szent zászlaját; láttam milliók vérén szerzett és milliók vérétől csillámló dicsőséget a zsarnok homlokán, lttam a világosság torkán a vakrajoskodás megfojtó kezét; láttam, miként fojtatik el a gondolat az agyban, az érzelem a szívben, láttam, miként öletik meg a testi és lelki szabadság.

ERAST Szeretlek, imádlak téged, szent természet!

AQUIL És mindenütt, hol ezt láttam, szeretet hirdettetett, igazság és méltányosság vallatott, mint a Teremtő szent törvényeinek nagy igéi!! De nem találtam hazát, hol a vallás ne lett volna síp az ördög ajkain; hol az igazság ne lett volna gyámola a bíró erszényének, hol a türelem fegyveres kézzel ne üldözte volna a jogegyenlőséget; hol a szabadság ne raboskodott volna a sötétség s érdek börtönében!

ERAST Szent természet, mikor jön el a te országlásod?!

AQUIL Azt kérdezém a természettől: mi és hogyan lehet mindez? E föld mindnyájunknak édesanyánk és nem mindnyájunké; a nap mindnyájunkra világít és nem mindnyájunknak; a lég mindnyájunkat éltet és nem mindnyájunké. — Mi és hogyan lehet ez? És még itt is úgy van! E gondolat fájdalma fenékig marta szívemet. — Oh, minő ébredés vala! — Feljajdult fájdalmam, csalónak kiáltá e világ igazságát, hazugnak szeretetét, szenteskedő gyilkosnak türelmét. — Én esztelen, ki hatalmasabbnak hivém a szeretet és igazság érzetét a világ nyelvénél és karjánál, mely mint lázítót, szentség- és istenkáromlót halálra kárhoztatva bilincsbe vert. — A teremtő erő elfajult, korcs már, mit létrehoz, és nincs többé az emberiséget szabadabb és magas életre rázó hatalom. Szükséges lett a rossz, s a világ kórháza a senyvedt szellemnek!

ERAST Tovább, tovább, fiam!

AQUIL Lelkem egy öncsontjain rágódó féreggé vált. — Eszembe jutának egykori drága tanításaid, s óhajtva vártam azon percet börtönömben, melyben halálra visznek. Ekkor írám utolsó levelemet hozzád és Irénhez, nyugodtan, vigasztalólag; hisz meghalni úgyis kell, és a halál mindegy, ha a szeretet testté vált igéjével vernek is agyon. — De a kegyes ítélőszék meghagyá életemet, megelégedvén azzal, hogy őrültnek kiáltott, s őrültek házába zárt. Hol egy hozzám járó, jámbor istenembere egy év alatt kenyér és víz mellett e tant önté szívembe: „Hogy ez a világ legjobb világ. Hogy az emberiségnek, ha természeti állapotba akar jutni, visszafelé kell menni húszezer évvel — pedig célja az előhaladás, mely által az ész most a viszonyoknál fogva természetesnek látja és ismeri azt, miben maga a természet nem ismer magára — és örvend azon, hogy a haladása által szükségessé vált rossz ezer nemeiből tudományos rendszert alkothat. Vagy ha végképp megromlott már: melyik azon harmatcsepp, mely a világ ócéánját megtisztítni — melyik földgöröngy, mely a világ sivatagjait megtermékenyítni bírja? — S míg te, ki kisebb vagy, mint a porszem, s akaratod gyöngébb, mint harmatcsepp — ezt nem teheted, fájdalmad nyomorú világfájdalom; és ha gyáván nem tudod levetkezni: eredj medvéidhez, és mint azok nyald ten talpaidat.” — Felfogadtam, hogy békés leszek — és elbocsájtának.

ERAST Végezd, fiam!

AQUIL Elbocsátának és hazatértem; hiszen volt még egy szív — egy szív, egy édenország, melynek fellegtelen ege, borútlan hajnala, derült alkonya; melynek mezején és völgyein még rothasztó lég nem dúlt; hanem a szeretet nevelé lombjait és virágait, egy akkora szeretet, mely e széles világban meg nem fér, csak ott, e szívben — mert ártatlansága tiszta, mint a mennybeli ég, tüze testvér a nappal, és minden gondolatja, mint csillogó hó, égből szállong téreire alá; és e szív az Iréné — e szív enyém! — Ha e földön még van boldogság, csak benne és általa van. — Két embertől áradott a rossz és eredendő bűn egykor — gondolám. Miért ne lehetne két ember, kitől a jó áradjon? Talán a szenvedett csapásokat intő eszközül érezém, hogy felfogjam e szívbeli birtokom szentségét, és egy magas pálya göröngyeire törjek!

ERAST Most már nyugodtan teljesíthetem irántadi utolsó kötelességemet, s tartózkodás nélkül megmondhatom, ki volt anyád — úgy hiszem, nem fogsz kárhoztatni. — Egy zárda ragadott el egy angyalképű hölgyet az élet és világ örömeitől, kihez, midőn megláttam, így szólék: „Hazug volt a nyelv, mely azt mondá, hogy e lény nem szerelemnek született; kárhozatos az erőszak, mely őt az örömtől elszakasztá; és gyilkos a kéz, mely e falak közé zárta. Mondjanak és parancsoljanak bármit e földi törvények, én az égieket követem, mert égi lángnak tartám szenvedelmemet.” Követém hitem sugallatát, melynek erejével megtörve minden korlátot, kiragadám tömlöcéből, s magamhoz láncolám. — De a földi törvények hatalma szilárdabb, mint egeké; és üldöző karjuk akkor érte el, midőn anyává lőn, és téged szült. — Leonának hívák.

LEONA (ki mindeddig figyelmesen hallgatá, elszörnyed) Ah!

ERAST Rettentő sorsnak szakasztának el; én szerte bujdosám, anyádon pedig szerzete végrehajtá a szörnyű büntetés. — Egy év után hozzá űzött vissza fájdalmam. Utolszor láttam börtönében, mint ájtatos zarándok, de meg nem ismerém; a szenvedés új alakot szült lelkére — a sorvadás képét. — Feltaláltam a kebléről elszakasztott gyermeket, fiamat. Kalist volt a neved. Szent fogadással ígértem neki, hogy ha másképp nem lehet, szívem véréből táplállak síromig. Meg is tartám. — Hogy neved ne idézze fel minden pillanatban régi szenvedésimet: Aquilnak nevezélek.

LEONA (ki ezalatt félőrült tébolyodott, megszaggatja köntösét, az ágy felé hajtja rongyait) Vérem! Ne kiálts rám, vérem! (Azután Erasthoz rohan, eléje térdel, átkulcsolja lábait.) Áldj meg, oh, áldj meg!

ERAST Asszony, e szörnyű szózat!

LEONA Leona!

ERAST és AQUIL Mi az? Mit hallok?

LEONA Én vagyok Leona …

AQUIL Ah, anyám! Nagy ég!

LEONA Én vagyok Leona, ki felkeresett, ki előtted a porban térdel!

ERAST Nem, nem lehet. — Ez utolsó órám árnyjátéka; hisz az élet nem foszthatja meg magát minden üdvétől, csak azért, hogy végpercemen rám árassza …

LEONA Áldj meg, oh, áldj meg, míg haldokló lelked ki nem szakad.

ERAST Ah, szent öröm! Megörülhetek halálom előtt. — Aquil, hívd Irént, együtt áldlak meg titeket.

AQUIL Áldottak legyenek háromévi szenvedésim, s áldott legyen azon pillanat, melyben hazaérkezém. (El.)

Negyedik jelenet

(Erast, Leona)

ERAST (ábrándosan) Áldott legyen e perc, melyben lelkem a megdicsőülés élvének magasztos egében szendereg, melyben a szív a végetlen teremtő és kioltó erő atyai s testvéri ajkát találta meg. — Érzem végleheletem páráján a szeretet szent sugarának ihletét; érzem, hogy e pára szent harmattá fog válni, melynek érintése ír lesz a fájdalomra, támasztó élet az enyészetre! — (Emelkedik a székben.) Az Úrnak, az Úrnak arca ez!

Ötödik jelenet

(Erast, Aquil, Irén, Leona)

(Aquil vezeti Irént, ingadozik, és dúlt arcán csak kevés nyoma az eszméletnek.)

LEONA (meglátva a belépő Irént, irtózatos hangon) Nincs irgalom számomra, nincs irgalom! (Erastba ragaszkodva.) Áldj meg, ősz, áldj meg!

ERAST (mindig mélyebb ábrándban) Hah! Minő egy zengemény! Szeráfok ünneplik egy új testvér dicsőülését, ki hangjaikba olvad. — Mi felséges az ég kárpitja! Nem látom a hajnalt, nem az alkonyt — itt örök a fény. Mi az? Nem értik nyelvemet? Ki hitte volna e sebességet? Egy perc alatt millió mérföldet átlebegni. — Látom a földet, labdaként forog, halvány gömbjén itt tavasz, ott tél — hova én megyek, örök a tavasz. — Mi ez? Érzékim elváltak, megfagyva hevernek leégett köntösöm hamvában, s mégis hallok, látok, érzek. — A föld eltűnt — egy nap takarja el előlem — alattam mérhetlen űr s ezer világ. — Ott egy szokatlan fény integet — megyek — megyek!

(Aquil és Irén ezalatt eléje térdelnek egyfelől, másfelől Leona. Mindhárman megfogják kezét és ajkaikhoz viszik.)

MIND Atyám, áldj meg!

ERAST (kissé magához tér, kezeit fejükre teszi, mindig gyengülő halk hangon) Legyetek áldottak, és legyen áldott a föld, a lég és a természet, mely táplál és éltet! (Kezeivel keresgél.) De fiatokat nem érzem itt körül? Hol van? Leányom, vezesd keblemre gyermekedet, hogy őt is megáldjam.

AQUIL (a meglepetés öröme eltikkasztja, végre szóhoz jut) Mi? Nekem fiam, gyermekem? Ezt nem is tudtam! Hol, hol van gyermekem?

IRÉN (ki alig eszmél, mint egy félhalott) Bocsáss meg, atyám!

ERAST Ne késsél, vezesd ide Aquilt!

AQUIL Merre van fiam? Fiam …

IRÉN Meghalt — e kéz …

AQUIL (Aquil szava eláll, elszörnyedve meredten nézi.)

ERAST Őrülté e szózat — ki végórámat kísérti meg!

IRÉN Megfojtám!

ERAST (mind erősebben) Nem, nem! — E fül nincs kárhozatra szánva. Vezess hozzá — hol van gyermeked?

(Aquil szólni akar, elfullad, irtózattal Irénre néz.)

ERAST (összeszedve minden erejét, felerőlködik, megfogja Irén kezét) Vezess hozzá — hol van gyermeked?

(Irén tántorogva az ágyhoz vezeti.)

ERAST (tapogat, félrehúzza a lepelt) Hah! E tetem fagyos …

AQUIL (odarohan) Meghalt!

ERAST (égre emelt karokkal) Légy átkozott!

(Irén összerogy.)

LEONA (ki összetett karokkal térdel, kiált) Oh, megállj!

ERAST (a hitéhez való ragaszkodás és iránta való kétségbeesés egymással harcolva, terhes küzdelmet fejtenek ki benne; hitvallásának szokott alakját mondja, de a kétségbeesés hangjával, melybe végre átkozó hang is vegyül) Nem — nem! — Te nem tagadhatsz meg, és nem taszíthatsz el, szent természet! — Érzem, hogy szeretsz — a nagy fájdalom — csak egy magasabb öröm s élvezet története — mit a gyöngéden alkotott — ember érzéke — nem bír meg jajszó — nélkül (Fokonkint hág az átkozó hangulat, szakadozik beszéde, előre lépdel.) Szeretlek — imádlak téged — szent természet! — Oh, áradozzál — imaáldása ajkimnak — áradozzál — keblem hite — és szerelme — (végerőlködéssel görcsösen égre emeli ökleit) hálaadó gyönyörűséggel a te testvéred — hez — atyádhoz, a — természethez! — (Összerogy és meghal.)

AQUIL (kis szünet után egész kebléből kiált) Szakadj fejemre, oh, mennyboltozat!!

(A kárpit legördül.)

Negyedik felvonás

Első jelenet

AQUIL (midőn a függöny felmegyen, asztal mellett ül, fejét könyökére támasztva — felkél) Kerek föld, széles világ, mutass egy szöget roppant téreden, hol nyugtot találjak, hol elmondhassam: köszönöm neked, Istenem, hogy e világra hozál! Ne szakadj fel szívemből, türelmetlenség — végem van, ha te vigasztalsz. Hiszen tudám, hogy atyám meghal, s el valék már régóta készülve rá; de elsüllyedve látni Irént, elsüllyedve látni egyedüli mennyemet. Ah, Teremtő! Miért dagasztád az értelmet öntudatra, ha ismeretének tárgya vétek, hangja jaj? — Miért adál az embernek körömnél és fogaknál egyebet, ha a világosságnak agyába bocsátott szent sugara mellett, megöletni hagyod az anyával gyermekét?! Pokol, miért vesztegethetéd meg e szívet? — Oh, elmered hitem, eltéved eszem!

Második jelenet

(Irén, Aquil)

(Irén egész valója dúlt; lázas állapotban, melyből csak néha ébred tiszta eszméletre; meglátja Aquilt, elfordul, kis szünet.)

AQUIL (reánéz, ellágyul) Zárd be kapuidat, menny, ha még üdvet vársz földedről, e gyenge testben ki van rabolva örökre. — Az ördög éberebb volt gondviselésed figyelménél.

IRÉN (el akar távozni) Hova megyek? Nem fog szánni senki! (Megáll, félénken Aquilra emeli szemeit, eléje rohan, lábaihoz borul, s megragadja kezét.)

AQUIL Ne fogd e kezet — meg kell előbb törölnöm. Még nedves atyám s gyermekem sírgöröngyétől.

IRÉN Ah! — (Hátrahanyatlik.)

AQUIL (rátekint) Ez ajk rebegésén hullámzott lelkem üdvének egész özöne; e keskeny kebel bezárta vágyaim egész világát, ez arcot az istenség képmásának hivém, s szerelmem volt igéje hitemnek, mely már ördögi testté vált fájdalmimban — és ez ajak, e kebel, ez arc mind hazug volt!

IRÉN (felerőlködik) Aquil …

AQUILs Mind hazug volt. Ezért kelle visszatérnem?!

IRÉN Merre menjek? Sehol sincs irgalom — a bokor tövise szaggatja arcomat; talpaimat gyökér hasítja; mindenütt kígyó lappang lépteimen. Oh, ne űzz, ne taszíts el! — (Szünet.) Meghalt már az élet, melynek arcán tavasz virágzott; meghalt a gondolat, mely az élet virágain oly kedvvel repkedett. Oh! Aquil! E szánakozó tekintet azt mondja, hogy azon boldog idő nem fog visszajönni többé. Szenvedésem oly sebet vágott keblembe, mely ki nem épül, soha — soha!

AQUIL Soha. — Minő átok!

IRÉN Átok! (Láz lepi meg, félőrülten.) Igen, átok! Légy átkozott, légy átkozott! Meghalt az ősz ajak — nem átkozand többé! (Mosolyg.) Az utolsó éj egy virágot hozott neked, Aquil — oly szép, oly deli volt (sóhajt); de Ábrahám feláldozá az Úrnak gyermekét, és sokáig élt — sokáig fogok élni — a mennyben …

AQUIL Mi ez? Mit hallok?

IRÉN Szenvedni kell a testnek, hogy a lélek megszabaduljon, ezt mondá a szenvedő.

AQUIL Minő eszme?

IRÉN Fájdalmamban megátkozám. — A pokol lakói, gyilkosok, rablók és azon anyák, kik szültek, mielőtt ismerék a hit szavát. — És ami itt földön perc, ott év, melynek minden pillanatára gyötrelem van rendelve. A szülés fájdalma ott élő lény, tüzes szemmel, kígyószájjal, mit az anyának mindig csókolni … (Iszonnyal eltakarja arcát.)

AQUIL Honnan e töredéke e vakhitnek? Honnan ez árnya a rajoskodás éjének?!

IRÉN Az élet szenvedő tévelygés és tévelygő szenvedés — rettenetes alkony!

AQUIL Irtózatos gyanú kel szívemben. Tehát nem vad hiéna-ösztön, hanem sötét ábránd, rajoskodó vakhit rothasztá meg e legjobb szívet. — De honnan, mi úton lopódzhatott keblébe? Ha Leona — (elszörnyed a gondolatra) és mégis őt kell gondolnom. — Hogy? Miért? Ha bosszúterv …

IRÉN Rettenetes alkony! Oh, alkony, hozd el Aquilom szívét. — (Aquilhoz megyen, mellét simítja.) Hol szíved? Nem érzem — egykor érezni fogom ott fent. (Keservesen.) Nem érzem szívedet — pedig nem hűlt ki?…

AQUIL (fájdalommal) Örökre! (El oldalra.)

IRÉN Jaj! (Lehanyatlik.)

Harmadik jelenet

(Irén, később Leona, azután Aquil)

IRÉN (szünet után) Szíve kihűlt — nem érzem itt. (Keblére mutat.) Elhalt a tavasz, elhervad a rózsa; nincs többé élet, és nincs boldogító gondolat. — Szíve kihűlt! Szíve kihűlt …

LEONA (berohan) Kiszáradtak csatornái az engesztelődés forrásának, az ég kifogyott malasztjából, és a szánakozás bűzhödt kárörömmé rothadt! — (Mellét fogja.) Ne harapj, féreg, ne harapd tenmagadat …

(Aquil az ajtóban megjelenik és félrevonul.)

LEONA (folytatva) Hiszen minden harapásod e kéznek, ez agynak fáj! — Ah! Hogy el nem hányhatom szívemet!

IRÉN (a szív szóra felretten, felé megy, szembe nézi) És ami e földön perc, a pokolban év, melynek minden pillanatára gyötrelem van rendelve. — A szülés fájdalma ott élő lény, tüzes szemmel, tövisarccal és kígyószájjal, kit az anyának mindig csókolni kell. — Szemed tüzes, arcod tövis, szád kígyó: te vagy a poklom. Maradtál volna mennyországodban, és hagytad volna nekem Aquil szívét!

LEONA Ne harapj, féreg!

IRÉN E tekintet űzé ki a nyugalmat e lakból; e kebel hervadást lehelt boldogságomra; és ez ajkak elhazudának minden üdvet fejemről. — Támaszd fel atyámat.

LEONA Hagyj, oh, bocsáss!

IRÉN (megfogja) Ha megöl e kín, lelkedre szálljon, úgysem bírom soká. — Vagy támaszd fel gyermekemet, mosd le atyám átkát fejemről, mosd meg e kezet, mely, míg kezed nem illeté — tiszta volt. Add vissza Aquilom szívét.

LEONA Bocsáss, oh, bocsáss!

IRÉN Nem, szemed tüzes, arcod tövis, szád kígyó. Vedd el fejemről atyám átkát és hozd vissza Aquilom szívét.

LEONA Nem szálland fejedre atyád átka, mert enyém fogá fel; nem kiált lelkedre gyermeked élte, mert én oltám ki azt …

IRÉN Ah!

LEONA Míg aléltan fekvél ágya mellett, e kéz szorítá a szalagot nyakára.

IRÉN (a hirtelen öröm lesújtja) Aquil! Aquil!… Hol szíved?… Az enyém … enyém … (Meghal.)

AQUIL (előlép) Irén, Irén! Térj magadhoz! Oh, hallék mindent; térj magadhoz, szívem üdve, mindene! (Mellét tapintja.) Meghalt, meghalt! A hirtelen öröm megrepeszté összedúlt szívét. — Boldog! (Irénre néz — szünet után fagyosan felkacag.) Megcsókolnám azon lényt, mely még valamit el tudna venni tölem!

LEONA Oh, szakadj ketté, fájdalom! (Megint szünet.)

AQUIL Fájdalom? Mi az? Ha a világ egy kép, melyen millió fájdalmas arc, még nem is árnyéklat — és midőn e festmény mellett az egek és kiterjedt erő milliárd mennydörgésekben dalolnak: ki hallja meg ezrek kínsóhaját, midőn ezen ezrek egy testtel is, azon nagy porban még csak nem is féreg? Mi egy féreg szerelme azon nagy hangban, mely világok orgonáján harsog? Mi egy féreg fájdalma a mindenség végenyészetén, siralmas énekéhez?!

LEONA (irtózattal nézi Aquilt) Mivé tevém őt, gyermekemet!

AQUIL (elmosolyodik) Nézd, mily szép volt e hajnalarc, e rózsaajk, e hókebel — miért volt?

LEONA Oh, gyötrelem!

AQUIL Megcsókolnám azon lényt, mely még valamit el bírna venni tőlem. Csalódnom kelle emberekben — világban; elvesztenem atyámat, gyermekemet, nőmet és minden kötelékét az érzelemnek és vágynak, hogy nyugodt lehessek. — A boldogság, szeretet hite láz, reménye gyávaság. — Jöhetsz már, ínség, szeretet, csalódás és minden vésze a lelki és testi életnek: e kebel húrjain nem fogtok többé játszhatni.

LEONA (reszketve nézi, és félénken rebegi ki e szót) Fiam! (Szünet, szemét lesüti, eléje térdel, remegő hangon.) Miattad levék boldogtalan — engedd meg, hogy csak egyszer így nevezzelek …

AQUIL (részvétlenül) Miattam teheted — nem tiltom meg.

LEONA Soha nem öleltelek; elvesztésed hite fájdalommá, e fájdalom kárhozatommá lett.

AQUIL Ne hidd!

LEONA Nincs-e egy hang kebledben mellettem?

AQUIL Úgy még volna elvesztenivalóm.

LEONA Fiam!

AQUIL De ellened sincs. — Ki hinné e mesét, hogy fájdalom által nyugodtak leszünk?!

LEONA Gondolj neveltetésemre, gondolj rá, hogy mi voltam — minő fegy, minő lelkek között, s e gondolat mindent megmond. — Lehettem-e más, mint ami lettem? Áldozatja egy rajoskodás szülte intézménynek, melynek sorsom torkába hányt. — Tehettem-e arról, hogy szívem, mely minden szépre és jóra alkalmas és jogosítva volt, oly kéz közé jutott, mely abból játékeszközt faragott a rossznak? Tehettem-e arról, hogy szabadságra törekvő lelkem, a vakhit korlátait nem tűrhetvén, utat tört magának, s mert vezető nélkül tevé, süllyednie kellett azon baleszmék mélyébe, melyeknek örvényét érezzük, de tőlük nem szabadulhatunk. — És ha néha egy jobb sugallat kelt fel szívemben, megvető gúnnyal, ezt kiáltá a világ: „szenteskedő”; s akármit tevék, nem volt szerető kebel, ölelő kar, biztató ajak körülem. Akaratlanul haladnom kelle gyászos utamon, s bosszú fegyvereül használnom, maga az öröm és boldogság ellen azon eszközt, mely által nyomorú levék, és mint sokáig éhezett gyomor, mindent felemészteni, akár jó, akár nem. — Oh, gyermekem! Ha tudám, hogy csak egy kapocs van még, mely engem e mindentől megvetett és elhagyott lényt, örömérzet es élvezet reményéhez csatol — hogyan tehettem volna azt, mit elköveték, ha ínségem és szenvedésim még ezerszeres erővel emelék is iránytalan és céltalan, de szörnyű kárörömöm és bosszúm vágyat?! — Könyörülj rajtam — építsd fel újra lelkemet romjaiból a bocsánat és szeretet kezével, nyerj meg a mennynek — hiszen vérem vagy. A Mindenható gyönyörködni fog műveden!

AQUIL Gyönyörködni? Nem foghatjuk meg azt, hogy a felettünk uralkodó erő mit lát jónak, és miben gyönyörködik. —Tehettél-e arról, hogy anyám levél, és akartál az, vagy nem az lenni? — Mi az a szeretet? Vagy mit adhatok e szóval — bocsánat? Egy szellő szebb hangzatot tud sírni neked. Nyugodjál meg bűneiden; talán gyönyört szereztél velök azon nagy hatalomnak, mely kebled húrjait ekképpen zengeni rendelé, és gyönyört lelt keservedben, mint mi egy csalogányéban. — E föld, hogy termékeny legyen, vért, testet, életet eszik, miként mi is; hiszen az én vérem is millió állatokból áll, és csak addig élhetek, míg ezen állatok egymást üldözni és felfalni bírják. — Nyugodjál meg bűneiden, és segíts eltemetni e holtat. — (Felemeli.) Visszaadom őt a földnek! (El akar.)

LEONA (visszatartja) Ne hagyj el — csak egy hangját a részvét-, bocsánat- és szeretetnek; hisz kebled ennyire nem fagyhatott meg. — Vezéreld még egyszer hitemet a nyugalom reményéhez.

AQUIL (felkacag) Mit hiszesz, és miért hiszesz? Nézd ama ragyogó csillagot, kisebb ide, mint egy hangyaboly, de lehet ezerszer nagyobb, mint a föld; mit hiszesz róla, hány millió boldogtalan pezseg felületén?! Ha hallanád, nevetnéd keservöket — és a világ hány ily keserves csillaggal van tele. — Balgaság! — Ez a világ a legjobb világ! Benne nincs jó, és nincs rossz; nyugodjál meg bűneiden. (Megyen.)

LEONA (az ajtónál visszatartja) Oh, ne hagyj el, szeretett gyermekem!

AQUIL Segítsd e holtat eltemetni.

LEONA Ne hagyj el.

AQUIL Egy bolygó csillag leszek e földön, melynek sem fénye, sem melege. — Ha egykori napjaim emléke visszahoz, és holtan talállak itt: atyám, nőm és gyermekem mellé temetlek. Hidd el — te szintoly jó valál, mint ők! — Isten veled! (El.)

LEONA Oh, hogy élnem kell — és meg sem őrülhetek! — (Utána akar menni.) Gyermekem! — (Az ágynál lerogy.)

(A kárpit legördül.)