Csongor
&Tünde
írtaVörösmarty Mihály

Személyek

A pogány kunok idejéből.

Első felvonás

(Kert. Középett magányosan virágzó tündérfa áll,
alatta Mirígy kötözve ül. Csongor jő.)

CSONGOR
Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.
Most mint elkapott levél,
Kit süvöltve hord a szél,
Nyugtalan vagyok magamban.
Örömemben, bánatomban,
S lelkem vágy szárnyára kél.
Ah, de mit látok? Középen
Ott egy almatő virít,
Csillag-, gyöngy- és földi ágból,
Három ellenző világból,
Új jelenség, új csoda.
S aki ott kötözve űl,
A gonosz, kaján anyó,
Nénje tán a vén időnek,
Mint leláncolt fergeteg
Zsémbel és zúg; mit jelent ez?
Vén Mirígy –

MIRÍGYAh, nagy szerencse
Elhagyott, agg, ősz fejemnek,
Csongor úrfi, hogy közelgesz.
Látod, mint vagyok lekötve,
Minden embertől kerülve,
Félig éh, félig halott.

CSONGOR (félre)
Minden szó, mint a hamis pénz,
Oly balul cseng fülemben. (Mirígyhez.)
Szólj, mi baj?

MIRÍGY Csodát beszélek,
Milyen a nemes hazában
Rég nem történt.

CSONGOR Tedd röviddé.

MIRÍGY (félre)
Hogy parancsol! – Halld tehát,
Kedves úrfi, kit szemfénynek,
Örömének, kellemének
Szült, s nevelt föl szép anyád –

CSONGOR
Vén penész, ne tétovázz,
Térj dologra; vagy biz’ isten,
Itt felejtlek a fatőben.

MIRÍGY
Légy kegyes. (Félre.)
Hah! Büszke gyermek,
Vessz el, mint a fűzi gomba;
Légy egérré, légy bogárrá,
Vagy légy olyan, mint Mirígy.

CSONGOR
Mit morogtál, vén Mirígy?

MIRÍGY
Csak tünődtem, mint beszéljem –
Látod itt ez almafát:
Mennyi ág, ahány levél,
Annyi új csodát terem.
Ezt – de nem vallok neki –
Ezt a rossz kopár tető,
Tán a naptól s csillagoktól
Terhbe jutván, úgy fogadta,
S szülte, mint boszú jelét;
Mert eleddig rajt’ egyéb
Rosz bogácsnál s árvahajnál
Nem termett: azért leve
„A boszorkánydomb” neve.

CSONGOR
Milly utálatos zavart szól,
Szép- s rutakból összeszőve.

MIRÍGY
Most, nézd, úrfi, a kopáron
E szép almatő virágzik.
Színezüstből van virága,
S mint fehér rózsák ölében
Mász a fészkelő bogár,
Mint a légy, mely téjbe hullott,
Mint új hóban agg bogyó –

CSONGOR
Mily kemény vas tűrödelmem,
Hogy még rá figyelhetek?
Szólj, s ne tétovázz, vagy e lánc
Megkettőzik csontodon ma.

MIRÍGY (félre)
Hogy gebedj meg, azt kivánom,
Mérged tengerében. – Úrfi,
Hogy heves vagy, nem csodálom,
Ifju még, s tán sejted is már,
Hogy tündér, aranyhajú lány –
Mit beszéltem!

CSONGOR Mit beszélsz?

MIRÍGY Csak álom.
Vén ajak, tudod, csevegni
Jobb’ szeret, mint enni, inni.
Halld tovább: ezüst virága
Csügg e tündér almafának,
S benne drágakő ragyog.
Három ízben elvirágzik
Ez naponnan, este rajta,
Mint a szűz emlői bimbók,
Oly kis almák duzzadoznak.
És mikor közelget a
Szép, borongó éjszaka,
És az éjfél, a gyilkosnak,
Denevérnek és tolvajnak
S kósza szellemnek dele,
Száll, mint holló szárnya le;
S felleg ül vad csillagon,
Felleg, melyet az mocsárból,
Sárkányok sohajtatából
S nyílt sirokból összevon,
S szürke apján a bagoly
Szemmeresztve lovagol,
Rém a bolygó rém nyakán,
Csép anyó a piszkafán,
Szép regében halandóknak
Balszerencsét, gyászt huhognak
S a gyújtónak őr szeménél
Egy leégett ház tövénél
Isznak, esznek, alkudoznak,
S bömböl a bölömbika,
S a szüzek legjobbika
Most fiát megy eltemetni,
Ölni, aztán eltemetni –

CSONGOR
Hah, utálat, förtelem.
Nem! Tovább nem tűrhetem.

MIRÍGY
Elmegy, itthágy, kell sietnem,
Úrfi! Úrfi! Végezem már.

CSONGOR
Elfutnék a szörnyetegtől,
S a kivánság nem bocsát:
Hallanom kell.

MIRÍGY Légy figyelmes.
Mint mondám, az éj ha jő,
Érni kezd a fán az alma,
S mint egy most szült lánykafő,
Olly arannyá duzzad halma.
Mégis ebben agg apádnak
És anyádnak haszna nincsen;
Mert bármennyien vigyáznak,
Bájszellő kel éj felében,
Melytől a szemek lehunynak,
S reggel a szedett fa áll,
Mint a puszta tüskeszál.
S mert legaggabb én vagyok,
Legtovább virraszthatok,
Azt beszélték, s ideköttek
A fatőhöz, s megnevettek.
Engem is pedig lesújt a
Bűvös álom ón hatalma,
És ez harmad éje már,
Étlen, szomjan, hogy vigyázok.

CSONGOR
Mily nem ösmert gondolat,
Új kivánat, új remény ez,
Mely mint vert hab tengerén
Vándor éji villanat,
Háborús eszembe hat?

MIRÍGY
Hogy pusztuljon a kegyetlen!
Mégsem old el láncaimtól.
Vallanom kell többet is,
Vallanom kell a valót. –
Halljad, úrfi, mely gyanúm van:
Innen tündér szép leányzó,
Aki e fát ülteté tán,
Hordja vissza, mint sajátját,
Az arany gyümölcsöt is.

CSONGOR (Mirígy láncait leveri)
Menj, siess el; láncaidtól
Megmentett karom; de menj el,
Merre lábad visz, szemed lát;
Mert ha még e szent helyen
Itt talállak, eltemetlek.

MIRÍGY
Áldjon isten – megboszúllak –
E jó tétedért – megfojtlak,
Csak tehetném! – légy szerencsés –
Mint az ördög papsüvegben.

CSONGOR
Menj, menj, menj, ne lássalak.

MIRÍGY (mentében)
Nem megyek, míg büszkeséged
Szarva nem jut körmeimbe.
Mint a sánta nyúl leszek,
Mely kilenc fiát megette
S a harasztba bujdosott. (El.)

CSONGOR
Szép fa, kertem új lakója,
Mely, mint nem várt, ritka vendég,
Félig föld, félig dicső ég,
Ösmeretlen kéz csodája
Állsz előttem, s a kopárra
Életet, fényt, gazdagságot,
S hintesz álmot a sovárra,
Mint tehessem, mint lehet,
Hogy ne nyomjon engem álom,
S megláthassam kincsedet?
Földben állasz mély gyököddel,
Égbe nyúlsz magas fejeddel,
S rajtad csillagok teremnek,
Zálogul talán szivemnek,
Hogy, ha már virágod illyen,
Üdv gyönyör lesz szép gyümölcsöd.
Szép fa, tündérkéz csodája,
Vajha illyen légy nekem.
Ah, de mit tekint szemem?
Szerelemnek rózsaszája,
Mondd, minek nevezzem őt,
A nem földit, a dicsőt?
Hattyu szálla távol égből,
Lassu dal volt suhogása,
Boldog álom láthatása,
S most, mint ébredő leány,
Ringató szél lágy karján,
Úgy közelget andalogva;
Ah, tán ez, kit szívdobogva
Vártam annyi hajnalon?
Ah, tán e fa ültetője,
Ennyi bájnak, és gyönyörnek,
Ennyi kincsnek asszonya?
Rejts el, lombok sátora,
Rejts el éjfél, szív, ne dobbanj,
El ne árulj, el ne rontsad
A szerencse útait.

DAL Álom, álom,
Édes álom,
Szállj a csendes föld fölé;
Minden őrszem
Hunyjon, csak nem
A várt s váró kedvesé.

CSONGOR
Álom, álom, édes álom,
Ah, csak most ne légy halálom. (Elrejtezik.)
(Tünde, Ilma jőnek.)

ILMA
Asszonyom, tudod, hogy engem
E poros földről emeltél
A magas tündérhazába,
S csak azért, hogy ott napestig
Csongor úrfiról beszéljek,
Szép szeméről, szép hajáról,
Fejedelmi termetéről,
És arról a mézajakról,
Mely dalt s csókokat terem.

TÜNDE
Ah, hogy ennyit tudsz csevegni.

ILMA
Lásd, nem ok nélkül beszélek.
Itt nekem férjem maradt,
Akit Balgának neveznek.
Ollyan isten-verte had
Nincs talán a fél világon.
Szomja, éhe mondhatatlan.
E nagy föld, kenyér ha volna,
S hozzá sajt a holdvilág,
Már eddig felfalta volna,
Hold az égen nem ragyogna,
S most itt nem járhatna láb.
S hogy még vannak tengerek,
Nincs egyébtől, mint csak attól,
Hogy bennök nem bor pezseg.
S asszonyom, lásd, e gonosz csont,
Első nap már verni kezdett,
És ijeszte, hogy megesz, ha
Enni nem hozok neki.
Tudni most azért szeretném:
Meddig tart e bujdosásunk?
Mert, mi könnyen eshetik,
Hogy még itt e csipkefán,
A rokonságnak miatta,
Fennakad csipkés ruhám,
S Balga itt talál az ágon,
Azt gondolja, som vagyok,
És nekem jön és leszed:
Akkor jaj lesz életemnek,
Jaj szegény tündérfejemnek!

TÜNDE
Ah! Ne kelts föl bánatimból.
Ilma! Ilma! Messze honból,
Látod, mily hiába járok.
E kies fát mily hiába
Ültetém vad föld porába,
Kedvesemre nem találok.
A fa kincseket terem,
A fő kincs, a szerelem,
Szép világa álmaimnak,
Mellyek e vidékre vonnak,
Ah, az rajta nem terem.

ILMA
Asszonyom, mit adsz, ha mondom,
Hogy belűl a lomb alatt,
Csongor úrfi szúnyad ott?

TÜNDE
Ilma, mit beszélsz bohóúl?

ILMA
Engedd hát, hogy én öleljem.

TÜNDE
Áldott, kedvező szerencse,
Mint köszönjem ezt neked!

ILMA
A szerencse vak gyerek,
Ezt inkább nekem köszönjed.

TÜNDE
Vágyaimnak véghatára,
Itt vagy, s reszketek belépni.

ILMA
Késel? Megmutassam-e,
Mint kell sűrü gally között
A szerelmest föltalálni?

TÜNDE
Hagyd el, Ilma, a szerelmes
Csillagot hordoz szemében:
Annak nincs sötét s homály,
Bár bolyongjon éj felében,
Kedvesére rátalál.
Menj, mig itt mulat szerelmem,
S régi kínjait elenyelgem,
Keltsd föl a kis csalogányt,
Hogy, míg senki nincsen ébren,
Ő szerelmi kéjt zenegjen,
S dallal töltse a magányt. (El.)

ILMA
Úgy legyen; de ah, mi szépen
Körmöciznek itt az almák.
Kár, hogy nem lehet megenni!
Itt egy férges is fityeg,
S mert az alma színarany,
Férge nem gyémánt-e vajjon?
Vagy tán Balga lett bogárrá,
Amióta elvagyok,
S most itt benne bujdosik?
Ah, beh megjárnám vele.
Nem kell férges alma, nem.
(Le akar egyet szakasztani, s nem tud.)
Hah, hogy nem nekünk terem!
(A kert belsejébe vonul.)

MIRÍGY
Átkozott, hatalmas álom!
Háromszor kivájta körmöm
E hitetlen két szemet,
És háromszor visszatette
Mérges harmatban mosottan,
Fénybogárral megrakottan,
Mégis álom nyomta el.
De mi ez, mely ritka fény?
Fenn ragyognak már az almák,
S a szerelem puha ágyán,
Hah, ott szunnyad a tündérlány.
Dús aranyló hajazatja
A szép ifjat elborítja,
S boldogságot álmodik.
Nem, nem, ezt nem nézhetem,
A boszú hajt, és kajánság,
Szép hajában kárt teszek.
(Tünde s Csongor egy gyepágyon a fán belül,
annak lombjaitól félig eltakarva látszanak. Mirígy
lopva közelít Tündéhez, s hajából egy fürtöt levág.)

MIRÍGY
Megvan, megvan! E hajakkal
Elborítom lányomat.
Csongor lássa, s megcsalódjék,
Karjain elandalodjék,
S akkor én uralkodom. (El.)

ILMA (jő)
Istenem, már reggel is lesz,
Mégis a földön vagyunk;
S milly unalmas itt az élet
Annak, aki nem szeret,
Hát még, akit nem szeretnek!
Ah, de mit látok? Riadva
És boszúsan jő ki Tünde.
(Tünde és Csongor jőnek.)

CSONGOR (esdekelve)
Tünde, nem maradsz tovább?

TÜNDE
Csongor, nem lehet, bocsáss.

CSONGOR
Nem kötöz le hű szerelmem?

TÜNDE
Ah, szerelmed űz tovább.

CSONGOR
Éltemet viszed magaddal.

TÜNDE
Éltemet hagyom helyette.

CSONGOR
Tünde! Tünde! Még alig
Láttam arcod hajnalában,
Szép szemed két csillagában
Felderülni mennyemet;
Illetetlen ajkaiddal,
Szívkötő hajfodraiddal
Még nem játszhatott szerelmem,
S Tünde, búcsút kell-e vennem?

TÜNDE
Még alig szemléltelek,
Hű szerelmem hajnalát,
Rózsabokrát vágyaimnak,
Rég ohajtott kincsemet,
S ösmeretlen karjaidtól,
Még nem ízlett csókjaidtól,
Elszakasztom szívemet.

CSONGOR
Vérzenem hagysz –

TÜNDE Vérzem én is
Orvosolhatatlanúl.

CSONGOR
Ajkad hajnalló egén
Ily halálszó zúg-e, Tünde?

TÜNDE
Ah, bocsáss, nem késhetem.

CSONGOR
Szólj, mi hajt el, édesem?

TÜNDE
Csongor, ah – vagy mondjam-e?
Egy gonosz van, aki üldöz,
Egy hatalmas gyűlölője
Új szerelmünk frígyinek.
Érzem, érzem nagy hatalmát –

CSONGOR
Napfényt többé soha nem lát.
Mondd, ki az? Hogy kardra hányjam,
S mélyen, mélyben tengereknél,
Eltemessem, mint az ólmot.
Szólj, nevezd meg a gonoszt –
És –

TÜNDE
Ne lázadj fel hiába:
Hős karod nem árthat annak,
Aki titkon vétkezik.
Nézzed e fát, a gyönyörnek
Fája volna; itt reméltem,
Szerelemtől boldogítva,
Senkitől nem háborítva,
Vágyaimnak álmait
Teljesedni karjaidban;
Itt reméltem árnyaiban,
S mily gyönyörnek éjeit!
S ím, az első éjjelen
Or kezek megbántanak,
És elárult titkaimmal,
Károhajtó hatalommal,
Ellenségim játszanak.
Vissza hát a messze honba,
Visszahordom kincsemet,
Hol magányos napjaimban,
Mig szivemben egy sohaj van,
Érted égve, érted aggva,
Mondhatatlan bú temet.

CSONGOR
Tünde, egy szót hagyj szivemnek:
Merre tartod honodat?

TÜNDE
Ah, ne újítsd kínomat:
A madárnak tolla van,
S nem repülhet annyira;
A folyamnak árja van,
S nem foly árja oly tova.
Zúgva kél a fergeteg,
S Tündérhonban üdlakig,
Hol magányos búm lakik,
Míg elér, alig piheg;
Gyenge szellőként lebegvén
A legifjabb rózsa keblén,
Mint sohajtás, úgy hal el.
A kis illatajku méh,
Melly az ifju rózsa keblén
Álmadozva ringadoz,
Föl nem ébred, nem gyanítja,
Hogy vihar fuvalma volt,
Mely miatt az ág hajolt.
Így, hová sebes madár,
Fergeteg, viz el nem érnek,
Kedves, ah, hogyan jöhetnél,
Értem sors bitangja lennél!

CSONGOR
Ah, ha nézlek és ha hallak,
Szívem elvész bánatában,
És ez egy lélek csekély
Meggondolni, mint birálak,
Mint vagy itt, s mint nem leendesz?
Tünde, nézz körűl utószor:
Még, ha föld ez és az ég,
Hidd, meglátlak valaha.

TÜNDE
Most és többé nem soha.
Csongor, ah, ne légy felejtőm.
Hű szerelmem e kebelben,
Mint az általültetett ág,
Mely tavaszt és új napot vár,
Úgy fog várni évről évre,
És örökre nem virítni –
Csongor, ah, az éj mulik
Végzetemnek űz hatalma.
Tünde búcsút mond, siralmast,
Az örömnek és neked. (El.)

CSONGOR
Volt-e? Vagy csak álmodám?
És az éjnek költeménye
Font körűl e gyász tünettel?
Hah, ki ez még – Böske, állj meg,
Böske, kérlek.

ILMA (jő) Ilma, kérem.
Oly paraszt név nincs divatban,
Ahol Tünde tart lakást.

CSONGOR
Ilma hát –

ILMA Kis szolgálója.

CSONGOR
Asszonyod ha oly kegyetlen,
Ilma, állj te meg szavamra.
Mondd el, fényes üdlakot
Tündérhonban hol keressem.

ILMA
Csongor úrfi, megbocsáss,
Már a hajnalcsillag int,
S míg hattyúvá változom,
Ahhoz is csak kell idő.
Aztán, jól tudod, melegben
Nem jó járni az egekben.

CSONGOR
Ilma, dévaj, mit beszélsz?
Azt csak, Ilma: merre menjek.
Napkeletre, napnyugotra –

ILMA
„Sík mezőben hármas út,
Jobbra, balra szertefut,
A középső célra jut.”
Csongor úrfi, jó szerencsét. (El.)

CSONGOR
Jaj, mi szörnyen elhagyattam!
Tündérálmaim világa,
Ah, miért is hajnalodtál,
Ily hamar hogy elborulj?
Most fényhez szokott szememnek
E ború, az éj sötéte
Oly ijesztő, oly nehéz.
Éjfél fekszik a napon,
A szelíd hold nem világít,
Míg elvesztett üdvömet,
Tünde, téged nem talállak.
Puszta légy s kietlen, ég,
Légy vadonná, föld; szivemben
Végtelen vadon nyilik,
S benne bujdosik szerelmem
Boldogsága romjain – de
Mit tünődöm itt? Megyek:
Isten áldjon, agg apám,
Isten áldjon, agg anyám,
Megsirattok tán; de többé
Engem nem találtok itt.
Tündérhonban üdlakon
Virrad ékes hajnalom:
Arra, mint vihar, ragadnak
Őt ohajtó vágyaim.
Nincs nyugalmam, életem nincs.
Míg nem bírják karjaim. (El.)

(Sík. Középett hármas út. Az ördögfiak háromfelől jőnek.
Legelőbb Duzzog egy rókafiat hajt által a színen.)

DUZZOG
Hőhe! Hőhe! Hőhe, hő! (El.)

KURRAH
Berreh! hőhe!

BERREH Kurrah, hő!

KURRAH
Mit kerestél?

BERREH Mit találtál?

KURRAH
Ürgecombot.

BERREH Szárcsalábot.

KURRAH
Rossz ebéd.

BERREH Szegény ebéd.

KURRAH
Vissza, vissza, vissza még. (El.)

BERREH
Jobbra én, te balra mégy. (El.)

DUZZOG (kívül)
Hőhe! róka, hőhe, hő!
Csülködet már elharaptam,
Gödrödet befojtogattam;
Hőhe! róka, hőhe, hő!
(Kurrah, Berreh jőnek.)

KURRAH
Mit kerestél?

BERREH Mit találtál?

KURRAH
Loptam, loptam egy tojást.

BERREH
Add, hadd lássam, micsodást.

KURRAH
Tarkabarka.

BERREH Szép tojás.

KURRAH
Vén bagolyból vén tojás.
Fészken ült, nagy álma volt:
Ifju nőnek ablakán
(Szőke volt és halovány)
Zörgetett a vén zsivány
Hármas három éjszakán;
Most alutt, majd összedűlt,
Szürke hátán bolha űlt.

BERREH
Azt megetted.

KURRAH Elvetettem.

BERREH
Majd kikel.

KURRAH Bagolyba tettem.
Azt álmodta, csibehús.

BERREH
A bolondos vén anyus!

KURRAH
Loptam egy tojást alóla,
S megkopasztottam magát.

BERREH
Ily csodát még nem hallottam.

KURRAH
Majd kikölti nyolc fiát.
És röpülni nyavalyás
Nem fog tudni, mászva mász,
És megesszük, jó ebéd lesz.

BERREH
Jobb, ha esszük, mint ha ő esz!

KURRAH
Mit kerestél, mit találtál?

BERREH
Parti bürkön kék bogár ült.

KURRAH
Add, hadd lássam.

BERREH Útra készűlt,
S megfogám.

KURRAH Nem hoztad el?

BERREH
Domb alatt tehén legel,
Annak adtam, hogy pusztuljon,
Teje tőle megromoljon,
Borja téjtől dombra hulljon.

KURRAH
Ott megesszük, jó ebéd lesz.

BERREH
Jobb, ha esszük, mint ha ő esz.

KURRAH
Vissza, vissza, vissza még. (El.)

BERREH
Jobbra én, te balra mégy. (El.)

DUZZOG (kívűl)
Hőhe! róka, hőhe, hő!
Vagy megeszlek, vagy egyél meg,
Körmeim között gebedj meg.
Hőhe, róka, hőhe, hő!
(Kurrah, Berreh jőnek.)

KURRAH
A bagoly megkergetett,
Vén Mirígy volt a bagoly.

BERREH
A tehén megkergetett,
Vén Mirígy volt a tehén.

KURRAH
Nyolc tojását mind megitta.

BERREH
Borja tőgyét vérre szopta.

KURRAH
Megijedtem, elszaladtam,
A tojást is összezúztam.
Nincs mit inni, nincs mit enni.

BERREH
Étlen, szomjan kell heverni.

DUZZOG (a rókát kergetve jő)
Sánta róka, hőhe, hő!
Már alig piheghetek:
Megharaptál, én megeszlek:
Hőhe, sánta róka, hő! (Elfogja a rókát.)

KURRAH
Mit kerestél?

BERREH Mit találtál?

DUZZOG (a rókát mutogatva)
Rókahúst,
Csibehúst.
Róka a csibét megette,
Hogy keresték, csak nevette.
Most elfogtam, és megesszük,
Gyomrainkba eltemetjük.

KURRAH
Mely dicső egy lakzi ez.

BERREH
Rókahúsból csibe lesz.

DUZZOG (elbocsátja a rókát)
Rókahús,
Csibehús,
El ne fuss!

MIND (a róka után futva)
Hőhe, sánta róka, hő! (El.)

MIRÍGY (jő)
Hajj ki lányom, rókalányom,
Hajj elő! –
Hogy zavartak minapában,
Félelemből lányom arcát
Rókabőrbe öltözém át,
S elbocsátám a harasztban,
Már eddig südő lehet.
Most meg visszaalakítom,
Szép aranyhajjal borítom,
Csongor majd belészeret.
Hajj ki, lányom, rókalányom,
Hajj elő! – Hogy nem találom!
A majorba ment talán
Csirkeszív, lúdmáj után.
Hajj ki, lányom, rókalányom,
Hajj elő! –
(A bokrokat megzörgetve, el.)
(Tünde, Ilma jőnek.)

TÜNDE
Ilma, én itt meghalok.

ILMA
Ah, ne halj meg, asszonyom,
Nincs hová temesselek.

TÜNDE
Veszteségem kínja tenger,
Rajta szélvész bánatom.

ILMA
Tenger színe változandó.

TÜNDE
Veszteségem kínja nem.

ILMA
A szélvészek elmulandók.

TÜNDE
Bánatom hatalma nem.

ILMA
Ah, ez mind azért vagyon,
Mert magad sem vagy halandó.

TÜNDE
Ilma, mondd el, mit tegyek?
A hitetlen ész tanácsa
Lelkemet már nem szolgálja,
S szívem olly igen beteg.

ILMA
Azt igen bölcsen teszed,
Hogy tanácsomat kivánod,
Itt a földön, asszonyom,
Hol te, mint én, nem születtél,
Mert a göncöl csillagán
Úgy termettél rózsafán;
Onnan egy vihar lerázott,
S Csongor úrfi kebelén
Virradál meg, ébredél fel!
Kínos, édes érzeménnyel,
S most kérsz, hogy segítsek én.

TÜNDE
Ilma, ily vigasztalóm vagy?

ILMA
Halld tovább: a munka nem nagy.
Csongor úrfi erre jő.
Itt a hármas útelő.
Erre, mondtam, hogy menendünk.

TÜNDE
S az mi hasznot hajt nekem?

ILMA
Itt az úton jelt tegyünk.

TÜNDE
Ilma, Ilma kedvesem,
Mondd, mi jel legyen?

ILMA Halálfő.

TÜNDE
Visszarémül.

ILMA Hát reményfő.

TÜNDE
Millyen az?

ILMA Halld asszonyom:
Hagyd itt a kisujjodat.
A kisujj már azt jelenti,
Hogy nagyobb ujj is vagyon.

TÜNDE
Lelkemet, ha úgy lehetne,
Hagynám, Ilma, zálogúl.
Tán elfogná társaul,
S avval hozzám elsietne. –
Ah, de úgy sem volna jó;
Mert ha lelkem nála lenne,
Vissza hozzám nem sietne,
Amint vissza, tört hajó
Árva parthoz nem siet,
Mellyen a búbánat él,
A reménység sem remél,
S mindent pusztaság temet.

ILMA
Hagyd el a nehéz tünődést.
Asszonyom, te szép virágszál,
Már tudom, mi jelt teszünk.
Nézd, a tiszta szép homok,
Ebben a kis lábnyomok
Csongor úrfinak szemében
Mind vezérlő csillagok.
Add idább hát lábadat,
Hadd nyomom le a homokba.

TÜNDE
Ilma, nézd, itt lábnyomom.

ILMA
Most én is nyomot hagyok
S mellé hosszú, nagy fület,
Balga férjem címerét.

TÜNDE
A sötétben szikra is világít,
Jó reményem, el ne hagyj. (El.)

ILMA
Jaj, jaj! Ott a telken Balga ásít;
Nincs más mentség, mint: szaladj. (El.)
(Mirígy s a manók jőnek.)

MIRÍGY
Hah, hogy átkaim kifogytak!

KURRAH
Kell-e róka, vén Mirígy?

MIRÍGY
Vessz meg érte, hogy megetted.

BERREH
Kell-e róka, vén Mirígy?

MIRÍGY
Vére benned föllobogjon;
Égj miatta, mint pokol.

DUZZOG
Hőhe, róka, sánta róka.
Kell-e rókahús, Mirígy?

MIRÍGY
Ordítson föl álmaidból,
Amit ettél, rosz kölyök.

MIND
Kell-e róka, vén Mirígy?

MIRÍGY
Mindenik falat haraggá
Forrjon össze bennetek;
A gyülölség ostorozzon,
Egymás ellen felhuszítson:
Marakodva vesszetek. (El.)

KURRAH
Hah, mi hő ez.

BERREH Jaj, megégek!

KURRAH
Duzzog, Duzzog! Én megütlek.

DUZZOG
Kurrah, Kurrah! Megharaplak.

BERREH (Kurrahhoz)
Üsd fülön, rossz húst hozott. –
Jaj megégek.

KURRAH Hah, minő hév.

BERREH
Meg ne verd, csak üsd agyon.

DUZZOG
Vén szelindek, nem nagyon.

KURRAH
Összetörlek.

BERREH Összezúzlak.

DUZZOG
Megkörmöllek, megharaplak.

KURRAH
Itt a bocskor, érd utól.

BERREH
Itt az ostor, vágd poful.

DUZZOG
A palást meg rám borul.
(Elkapkodják egymástól a pörös jószágokat.)

KURRAH
Állj elébe.

BERREH Törd agyon.

DUZZOG
Vén szelindek, nem nagyon.

Második felvonás

(Hármas út vidéke.)

CSONGOR
Tévedésnek hármas úta,
Útam itt ez volna hát,
Mellyen éltem sugarát
Fölkeresnem Ilma mondta.
A közép a biztos út,
Oh, de mellyik nem közép itt?
Melyik az, mely célra jut?
Itt egymásba összefutnak,
Egy csekély ponton nyugosznak,
S mennyi ország, mennyi tenger
Nyúlik végeik között!
Vagy tán vége sincs az útnak,
Végtelenbe téved el,
S rajta az élet úgy vesz el,
Mint mi képet jégre írnak?
Ím, de itt a hármas útvég,
Mint varázskör áll előttem;
A kivánság, a reménység
Int, von, ösztönöz belépnem.
(Fellép a hármas útra.)
Hah! Mely tekintet! Egy raj a világ.
A legkisebb por, mint él, mint mozog.
S mi vándor arcok jőnek itt elém?

KALMÁR (jő)
Szomszédim a két Indiák nekem,
S az új világnak minden partjai
Ösmérnek engem és hajóimat.
Még egyszer ennyi, és a félvilág
Kincsét zsebemben hordozom.
Mi lesz még zárva ennyi báj előtt!
Az éjet nappá, éjjé a napot
Varázslom által, és a szerelem
Aranybilincsre kötve, mint urát,
Fog bébocsátni titkos ajtaján;
S örömnek, fénynek, kedvnek kútfeje,
Barátokat fog látni palotám,
Amillyeket szív s ész ohajt.

CSONGOR Megállj.

KALMÁR
Pénz kell-e? Izzadj; járj utána, s lesz. –
Tőlem csak annak jut, ki dolgozik.

CSONGOR
Más az, mit kérek: tedd le gondodat.
Te sokfelé jársz dús hajóidon,
Ahol kel és száll, láttad a napot,
Szólj, Tündérhonban üdlak merre van?

KALMÁR
Ah, hát beteg vagy? Ódd magad, hogy a
Tündérhazában éhen el ne vessz.
Itt van zsebemben a tündérvilág,
Itt láthatod meg, jersze, légy buvár. (Megy.)
Ez a fiú megunta étkeit,
S most csillagokra éhezik szegény.
Nagyon mohón! A csillag messze van,
És fenn, igen fenn! – S színezüst-e vajjon?
(Visszakiált, zsebére ütve.)
Itt a Tündérhon, itt van, nézd, viszem.

CSONGOR
Hideg pénzbánya! Minden kincsedért
Az egy szerelmet, még nevét sem adnám:
Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg.

FEJEDELEM (jő)
Te Zeüsz, te isten, vagy bármily nevű légy,
Ki e világot részre szaggatád,
Földünket mért nem alkotád nagyobbá,
Nem akkorává, hogy ha bírhatom,
Ne kelljen búnom a napfény elől,
A nagyban e kis morzsadomb urának.
(Seregeihez.)
Ti napkeletre, napnyugotra ti,
Hatalmamat hordozza kardotok.
Hogy, míg leszáll ott, itt már fenn ragyogjon
Szolgálatomban a nap, s birtokom,
Mig én leszek, ne lásson éjszakát.

CSONGOR
Megállj!

FEJEDELEM
Te por, kit lábam eltapod.

CSONGOR
Nem por, ha ember, ollyan, mint te vagy,
Vagy inkább ember és por, mint te vagy.

FEJEDELEM
Ne ölj időt, ha por vagy, szólj, mi kell?

CSONGOR
Csak egyre kérlek. Mert te messze bírsz,
S nagy birodalmad nem tud éjszakát,
Mondd meg nekem, hová kell tartanom,
Hogy Tündérhonban érjem üdlakot?

FEJEDELEM
Vagy úgy? kireppent a madár, az ész,
S a fészek puszta, szellők sípja lett.
Tündérhon, üdlak? Oh igen, talán
Ha úgy mehetnék, mint a gondolat,
Vagy mint az égben repkedő sugár,
Egyik csillagtól másig, s ami van,
Mind meghódolna. – Menj, menj, jó fiú,
Tündérhon ott van, ahol én vagyok.
Jer, légy vitézem! Nem tetszik? De menj bár.
Ha feltalálod, meghódíttatom,
S rabságra fűzöm minden emberét. (Magában.)
Szegény fiú, kár érte, semmivé lesz,
S mi szép halála lenne harcaimban! (El.)

CSONGOR
Az megvető volt, ez még gőgös is,
Raboknak rabja! Kincs és hatalom
Már nem segíthet. – Itt a tudomány
Jő távolaiba elmerült szemekkel.
Kinyílt előtte mint könyv, a világ,
S ő, mint ki könyv nélkűl is tudja már,
Olvassa folyvást, ami benne van,
Vagy inkább, amit gondol, s benne nincs.
De várjuk el, tán tudja üdlakot,
S tanácsa által boldoggá teszen.

TUDÓS (elmélkedve)
Erő az Isten! Úgy kell lennie,
Ész és erő, vagy inkább még erő:
Erő az ész is, mert uralkodik,
S mi az? Természet, most felelj, ha tudsz.
Munkáit értem, nem tudom magát.
Erő vagy Isten? Mellyik szó erősebb?
Szavak, nevek, ti öltök minket el!
Ezerszer oszlatám már szűz elemre
Az össze-visszajárt természetet;
A képzelődés elfáradt agyamban,
S még istenem sincs. Nem tudom, mi az,
Vagy kit nevezzek annak. És ezért
Fáradtam annyit éjimen s naponnan,
Hogy azt mondhassam, semmit sem tudok! –
És mégis ezt a nemtudást nem adnám
Egész hadért, mely, hogy tud, azt hiszi.

CSONGOR
A bölcseségnek ez csodálatos,
Könnyű nemét választja. „Nem tudom”,
Ez minden, amit tud, s valóban,
Ez nem sok fejtörést kiván, s ezáltal
Egyszerre minden gáncs elől kitérünk.
Oh, ember, ember, önség áldozatja.

TUDÓS
S a lélek! – Ami gondol, és akar,
Ohajt, és képzel, búsong és örűl;
Ez a világok alkotója bennem,
S rontója annak, amit alkotott;
A lélek! Ami emberré teszen,
Azt mondom annak, s még nem ösmerem.
Én én vagyok, s mi ez? Nem tudhatom.
Oh, miért az észnek nincs fogó keze,
Vagy mért a lélek meg nem fogható?

CSONGOR
Rettentő ember, lelkét, istenét
Elrázza, mint a terhes út porát;
S a szép világot bús éjjé teszi,
Csak hogy ne lássa, mint lesz semmivé!
Oh! Tündérhont ez nem mutat nekem.
Szunnyadj szerelmem, még nincs hajnalod.

TUDÓS
Az, ami van, lesz túl az életen!
Hinném, de késő; álmom elröpűlt.
De ím, egy ifju vár az úton ott,
Egy ember, ollyan, mint anyám fia.
Talán tanulni vágyna? Megkinálom,
Mert milly öröm találni hallgatót.
(Csongorhoz.)
Jó ifju, mit kivánsz megtudni, szólj!
A nap körül hány kis világ forog,
Az üstökös hány, hány a bujdosó,
Kit ember ösmer, amióta él,
És írni tud – mind elszámlálhatom.
Hányféle fajból áll a földi nem
Bogártól emberig, s a szörnyekig,
Kiket csodául a tenger nevel;
Mi a villám, a szélvész és eső,
Vagy a természet durva testei
Emberkéz által mint fajulnak el,
Élet- s halálnak kétes eszközévé?
Mindent tudok már, mindent, – még egyet –

CSONGOR
Kevés, de minden, amit kérdezek:
Nézd, ifju lelkem Tündérhonba vágy,
Dúst és hatalmast kérdék, merre van,
És senki meg nem mondta, mondd te meg,
S nyisd fel tudásod kincstárát előttem.

TUDÓS
Költők világa, szép tündérvilág,
Mi kár, hogy álom, gyermeknek való!
Ébredj föl, vagy, ha még álmodni jobb,
Menj, álmodd vissza, amit álmodál,
Mert a valóság csalt remény –

CSONGOR Ne ronts el,
Ez egy kivánság éltet; nélküle
Pusztább az élet, mint egy puszta domb,
Mellyen bogácsot kerget a vihar.

TUDÓS
S úgy van; de ott a tenger, halj bele,
Ha már meguntad, látni a napot,
Vagy élj s mozogj, hogy életet ne unj. (El.)

CSONGOR
S ez minden, amiért az ember él?
Setét, üres, határtalan kebel,
Oh, a te magányod rémítő lehet!
S így útazóim útra nem vezetnek.
Egyik mint bálványt, hitvány port ölel,
A másik rommá tenné a világot,
Csak hogy fölötte ő lehessen úr.
S ez a legszörnyebb mindenek között:
Mint a halál jár élő lábakon,
És puszta sírt hord hő kebel helyett.
Oh, szerelem, gyújts utamra csillagot,
S te légy vezérem Tündérhon felé.
(Kilép.)

BALGA (jő)
Jaj nekem!

CSONGOR
Ki jajgat itt!

BALGA
Jaj! Az ágon fennakadtam.

CSONGOR
S most mi hord itt?

BALGA Leszakadtam,
Mert a madzag gyenge volt.

CSONGOR
Hah! Tehát ágról szakadt.
Szólj, ki vagy?

BALGA Hej! Csongor úrfi,
Kár, hogy engem még nem ösmersz,
Látod, én tudom, ki vagy.

CSONGOR
Meglehet.

BALGA De úgy van, úr vagy,
Én pedig szabó vagyok,
A sívány földnek szabója;
Én kivágom és bevarrom.

CSONGOR
Foldozója vagy tehát?

BALGA
Rá kalász ruhát adok.

CSONGOR
Csak latorkodol; ne hidd.

BALGA
Nem biz én; de halld tovább.
Udvarodnál egy leány volt,
Böske néven, akit ösmersz;
Ezt én eljegyeztem immár,
S most egyszerre szárnya nőtt,
Mint az ájtatos közönség
A faképnél a papot,
Itt felejtett, itt hagyott.

CSONGOR
S a düh gatyamadzagával,
Hogy nyakon kötötted a bút,
Mind ezért volt?

BALGA Mind ezért.

CSONGOR
S a düh meztelen maradt.

BALGA
Úgy, s a madzag elszakadt.

CSONGOR (félre)
Ostobának kedvez a sors,
Úgy beszélik, és való.
Útitársnak ezt veszem föl. –
Szólj, miért nem térsz ekédhez?

BALGA
Jaj! Ne búsíts! Földem ollyan,
Mint az árva tót deák.
Elfogadja a magot,
És terem, de nem gyümölcsöt,
Durva tüskét, rossz csalánt,
S háladatlan vad zabot.
A paraj s gyom benne oly nagy,
Mint bozótban parti nád:
Tátos róka hál alatta,
Mérges gyíkot fojtogat;
Sárkányfészken kan lidérc ül,
S illyen-adtát kurjogat.
Szörnyüség csak látni is:
Borzas, mint az ördög anyja,
Kit hajánál fogva hurcol
Fergeteg –

CSONGOR
Hagyd, már eléggé
Látom, ellensége vagy.
Telkeden, ha orra buktál,
És nem szívesen hasaltál,
S rajtad táncolt volna bot,
Jobban immár nem gyülölnéd.

BALGA
Úgy van, úgy van, azt cselekvém.

CSONGOR
S mert már vissza nem sohajtasz,
Szólj, hová vagy elmenendő?

BALGA
Böske nyomdokát csapászom,
S felkötöm, ha megtalálom,
Ő, tudom, le nem szakad.

CSONGOR
Akkor hárman hullanátok.

BALGA
Oh, a föld elég erős.

CSONGOR
Hogy neveznek?

BALGA Aki csúfol,
Annak Balga, másnak Árki
Tisztességes jó nevem.

CSONGOR
Balga, hallod, Böske híved
Ilma már, nem Böske többé;
S Tündérhonba költözött.

BALGA
Vajjon úgy-e?

CSONGOR Úgy vagyon.
Tündérhonban üdlakot,
Merre van, tán tudhatod.

BALGA
Hogyne! Megvan sok mesében,
Tán az álmoskönyvben is.
De hogy ő is, Böske – Ilma,
Hogy tündérré változott!
Varjuvá tán? Meglehet,
De tündérré? Nem lehet.

CSONGOR
Balga jer, szolgálj nekem.

BALGA
Oh, örömmel, száz örömmel.

CSONGOR
Menjünk Tündérhon felé.
A szép Tünde ott világol.

BALGA
Ott világol –

CSONGOR Elmerültél
Mit csodálsz?

BALGA Itt a homokban –

CSONGOR
Mit?

BALGA
Szamárfület találtam,
És tehéncsapást; ha ez nem
Böske lába, vesszek el.

CSONGOR
Oh, öröm, s ez Tünde lába,
Mert kié is lenne illyen?
A szemérem ajtajánál,
Melly a szépség arcain hál,
A szerelm ily lábakon jár,
Csendesen, hogy fel ne verje
S nyúgodalmát édesítse;
Az öröm busult szivekbe
Illyen lábakon suhan be,
S alszik a gond, mint a gyermek,
Mely sirásban fáradott meg,
Föl nem ébred, meg nem hallja,
Hogy vendég jön és megyen!

BALGA
Medve cammog a hegyen,
S annak illyen lába van;
Illyen lábon csúsz az ólnál,
Nád sövényű juhakolnál;
S míg ez mindent összemász,
Alszik a boros juhász,
Úgy megalszik, szinte nyeg,
A szakállos köpönyeg
(Bunda másképp), melly alatta
A szugolyban hentereg,
S föl nem ébred, meg nem hallja,
Hogy zsivány jön és megyen.

CSONGOR
Oh, ez a láb szív lehetne,
Oly parányi, oly csinos.

BALGA
Oh, ez a láb láb lehetne,
Csak ne volna oly temérdek.

CSONGOR
Tünde! Tünde! Erre jártál.

BALGA
Halld, uram, mint szolga, illik,
Hogy megértsem, mit beszélsz.
Tünde, mondod?

CSONGOR Fény leánya.

BALGA
Az tán villámlás lehet.

CSONGOR
Csillag.

BALGA
Göncöl hintajában
A kerékagy.

CSONGOR
A teremtés
Nála nélkül sírhalom.

BALGA
Holt tetem; de mondd, mi ez,
Amit itt pajzsodra vágsz?

CSONGOR
Lábnyomának másolatja.

BALGA
S Tünde lába volna ez?

CSONGOR
Úgy imádd, hogy üdvözülj.

BALGA
Megcsalódol, kéznyom az,
Böske tán orrára bukkant,
S lába itt, a kéz amott
A homokban jelt hagyott.

CSONGOR
Balga, mit mondasz, mi láb ez?

BALGA
Böske, hogy pofon csapott,
Rajtam oly nyomot hagyott.

CSONGOR
Oh, a kéz is undok ehhez,
S a legszebb láb medvetalp.
Én ezt pajzsomon viszem,
S nem lesz álmom, nem nyugalmam,
Míg valóját nem nyerem.

BALGA
Én is Böske lábnyomát
E darab deszkán viszem,
Eddig ajtó, most paizs,
Haj, de láb ám még ez is;
Kár, hogy rá nem fér egészen!
Majd csak hozzágondolom,
Ami még hibázni fog.

CSONGOR (indulva)
Jősz-e már?

BALGA Megyek futok.
De hová?

CSONGOR
Fel, Tündérhonba.

BALGA
Ah, a láb is elkopik,
Míg elér oly messzire.

CSONGOR
Üdlakon kell megpihennünk.

BALGA
Addig megpenészedünk.

CSONGOR
Oh, kivánság, légy viharrá,
Vígy, ragadj el engemet.

BALGA
Rossz szekér az, bakja nincsen,
Balga nem talál ülést.

CSONGOR (megáll)
Melly üvöltés, mely kiáltás!
Hallod a zajt?

BALGA A siketség
Hallaná, bár föld alatt,
Mint elásott kincs nyugodnék.

CSONGOR
Nézd, mi baj, menj.

BALGA Oh, uram,
Három árva ördög ordít
Egymást marva, öldökölve.

CSONGOR
Szörnyü harc.

BALGA Szint’ annyi karc.

CSONGOR
Arcok egy nagy karcolat.

BALGA
Hátok egy nagy daganat.

CSONGOR
Új körömnek, új ökölnek
Rajtok már hely sem maradt.

BALGA
Oh, az ördög is, ha árva,
Mily bolondul vész, szegény.

CSONGOR
Szólj vagy ints, hogy jőjenek.

BALGA
Értenék csak nyelvökön –

CSONGOR
Tudsz-e sógorul?

BALGA Nem én.

CSONGOR
Hát a medvebátya nyelvén?

BALGA
Ami a gyertyát eloltja?

CSONGOR
Úgy.

BALGA
Miből a fergeteg lesz?

CSONGOR
Úgy no!

BALGA
Nem tudok biz én.

CSONGOR
Kár! Talán megértenének.

BALGA
Földi, hej! Vagy földalatti!
Erre, erre.

CSONGOR
Úgy látszik, megértenek.
(A manók marakodva jőnek.)

KURRAH
Én a bocskort –

BERREH Én az ostort –

DUZZOG
A palástot nem bocsátom.

BERREH
Nem hagyom.

DUZZOG Nem engedem.

KURRAH
Oh, te pacsmag.

BERREH Oh, te poszméh.

DUZZOG
Vén libuc, te bélevő.

BERREH
Hallod? Üsd, míg benne tart.

DUZZOG
Bélevő te, megharaplak.

BALGA
Álljatok meg.

MIND Megmarunk.

BALGA
Azt ne tennétek talán.
Jertek errébb, ott uram,
Egy tanúlt, bölcs, ékes ifju,
Majd igazságot teszen.

DUZZOG
Vagy gazságot.

BALGA Oh, te féreg.

BERREH
Üsd.

KURRAH
Jerünk, ez jót akar.

DUZZOG
Kurrah, hátha megvakar,
Azt gondolja, hogy keszeg vagy;
S mint a tót, ha elszalajt,
Majd kiáltja: „Nem vakarlak,
Jöszte vissza! keszegem.”

KURRAH (üti Duzzogot)
Gömböc, puff!

CSONGOR Megálljatok,
Mely viszály van köztetek?

DUZZOG
Szólj, te szürke, szólj, te ráró.

KURRAH
Béka, csitt! Vagy hasba rúglak. –
Halld meg, és itélj felőlünk:
Árva gyermekek vagyunk,
Bocskor, ostor és palást
Örökünk s egy birtokunk.

CSONGOR
Az csekélység. A palást,
Mint a ház az osztozóknál,
A kisebbé.

MIND Nem, nem, úgy nem.

CSONGOR
És miért nem?

KURRAH Halld tovább.
(Duzzogot hátba üti.)
Bújj ki, Duzzog, a palástból –
Ostor a szó, mely megindít –

BALGA
Az való, hogy jól megindít.

KURRAH
Bocskor a ló, mely viszen –

BALGA
Kár, hogy csak gyalog viszen.

CSONGOR
Balga, csenddel.

KURRAH A palást rejt.

CSONGOR
És mi ebből a haszon?

KURRAH
Aki így felöltözik,
Senkitől sem láttatik;
Megvagdalja bocskorát,
Lép, mint egy bérc, akkorát,
S hol kivánja, ott terem.

CSONGOR
S látnom ezt nem engeded?

KURRAH
Hogy ne? Adjátok reám.

BERREH
Itt az ostor.

DUZZOG Megragadlak.
(Belekapaszkodik.)

KURRAH (a dombra áll)
Látsz-e most?

CSONGOR A dombon állsz.

KURRAH (beburkozik)
Látsz-e mégis?

CSONGOR Nem, de hallak.

KURRAH
Deh, te bocskor, deh, te szíj.
Így la! Ott nálad legyek.

CSONGOR
S itt vagy?

KURRAH (kiburkózik a palástból)
Nézz meg.

CSONGOR Itt valóban. –
Most tudom már, osztozástok
Mért bajos, sőt majd lehetlen,
Mert egyenként bírni káros,
Aminek csak hárma jó.

KURRAH
Úgy van.

BERREH
Úgy van.

BALGA (üti Duzzogot)
Mondd, hogy úgy van.

DUZZOG
Úgy van, hogy te medve vagy.

CSONGOR
Három domb van napkeletre,
Távol innen, egyiránt.
A szem eltéved közöttük,
Oly egyenlők.

KURRAH Úgy van.

BERREH Úgy van.

CSONGOR
Halljatok szót. Háromé
E jószágtok nem lehetvén,
Egyre kell majd jutnia;
Rakjátok le hát előmbe,
Fussatok föl a hegyekre,
S aki elsőbb ér ide,
Mind a hármat az vigye.

KURRAH
Oh, mi bölcsen.

BERREH Oh, mi szépen.

KURRAH
Itt az ostor.

BERREH Itt a bocskor.

DUZZOG
A palástot nem hagyom.

KURRAH (elveszi Duzzogtól a palástot)
Összetéplek, rossz kölyök. –
Jól vigyázz hát, aki első,
A jószágot az viendő.

CSONGOR
Úgy legyen.

BERREH Hop, hegyre hát! (El.)

KURRAH
Hop, hop, hop, a hegyre hop! (El.)

DUZZOG
Ott szakadj meg, tökkolop,
Addig itt ez jól meglop. (El.)

BALGA
Nem nehéz lesz eltalálnom,
Csongor úrfi, min tünődöl?

CSONGOR
Mondd el.

BALGA Nemde így itélsz:
Árva jószág, úgyis elvesz,
Hogy ne vesszen, én viszem.

CSONGOR
Volna kedvem azt mivelni.

BALGA
Szánd meg őket, tedd meg azt.

CSONGOR
Oh, egyébként itt veszek;
Mert az út oly végtelen,
Hogy csak a gyors gondolat
Képes azt bejárni. – Balga,
Nézd, mint szélvész, úgy erednek,
Nyomban e helyen teremnek.
Balga, tartsd meg őket itt,
Én majd érted eljövendek.
(Elviszi a manók jószágait.)

BALGA
Balga, tartsd meg őket itt!
A parancs jól hangzanék,
Csak ne volna benne Balga.
Jaj nekem, jaj szemeimnek,
Itt rohannak, itt ügetnek,
Mit csináljak, merre fussak?
(Amint fut, elesik, a manók mind
a hárman általesnek rajta.)

KURRAH
Jaj, fejem!

BERREH
Jaj, tomporom!

DUZZOG
Oh, palástom, – jaj nekem.
Vesszen el vén lelketek,
Most koldússá tettetek.

KURRAH
Elszökött a tolvaj!

BERREH Elment.
Elrabolta mindenünket.

DUZZOG
Úgye, mondtam, s nem hivétek?
Most bámultok, mint a tök,
Mely még éretlen korában
Felmászott a szilvafára,
S vén, otromba, nagy kobakja
Érni kezdvén nyári napra,
Bámul, hogy le nem jöhet.

KURRAH
Duzzog, hallod, ahelyett,
Hogy gorombán csúfolódol,
Mondd el a bűszavakat,
Ami rád maradt apánktól,
És szállítsd le tolvajunkat.

BERREH
Tedd meg, tedd meg, az neked van
Adva gazdag örökül.

DUZZOG
Volna kedvem meg nem tenni.

KURRAH és BERREH
Volna kedved meggebedni?

DUZZOG
Megteszem már, megteszem,
Csak ne fojtogassatok.
Szállj le, tolvaj, a palásttal,
Bocskorommal, ostorommal;
Bokron, árkon és hegyen,
Szörnyű hullatod legyen;
Csipkebokron fennakadj,
Árkon, vízen elmaradj,
Szállj le, szállj le, és ne fuss,
Ördögök körmébe juss.

BERREH
Jertek, ezt most összetépjük.

KURRAH
Meggyötörjük. – Csalfa szolga,
Hátadon szíjat hasítunk,
És eb-bőr lesz bocskorunk.

DUZZOG
Körmöm éhezik beléd.

BALGA
Mit csináljak, mit hazudjak?

KURRAH
Aki tolvaj szolga vagy,
Szólj, hová ment szép urad,
A gazember, szólj, hová ment?

BALGA
Halljátok, ne bántsatok,
Még nem ettem ördögöt, de
Most eszem, ha bántotok.

BERREH
Hah, minő száj.

DUZZOG Hah, minő fog.

KURRAH
Szólj, beszéld el, merre indult?
Szólj, te ferde, rossz kerék, szólj.

BALGA
Furcsa dolgokat kivántok,
Akit a ló elragad,
Avval nem lehet beszélni.
Megy, mert a ló elviszi,
S ott pihen, hol leteszi.

KURRAH
Szólj, mi történt?

BALGA Hadd pihenjek.

DUZZOG
Hogy hazudhass.

BERREH Szólj.

DUZZOG Beszélj.

BALGA
Akit itt szemléltetek,
Lelni kezdte a hideg.
Láttam, hogy nagyon beteg,
A palástot rávetettem,
S gondoljátok el, mi történt?

KURRAH
Vaj! mi?

BERREH
Szólj, mi?

BALGA Elveszett.
Mint a délibáb a síkon.
Aztán nem tudom, mi történt.

KURRAH
A palást őt eltakarta.

BERREH
Hát az ostor?

DUZZOG Hát a bocskor?

BALGA
Úgy bizony, s hát menni kezdett,
S a bocskorban megbotolván,
Az szilaj volt, elragadta.

KURRAH
Hallod, ember, ez hazugság,
Ollyan vastag, mint fejed.
Szólj, vezess el, merre ment.
Vagy ne élj meg, addig űzünk,
Míg egészen elkopandol,
Mint a koldus bocskora.

BALGA
Én tán tudnám, merre ment.

BERREH
Szólj, ha jót akarsz.

BALGA Mit ér az?
Rajtam általestetek, s most
Sánta, béna, rongy vagyok.
Mennék, s járnom nem lehet,
Lábam eltört, nem vihet.

KURRAH
Elviszünk, csak jer velünk.
Égre fordult két kerékkel
Áll egy kordély útfelen – –

BALGA
Ah, az én szegény kocsim.

KURRAH
Abba ülj, mi elviszünk;
Csak mutasd meg, hol lakik.

BALGA
Úgy segéljen két kerék!
Megteszem, ha – jaj, bokám, –
Itt ez úton jobbra húztok. (Félre.)
A nagyobb úr én vagyok.
Csongor úrfi rossz lovon ment,
Három lóval én, kocsin. (Mind el.)

Harmadik felvonás

(Sík. Messziről palota látszik, s feléje
bokrok között egy gyalogút visz.)

MIRÍGY
Itt van Hajnal palotája
És tündér tömkeleg.
Tünde s Csongor – úgy mutatják
Messzelátó szemeim –
Erre jőnek, az pihenni,
Ez mint árnyék, őt követni;
S a manók is – mely szerencse!
Üldözésem tárgyai,
Erre jőnek. E határon
Most én kővé változom,
Rút, varacskos, régi kővé,
Hogy, mit önkényt elbeszélnek,
S fúrt agyakon végezének,
Majd, ha mind kihallgatom,
Meg lehessen rontanom.
(Leül s összezsugorodik.)
(A manók húzzák kordélyon Balgát s bólyogatnak.)

BALGA
Deh, te Duzzog! E biz alszik
Mind a három, mint az ürge,
Jól teszik, hadd nőjenek.
(Leszáll s nyújtózik.)
Ejha! Szinte megmeredtem!
Úgy, de bezzeg, Balga bátytó,
Mit csináljunk a manókkal?
(Hirtelen föleszmélve.)
Úgy van, úgy lesz, azt teszem.
(Lassan félre fordítja a kordélyt.)
Megfordítom a szekerkét,
S e varacskos, vén követ
Felnyalábolom fölébe.
Aztán hadd ballagjanak,
Mind a vízig szárazon.
Deh, te szürke, deh, te ráró. –
(A manók bólyogatva elballagnak.)

MIRÍGY (egy kissé fölemelkedve)
Elmegyek, de fél fülemmel
Itt vigyázok, mint az örvény,
S jaj neked, te csalfa szolga,
Meg lesz ágyad vetve nálam,
Meg! Csalánból és tövisből,
S szúnyogokból szemfedőd. (El.)

BALGA
Mintha szóltak volna? – Senki.
Így la! Most szabad vagyok.
Hej, de mit szemlélek ott?
Ember az vagy morzsalék?
Olly alatt mász a gödörben.
Csongor úrfi. – Ő az, ő az!
Oh, be messze van szegény.
Hol jár itt az istenadta?
Átkozom rosz bocskora
Millyen hirtelen meghozta.
Soha, soha! Csongor úrfi,
Erre! Erre!

CSONGOR (jő)
Itt vagy, Balga?

BALGA
Itt biz én, pedig kocsin.

CSONGOR
Hál’ az égnek, hogy kimásztam.

BALGA
Úgye, a bocskor vetett le?

CSONGOR
Nem tudom. Mint gondolat,
Mint sugár, mely egyik égből,
Egy világi messze végből,
Más világba szökve hat,
Jöttem, vagy csak álmodám,
És alattam és fölöttem,
Oldalattam és köröttem
A világot láthatám.
Egy nagy arc volt, végtelen,
Rajta millió szemek;
Mind olly ékes, oly remek,
Hogy beszédem képtelen,
Méhdongás, szunyogzene,
Elbeszélni, amit láttam,
Ahogyan forrt fenn s alattam
A világok mindene.

BALGA
S ily magasról porba hullni,
Mily keserves hullomás!

CSONGOR
Úgy van, s azt nem érzi más,
Mint, ki már fenn kezde járni.
De beszéld el, Balga, mint van,
Ily hamar, hogy itt teremtél?

BALGA
Aki ösmer, nem csodálná.
Míg te égen, csillagon
Összevissza nyargalóztál,
Addig én kordélyomon
Jöttem itt a vert uton.
Mennyi csárda, mennyi csapszék
Volt előttem és utánam!
Az egész út csárda volt.
S rajta százezer pohár
Csillogott, mint napsugár.
S mennyi zaj, mily kurja volt,
Azt én el nem mondhatom,
A mennydörgő mennykü dobszó,
S a legmérgesebb mozsárszó
Ahhoz képest cimbalom.

CSONGOR
Jó szerencse, hogy talállak.
Ott, a házba költözünk most,
S hírt, tudosítást veszünk.

BALGA
Vagy még inkább jól eszünk,
És annál inkább iszunk.

CSONGOR
Telhetetlen! Annyi csárda
Volt előtted, s szomjuhozál?

BALGA
Telhetetlen, és mivel?
A temérdek semmivel.
Mint fizettél, úgy ihattam,
Szégyenedre – csak vizet.

CSONGOR
Majd a jobb idő fizet.
Balga, hallod, itt megálljunk.

BALGA
Elhiszem; mert két leány jő,
Két parányi mézedény.

CSONGOR
Oh, az első mily sugár,
Mily dicsőség mozdulatja.

BALGA
Kár! A fátyol elborítja.

CSONGOR
Lába két ezüstmadár –

BALGA
Hímtelen nép, árva pár.

CSONGOR
Mely enyelgve jár a földön –

BALGA
Legkivált a búzaföldön.

CSONGOR
Oly mulón, oly könnyüden,
Mintha csókot kérne kölcsön
A füvektől, a virágtól,
S félni kell, hogy meg nem adja,
Hogy legotten elrepül,
S a virágot sírni hagyja.

BALGA
Ej! A tüske majd megfogja.
Mondhatom, gyöngy két személy.

CSONGOR
Oh, ne mond kettőnek, egy,
S ami ott utána megy,
Az csak árnya termetének.

BALGA
Az nekem már cifra ének!
Hát az árnyék vastagabb-e?
Törzsökebb-e, izmosabb-e?
S a valóság ösztövér?
Oh, uram, még olly árnyékot
Össze-vissza s átölelni
Nem legböjtibb gondolat.

CSONGOR
Szószatyor! Ne tátogass itt,
Nyeld el félkapált eszednek
Lúdtömő termékeit.
Menj, mig e nap rajzolatja
A szük útat el nem hagyja,
Térdepelve állj elébe.
Kérjed, kényszerítsd nevemben:
Nincs-e tiltva s kedve ellen
Mondhatatlan kelleminek
Elborulnom zsámolyánál,
S mint utasnak, idegennek
Kérdést tenni szűz magánál?
Menj, ne késsél, menj sietve.
(Tünde, Ilma jőnek.)

ILMA
Azt mondottad, asszonyom, hogy
Itt a Hajnal honja van.

TÜNDE
Úgy van, Ilma, ott ama ház,
Mely rőt tajtékból fuvalva,
S csillaggal van koszorúzva,
És e tündér kert megette
A szép Hajnal birodalma.

ILMA
Úgy, de az csak tréfa volt,
Hogy tilalmas birtokában
Lánnyal szólni férfinak,
Még tilalmasb nyájaskodni,
S csókért csókkal adakozni?

TÜNDE
Csak valóság, amit mondasz.
Hogy legelsőbb kedveséhez
A szerelmes lányka szólt,
Elpirultak arcai,
S szebbek lőnek Hajnalénál,
És azóta e hazában
Amely lány szól kedveséhez,
Eljátszotta kedvesét,
Eljátszotta szíve üdvét,
Mely, mint forrás a hegyekből,
Ömlik, ömlik, s vissza nem tér.
Csak mikor fenn tündököl
A világos dél,
S Hajnal messze múlat, egy más
Ország szélinél,
Akkor kertje belsejében
Lop a szerelem,
S egy rövidke édes órát
Enged töltenem.
Ah, de innen, innen is
Elhajt végzetem,
S akivel felboldogulnék,
Nincsen itt velem.
Csongor ah, még egy delem van,
Egy kis óra tartománya,
És te messze, messze vagy még,
Mint a végtelen világvég.

ILMA
Már azt meg kell vallani,
Ily bohó kis rendelést
Nem találni hét megyében.
Férfihoz nem szólni lánynak!
Szörnyüség az. –

TÜNDE Ilma, hallod,
Emlékezned illik, hol vagy.

ILMA
Már azt meg nem állhatom,
Legalább hagyd megsiratnom.
(Meglátván Csongort és Balgát.)
Ah! Szegényke szolgálójok.

TÜNDE
Oh öröm, kit látok ott.
Ilma, Ilma, Csongor eljött.

ILMA
Oh, keserves állapot,
Balga is nyomába jött.

TÜNDE
Oh, örömnek, fájdalomnak
Kínos édes érzeménye!

ILMA
Asszonyom, nem volna jó,
Míg időnkben tart, ölelni?

TÜNDE
Hagyd el, Ilma, jer, siessünk.
Vár kívűl egy ház vagyon,
Tisztes özvegyasszony lakja,
Ott Csongornak hírt hagyunk,
Délben Tündét hol találja.
Jer, ne lépj oly pípesen,
Mintha boltba küldenélek,
Jer, szaladjunk.
(Balga eléjök térdepel.)
Ah, de nézzed,
Itt egy ember –

ILMA Tátogat.

TÜNDE
S millyen harcsaszája van.

ILMA
Vajjon? S Csongor úrfi szebb-e?

TÜNDE
A majomhoz is hasonlít.

ILMA
No bizony! – De nem haragszom:
Férfi, mint a többiek.

TÜNDE
Ilma, mondd el, mit tegyek?

ILMA
Én egy tapot sem megyek.

BALGA
Ne tovább, szelíd galambok,
Térdem itten a határ.
Ott egy ékes ifju vár –

ILMA
Éhes, úgye? Hadd igyék.

BALGA
Az’ nevében szólandok.

ILMA
Oh, az ürge, a vakondok,
Hogy beszélhet ily bolondot!

TÜNDE
Ilma, nézzed, nem bocsát;
Szűk utunkat mind elállta.

BALGA
Oh, talán nem hallotok,
Vagy magyar szót, szép virágim,
Még ti nem tanultatok?
És az a kis gyenge száj,
Gyenge, mint a csibemáj,
Oly hiába volna szép,
És hiába oly pirosló,
Hogy határin semmikép
Nem terem meg a magyar szó?
Azt kivánom tudni. – Mennykő!
Egyik sem fülel reám.

TÜNDE
Ilma.

ILMA
Tessék.

TÜNDE Ments meg innen.

ILMA
A majomtól?

TÜNDE Ah nem, Ilma,
A legnyájasabb legény.

ILMA
Férfi.

TÜNDE
A természet oszlopa.

ILMA
Mit parancsolsz, asszonyom?

TÜNDE
Tedd, hogy félremenjen innen;
Mert különben itt veszünk.

ILMA
Megcsipem, hogy vére csordul,
És tudom, hogy visszafordul.

BALGA
Jaj, mi szörnyü tíz köröm,
A boszorkány körmök illyek.
(Ilma körmei előtt hunyászkodva átborul
a keskeny gyalogúton.)

ILMA
Asszonyom, nézd, elterült,
S híd gyanánt lesz lábaidnak.
Annak is rossz bár; de menj át,
Addig én őrt állok itt.
(Tünde átmegy.)

BALGA
Vaj, mi volt ez, bolhaugrás,
Vagy szunyogtánc hátamon?
(Ilma átmegy.)
Jaj nekem, jaj, tomporom,
Oh, ez átkozott szekér volt.
(Ismét térdre áll.)

CSONGOR
Már nem állhatom tovább.
Elborúlok ott előtte,
S válaszát magam veszem.
(Letérdepel, Tünde, Ilma közbeszorulnak.)

TÜNDE
Ilma! Lásd, hová vezettél?
Most középen itt rekedtünk.
Ott a szolga, itt az úr.

ILMA
Szörnyüség, most mondja bárki,
Hogy leánynak lenni könnyü!
Útját úgy eltérdelik,
Hogy nem képes elszaladni.
Mint lehullott, férges alma
Láb előtt hever körűle
A sok csalfa férfiszív:
S aztán lépjen, s ne botoljon!
Oh, én inkább hódolok.

CSONGOR (Tündéhez)
Nap, ki elborulsz előttem,
Éjbe foglalt délvilág
Szólj, miként nevezzelek,
Hogy, ha fénynek mondalak,
Még csekély ne légyen a név.
Nem felelsz? Ah, ajkaid közt,
Mint szeretnék lenni szó,
Titkos, édes, fél kimondott.
Szólj csak ennyit is, ne kínozz.
Nincs szebb, mint a némaság,
Mely szép ajkakon mulat;
Tó az, mely bár pusztaság,
Mégis mennyet mutogat.
Oh, de már ha tiltva van,
Látnom rózsaréveit
Szózatodnak, hallanom hagyd
Szívbeöltő hangjait.
Intesz? Félretérjek innen,
S meg ne tudjam, hol vagyok?
Ah, ha még te is kegyetlen,
Millyek úgy a szirt s fagyok?
Elveszek! – De nem busítlak,
Szívemet hagyom hidul;
Lásd, hogyan mégy rajta át,
Mert alatta tenger a bú,
S a sohajtás fergeteg.
(Felkel. Tünde s Ilma mennek.)
Semmi szép szó, semmi kéret
Meg nem tartja; elmegy, itt hágy.
Szólj, te tőke, szólj, te szikla,
Szólj, te békasó! Mivel
Bánthatád, hogy nem felel?

BALGA
Én?

CSONGOR
S ki volna más? Te szirt,
Irgalmatlan rossz kova,
Kedvem volna addig ütni –

BALGA
Rossz kován nehéz kiütni.

CSONGOR
Összezúzlak, sárgöröngy.

BALGA
Azt ne tedd, az istenért!
Ily gyaloghíd, mint magam,
Félvilágon sem terem több,
Mellyen istenasszonyok
Járdogálnak, lépdegélnek.
Úgy beszélik, egy volt ilyen,
Mellyet Jákob álma látott,
S Balga alkalmas hitellel
Még ez őstől származik.
Oh, az a láb!

CSONGOR
Mit beszélsz?

BALGA
Általlejte hátamon.
Oh, mi láb az!

CSONGOR Gyenge volt-e?

BALGA
Ah, mi gyenge!

CSONGOR Szólj, kicsiny volt?

BALGA
Ah, mi kisded!

CSONGOR Könnyű volt-e?

BALGA
Mint a szellő.

CSONGOR És nyomása?

BALGA
Édes, ízes és csiklandós.
Minden porcikám megindult:
Szívem, májam, agyvelőm,
Még a –

CSONGOR
Nem hallgatsz-e?

BALGA Még a
Hátam is nyögött belé,
Úgy megnyomta – meg ne üss hát –
Azt nem ő, csak árnya volt,
Aki úgy reám dobolt;
S dobbanása oldalaim közt
Most is nyögve bujdosik.

CSONGOR
Ah, ha Tünde volt – de hírét
Itt ki mondja most nekem?
Elnémult a szerelem,
S akkivűl nincs semmi hívem
Mely vezetne útamon.
Nem tudom, hová legyek.

BALGA
Nagy baj. Illy esetben a hős
Torkon metszi a keservet,
Elsohajt egy illyenadtát,
S szépen meghalálozik.
A szokás ez –

CSONGOR A szokás az,
Hogy te most letérdepelj,
Durva szolga, mert miattad
Hágy el mindenütt szerencsém.

BALGA
Ah, kegyelmezz.

CSONGOR Nem, letörlek
Annyi veszteségemért.

BALGA
Ah, kegyelmes úr, csak egy szót!
Vedd le lábadat nyakamról,
Itt találtam egy nyomot.

CSONGOR
Mit találtál?

BALGA Hátamon van,
S itt a földön a homokban.

CSONGOR
Mily jelek, mily gyenge lábnyom?
Egy van illyen a világon!
Ő az, ő az, Tünde jár itt,
Tünde! – Oh, öröm, ne ölj meg.

BALGA
Hej! Be jó, hogy a homok
Minden úton megterem.

CSONGOR
Jer, kövess, tán úton érjük.
Oh, szerencse, oh, örömnap! (El.)

BALGA
Szinte meghalék; de semmi!
Oh, szalonna, oh, kenyérnap! (El.)
(A manók húzzák a szekeret Miríggyel.)

MIRÍGY
Hóha!

KURRAH
Hőhe! Itt megálljunk.

BERREH
Oh, mi kárhozott fiak!

DUZZOG
Mért nem róka, hogy megenném!

KURRAH
Elszökött az átkozott.

BERREH
Rajtunk egy követ hagyott.

DUZZOG
Egy varacskos, vén követ,
Melly alatt kigyó tenyészik,
S a penészes béka nyög.

BERREH
Döntsük el, hogy összezúzzék.

KURRAH
Aki ráül, elkárhozzék.

DUZZOG
Holtig álmatlan legyen,
Aki rajta megpihen.

MIRÍGY (fölemelkedve)
Hőhe!

BERREH
Melly ijesztő.

DUZZOG Melly utálat.
(Berreh, Duzzog elszaladnak.)

KURRAH
Bár utálat nézni rád,
S hozzád nyúlni förtelem;
Megragadlak, undok állat,
Meghuzattál, most fizess.

MIRÍGY
Oh, fiam, kár vesztegetned
Szép erődet oly hiába.
Hátha még majd rád ijesztek?

KURRAH
Szállj le, és ne tétovázz,
Egy van, aki rám ijeszthet.

MIRÍGY
S egy van, aki bánthat engem,
Tudd, s rémülj, az ördög az.

KURRAH
Tudd meg hát, és vessz, az ördög,
Aki bánthat, én vagyok.

MIRÍGY
Rossz manó! Ki rád ijeszthet,
Vén Mirígy, tudd, én vagyok.

KURRAH
Hah, utálat!

MIRÍGY Meg ne indulj;
Mert, ha lábad, mint az örvény,
Mint az orsó pördül is,
Vén Mirígy mint gondolat,
A boszúnak gondolatja,
Úton ér, és elemészt.

KURRAH
Vagy, vagy sem; de szólj, mi kell még?

MIRÍGY
Látod a fehér lakot?
Vár kivűl egy dombon áll.
Ott most én lakom, cselédes,
Tiszta özvegy képiben.
Csongor, aki most ezen jár,
Mert egyéb nincs a vidéken,
Kisded hajlakomba száll.

KURRAH
Hah! Leginkább ő az, akit
Körmeim keresnek itt.

MIRÍGY
Hagyd el! Itt erőszakért
Büntetés vár. Jól tudom,
Ami kárt tett, azt idővel
Visszaszerzem, csak figyelj rám.

KURRAH
Mit tegyek, szólj?

MIRÍGY Légy szolgája.
Aki most van, azt rekeszd el,
S öltözzél, mint ő vagyon,
Légy bohó, mint az, s fecsegj,
Hogy, ha Csongor lát, ne sejtse,
Ami változott körötte.

KURRAH
Értem, értem, mit tovább?

MIRÍGY
Csongor majd egy kertbe visz
A közép dél fényekor,
Hintsd meg ottan e porokkal,
S ő alunni fog, ha szinte
Félvilágot érne is
Minden perc, kit ott elalszik.

KURRAH
És azontúl?

MIRÍGY Bízd reám;
Károd megtéríttetik.
Most eredj, én majd követlek.

KURRAH (félre)
Nem hiszek; de úgy cselekszem,
Hogy jutalmam meglegyen. (El.)
(Ledér sietve jő.)

MIRÍGY
Pszt!

LEDÉR
Ki szólít?

MIRÍGY Pszt!

LEDÉR Ki az, no?

MIRÍGY
Pszt!

LEDÉR
Hiszen megyek, de merre?

MIRÍGY
Kis leány.

LEDÉR Oh, oh, bizony ni!
Kis leány.

MIRÍGY
No, nagy leány hát!

LEDÉR
Hát bizony, nem mindenik
Ollyan ám, mint nénike,
Oly redőből szőtt öreg zsák.

MIRÍGY
Kis babám, ne légy boszús.

LEDÉR
Oly töpörtő! Akinek már
Fogfájása sincs –

MIRÍGY No kedves
Kis madárkám, csillapodjál.

LEDÉR (nevetve)
Néne, úgye szép dolog
Szántóföldet vinni arcán,
Melyben agg szeplő virágzik,
S mint egy tisztes, régi szűz,
A szömörcs szakállt ereszt?
Jaj, beh furcsa kép maga!

MIRÍGY
Fúdd ki már lúdmérgedet,
Dévaj, álnok, csapdi szer, te.
Én tudom, hogy nem vagy oly rossz,
Mint szavadból mondanálak;
Lásd, a kort tisztelni illik,
S én, behintve bár redőkkel
Még javadra élhetek tán;
Mert, leányom, a redők
(Ledér arcát végigsimogatja.)
Majd ez arcon is tanyáznak.

LEDÉR (megborzadva)
Hah, mi jég kéz!

MIRÍGY El ne rémülj.
Hát hová mégy, szép leányom?

LEDÉR
Hát hová, s hová ne mennék?

MIRÍGY
Oh, te gyöngy, te pávatoll!
S hát hová mégy, gyermekem?

LEDÉR
Erre is, meg arra is,
Tudja isten, vagy mi! Merre?

MIRÍGY
Valld meg, édes, nemde otthon
Kór apád van s szenvedő;
Nincs egyéb, mint csak te, aki
Gyámolítsa és kötözze,
Most füvekkel gazdagon
Visszatérsz, hogy azt tegyed.
Úgyebár! Tudom, mi űz?

LEDÉR
Ah!

MIRÍGY
No lásd, leányom;
Az nagyon szép, mert atyád volt,
Aki téged, bennszorúltat
A rettentő tűzhalálból
Másod élettel megáldott,
S már te ép vagy, ő pedig, mint
Szén az izzadó kohóban,
Vész, fogy, s tán hamvába dől.

LEDÉR
Oh, jaj, oh, jaj!

MIRÍGY És az árvák,
Oh, az a két gyenge gyermek,
Aki porban mász előtte,
S mint oroszlán rí az éhség
Ajkaik közt, hogy miatta
A sivány port rágdogálják.
S a szegény, e férgek atyja
Nem segíthet, nem mozoghat,
Könny helyett kínlángokat sír,
És az égre így kiált föl:
Isten, Isten! Élsz-e még?

LEDÉR (leül és sír)
Jaj nekem, jaj elhagyottnak.

MIRÍGY
Kelj föl, kis bohó te, kelj föl.
Hisz csak tréfa volt beszédem.

LEDÉR
Jaj nekem, jaj! Mit tehettem.
Egy setétlő kis teremben
A pokolmécs pillogása,
Bűnös ajkak suttogása
Elboríták lelkemet.
Elpirultam, és nem látszott,
Visszavágytam, nem bocsáttak,
Vagy bocsáttak, s nem jöhettem,
Nem kivántam jőni már.
Hév kar ége vállamon,
S a merész, az áruló csók
Elcsattant tűzajkamon.
S oh, azóta, szörnyü élet!
Oh, én elveszett leány, én!

MIRÍGY
Hagyd, leányom a keservet,
Egy szép úrfi vár reád.

LEDÉR
Jaj nekem! Szegény apám! –
Átkozott az óra is.

MIRÍGY
Kelj, ne sírj, te kis bohó,
Nézd e szép aranyhajat.

LEDÉR (fölkel)
Azt is átkozom –

MIRÍGY Te dévaj!
Lásd, neked van szánva, kell-e?
S oh, az a szép gazdag ifjú!

LEDÉR
Én testvérimhez megyek.

MIRÍGY
Mintha aztán nem mehetnél!
Oh, mi szép az ifju vérnek
Úgy lobogni, úgy szökellni.
Félig alkonyult teremben
Bíbor ágyon a fehér lány
Mint elöntött téjhab alszik,
Vagy csak úgy tesz, mintha alunnék.
S mint a megrezzent harang,
Hangzik és ver a tüzes szív:
Akkor a szép ifju jön
Titkon, csendben, egyedül.
Jer velem, ne búslakodjál,
Jer, te csínos kis boszorkány.

LEDÉR
Oh, jaj – elmegyek haza.

MIRÍGY
Hogyne mennél! Most velem jőj.
Mennyi szál hajad terem,
Mind arannyá változik,
Ollyan gazdaggá tehetlek.

LEDÉR
Istenem! Hát merre menjünk?
Én tán elmegyek haza.

MIRÍGY (elvonja)
Kis bohó, nem! Most velem jősz. (Félre.)
Csongor, ezt neked szereztem.
Ennél lelj utált szerelmet,
Azt ohajtom s végrehajtom,
S többé nem keres boszúm.

Negyedik felvonás

(Mirígy házának udvara. Csongor
és Balga jőnek, Balga leül.)

CSONGOR
Erre jőj, tán erre mentek.
Hát te, lomha dög, leülsz-e?

BALGA
Látod.

CSONGOR
Oh, te medvecímer.

BALGA
Én utazni, nem szaladni
Jöttem.

CSONGOR
Oh, vadállat! – Ámde
Várj itt, míg e házba térek,
Útasítást ad talán,
Vagy ha nem, szállásra fölvesz
A jövendő éjszakán.

BALGA
Ennyi aggság, ennyi bolygás,
És miért? Egy asszonyért,
Egy picin kis asszonyért,
S abból is csak mennyi asszony!
Jaj bokám, jaj, térdeim.
Én biz itt leűlök addig,
Gyámolítom a falat.

DUZZOG (jő szolgáló képiben)
Kis komám, szeretsz-e még?
(Ráönti a szemetet.)

BALGA
Oh, hogy mind a két szemed
Lábad ujját ékesítse!
Arra néz, és engem önt le.
Még ez ám a ferde had!

BERREH (mint részeg jő, s leönti)
Féreg inná meg borát!
Ollyan, mint a kéneső.
Hadd csorogjon a szeméten.

BALGA
Hé!

BERREH
Hohó!

BALGA Az ördögökbe!

BERREH
Vagy te voltál, szent öcsém?
Semmi, semmi, no! Nagyot nőj.

BALGA
Nőj te, vén bak, akkorát,
Mint a legfőbb Tátra-bérc,
S akkor ünnepelj, mikor
Legtöbb mennykő üt beléd. –
Szedtevettét! Még bizony
Rám szoknak, ha itt ülök.
Már csak feltápászkodom. (Feláll.)

KURRAH (mint utas jő egy szamárral)
Hóha, mackó, itt megálljunk,
A bitófa vár reád.
(Balga derekához köti a szamarat.)
Ezt az isten szép lovát
Úgy cseréltem egy juhásztól
Harminchárom birkabőrön,
S természet szerint: szegénytől,
Azt is tőle loptam el.
Csillagot nem rúg, de mondják:
Jobb szamáron, mint gyalog.
Most a szállást megtekintem,
Addig, mackó, meg ne moccanj.

BALGA
Én s bitófa! Oh, te sárkány,
Oh, hogy a penész befogja
Mind a két szemhéjadat! – De
Jól van! A bitó fölűl
S a szamárnak szamarán
Uriásan lovagol.
(Fölül a szamárra. Dimitri kinyitja
a bolt felső ajtaját, s kinéz.)

DIMITRI
Ez vidéki, s tán iszákos,
Majd jól megfizettetem. (Balgához.)
Kedves úr! Szegény szolgája.

BALGA
Úgy is illik! Ah, vagy úgy,
Jó napot, Dimitri bátya;
Csillagom szülötte! Hát még
Itt is megterem ketek?

DIMITRI
Oh! Mi mindenütt vagyunk,
Mint a napfény –

BALGA Mennydörgöttét!
Mért nem, mint a gyom s giliszta?

DIMITRI
Mondok, egy kis papramorgót
Nem parancsol, édes úr?

BALGA
Szinte mérgelődtem.

DIMITRI Egy kis –

BALGA
Oh igen! De törköly, úgye?
Vagy talán rozs?

DIMITRI Mentsen isten!
Szilva, kedves úr, valódi
Szilva, fínum, s olly erős, hogy!

BALGA
Most nem szomjuzom.

DIMITRI Bizony
Mondhatom pedig, hogy illyet
Nem találni messze földön.

BALGA
Majd egyébkor.

DIMITRI No, de tessék!

BALGA
Annyi, mint az! Ide hát.
Majd hiszen, Dimitri bátya,
Meglesz ám az ára is,
Mert mi itt fogunk tanyázni.

DIMITRI (félre)
Ah, szegényke! Pénze sincs. –
Mindjárt itt leszek. (Bevonul.)

BALGA No, végre
Emberemre is találtam.
Mondom, szinte szomjuzom már,
Ollyan szörnyű éh vagyok. – Nos?

DIMITRI (jő)
Isten ucsseg! Kedves úr,
Szívesen adnám, de nincs.
(Boltját bezárja.)

BALGA
Nincs-e? Oh, bab, oh, olaj,
Miért nem öltétek meg őt.
(Kurrah kijön, s vezetni kezdi a szamarat.)
Hé! Hová!

KURRAH
Vagy kend is itt van?

BALGA
Majd leszállok – engedelmet.

KURRAH
Semmi szállás! Csak maradjunk.
Jó szelíd egy állat ez.
Ott imént, hogy érkezém,
Egy bitófához kötöttem.

BALGA
A bitófa én valék.

KURRAH
Furcsa! Hát bitófa úr,
Csak maradjunk a szamáron.

BALGA
Jaj nekem! Hogy veszne meg!
Még az ólba is behurcol.

KURRAH (nagy zajjal énekel)
Ha a csipkebokron rózsa nem teremne,
Bolond madár volna, aki ráröppenne.
Hej, dínom-dánom!
(Azalatt Balgát szamarastul az ólba hurcolja.)

CSONGOR (kijő)
Délben kell tehát találnom;
Mert egyébkor tiltva van.
Oh, idő, csekély idő, mint
Fogsz te tőlem elsuhanni.
De sietnem kell, megyek.
Balga!

KURRAH (belől)
Mindjárt.

CSONGOR Balga, hol vagy?
Jősz-e már?

BALGA (belől)
Jaj, megkötöznek.

CSONGOR
Majd megoldlak, csak ne mozdulj.

KURRAH (kijő Balga öltözetében)
Itt vagyok már.

BALGA (benn kiált)
Csongor úrfi!

CSONGOR (visszafordulva Kurráhhoz)
Mit süvöltesz, dőre állat!

KURRAH
Csak kiálték, hogy ne fuss.

BALGA (benn)
Csongor úrfi!

CSONGOR Nos, mi kell!

KURRAH
Mondok, merre lesz menésünk?

CSONGOR
Jőj utánam.

BALGA (benn)
Csongor úrfi!

CSONGOR
Megveszél, hogy úgy üvöltesz?

KURRAH
Légy nyugodt, csak visszahangzik,
Amit orditék előbb.

BALGA (benn)
Csongor úrfi!

CSONGOR Oh, természet,
Légy egészen visszahangzó,
Szép nevével zengj örökké!
(Csongor, Kurrah el.)

BALGA (benn)
Csongor úrfi!

(Szoba. Mirígy és Ledér.)

MIRÍGY
Nézd, leánykám, itt van a lak.
Tégy azonként, mint beszéltem,
Míg karodba csalhatod.
Akkor – érts meg – akkor olvadj,
Égj, lobogj, mint a tüzes bérc,
S repkény karjaid közűl
El ne hagyjad bontakozni.
Menj, siess és ékesülj fel.
(Ledér el.)
Én a kertbe térek addig,
Ott vigyázok dolgaimra,
S majd, ha Csongor álom által
Elszalasztá kedvesét,
Ezt ölelje megcsalódva.
S hah, ha majd a förtelemből
Ébred, és irtózni kezd
Önmagától, életétől,
Majd ha tiszta nyúgodalma,
Mint vihartól felzavart tó,
Oly habokkal víja lelkét,
És örökre, mindörökre
Látja tűnni szép világát,
A szerelmet, édes álmát;
S keble, mint az elhagyott ház,
Oly rideg, bús, oly komor lesz,
Akkor lásson engem ülve,
Örömömben énekelve,
Megnyílt sirja szélein. (El.)
(Berreh és Duzzog kétfelől jőnek.)

DUZZOG
Berreh, Berreh, hop, hop, hop.

BERREH
Mit vadásztál, kis kolop?

DUZZOG
Itt az elrabolt örökség.

BERREH
Több, mint várhat a reménység.
Visszalopjuk, visszalopjuk!

DUZZOG
Nem! Cseréljük, s tréfaság lesz,
Majd, ha rajta menni vágynak,
És a bocskort ostorozzák,
És a bocskor nem megyen.

BERREH
Jól van, jól van, elcseréljük.

DUZZOG
E palástot –

BERREH Hol szerezted?

DUZZOG
Kis zsidótól vettem el.
A hideg már majd megvette;
Hogy ne fázzék, sárba tettem,
És nyakiglan eltemettem.
Hogy nyavalygott, mint üvöltött!
Mintha hátul metszenék.

BERREH
Hahha! Jól van, elcseréljük.
Bocskor is van, nézz ide.
Puszta palláson hevert már.
Lopva nőszött benn egérke
S fölnevelte kölykeit,
Meztelen kis férgeket.
Cincogások jelt adott,
A kandúr ott cammogott,
A bocskorra felkapott;
Én a kandúrt földhöz üttem,
Én a bocskort elemeltem.

DUZZOG
Oh, ez cifra kis mulatság.
Nézd ez ostort! Nyakkötő volt,
Egy szegény dög függe rajta,
Aki, míg élt, makkirály volt,
Most alatta fútt el a szél,
És az árvíz el nem érte.
Én levágtam, madzagából,
Nézd, ez a szép ostorom van.

BERREH
Add csak, ezt is elcseréljük,
Hadd morogjon a banya.

DUZZOG
Uccu! Bocskor, meg ne csosszanj,
Isten hozzád, kapufa. (El.)

(Kert. Csongor és Kurrah.)

CSONGOR
Mért, hivatlan bűnös álom,
Mért ömölsz el most szememre,
Most, midőn szerelmi kéjre
Földelelne szép világom?
Hány király ohajta, s nem jött
Áldomásod ón szemére,
Hány busongó szív könyörgött,
Hogy borulnál sebhelyére?
Mindazoktól elfutottál,
Itt mulatsz a boldogabbnál,
Aki ébren vágyna lenni,
Tünde karján édelegni.

KURRAH
Egy gyepágy kinálkozik
Hűvös illatú ölével,
S elföd a lomb ernyejével,
Jer, fogadd el, itt pihenj meg.

CSONGOR
Balga, kelts, ha kedvesem jön.
Ah, tovább nem állhatok;
Vajha, míg leszunnyadok,
Balszerencsém elkerüljön. (Elalszik.)
(Tünde, Ilma jőnek.)

TÜNDE
Jaj nekem! Mit látok ott?
Alva vár-e Csongor engem?
Aki érte a halálból
Vissza tudnék lelkesedni,
Alva vár-e engem ő?

ILMA
Tán csak rólad álmadozni
Szunnyadott el, mig lejőnél;
Mert az álom édes álom
Arról, kit szivünk szeret.

TÜNDE
Hagyj el, Ilma, hagyj magamra. –
Engedelmet, rózsaszáj,
Hogy virágodat szedem. (Megcsókolja.)
Csók, szelíd galamb te, menj el,
Csak te vagy szelíd eléggé,
Melly az álmak hajnalából
Visszahíjad szellemét.
Hát nem ébredsz, édesem?
Visszarablott csókjaiddal,
Hogy fogollyá tégy, nem ébredsz?
Ah, hiába csattanál el,
Csók, te hittelen galamb,
Hírhozónak vissza nem térsz.
Csongor, ébredj – mint derült ég,
Arcod ollyan, napja nincs-e?
Nincs-e fény, melly elfogadjon,
Égve, aggva kedvelődet?
Nyisd fel, ah, nyisd a szemet,
Mely megbírta szívemet,
Mely belőle, mint korán nőtt
Szép virágot, a szerelmet
Fölcsalá, most fagyni hagyja;
Nyisd fel, ah, nyisd a szemet,
Melyben üdvöm gondolatja
Fogva tartja lelkemet. –
Kedves, ébredj csókjaim közt,
Elcseréltem ajkamat,
Elveszítem magamat,
Kelj, találj fel karjaid közt. –
Csongor, hát nem kelsz-e fel,
Még ma láthatsz, holda kelve,
Tartományokat bejárhatsz,
Tévelyeghetsz, bujdokolhatsz,
Bú magadnak, kín nekem,
Nem találsz meg, soha nem! (Ráborul.)

ILMA (Kurrahhoz)
Csempe szádat jól ha nézem,
És vitorla két fülednek
Lebve lógó szárnyait,
És ha nézem görbe lábad
Lőcsnek épült csontozatját,
Oh, te messze földi vendég,
Úgy hiszem, hogy ösmerélek.

KURRAH
Úgy van, s hogyne volna úgy?
Oh, szemem világa, te!

ILMA
Jaj! Ne mondd azt, gyík lehetnék,
Sánta koldús tyúkszeme,
Csak szemed világa nem.
Szólj, szurokban mosdol-e,
Vagy mitől van, hogy pofádon
Szinte fénylik a sötétség,
Mint a rongyos csizmaszáron,
Mellyet a szegény deák
Tolluírral megcsiszolgat. –
S mégsem ösmersz, bűnvirág, te?

KURRAH
Oh én csillagom, galambom.

ILMA
Oh, az istenért, ne tedd azt,
Tégy akármit, üss agyon,
Csak ne kezdj el mosolyogni.
Oly vagy akkor, mintha társát
Koncvevő eb megmorogja.

KURRAH
Látod, angyalom, mi jó vagy,
Oh, én boldog szerető.

ILMA
Oh, te fűzfa, oh, te tőke,
Mégsem ösmersz? Nézz ide,
Böske, hitvesed vagyok.
Vagy, hogy megdicsértelek,
Az vadít el? Jöszte, inkább
Félrenézek, úgy ölelj meg.

KURRAH (megöleli)
Kedves, édes, házi bútor.

ILMA
Oh, te puskapor szagú,
Hol pokolban vetted a bűzt?

KURRAH
Csókot, asszony!

ILMA Jaj, megégtem;
Ez pokolnak fajzata.

KURRAH
Meg ne moccanj, mert befallak,
És megeszlek, mint az almát.
(Ilma ijedten félrevonul tőle.)

TÜNDE
Jaj nekem! Nem álom ez,
A kajánság műve inkább,
Elrepűle gyors időm már;
Menni kell, és nem remélni,
Mindörökre kínban élni.
Lelkem édes gondolatja,
Csongor, itt marad fölötted,
Vajha, oh, megsíratandó,
Vajha még meglássalak.

KURRAH
Mit parancsolsz, asszonyom,
Majd, ha ébred, mondanom?

TÜNDE
Mondd, hogy egy szeggel magasbra
Villogó kardját akassza. (Magában.)
Úgy gyanítom, bűn fia,
Eszköz e rosszban te voltál. –
Ilma, menjünk gyász utunkra.
(Tünde, Ilma el.)

KURRAH (megilletvén Csongort)
Így la! Ébredj, tolvaj úrfi,
És bámuld meg a napot.

CSONGOR
Mintha mély sír lettem volna,
S benne lelkem a halál,
Oly sötét volt álmaimban
A sors, mely fölöttem áll.
Szólj, mi történt, míg aludtam?

KURRAH
A tündérek itt valának.

CSONGOR
És te, – rettentő gonoszság!
Alva hagytál, nem verél fel!

KURRAH
Mint csalódol, jó uram.
Annyi szóra, annyi zajra,
Azt csodálom, hogy rekedtté
Nem levék, te meg siketté.
Mint szamárnak vemhe, melly
Édesanyját elveszíté,
Vagy mint a szamár maga
Mely kemény szelet jövendől,
Úgy üvölték, úgy rikolték;
És az a mézforradék,
Mit tön és nem tőn miattad!
Fölvevénk, és meg’ letettünk,
Szólogattunk, megsirattunk,
Mindhiába, nem kelél.

CSONGOR
Átkozottak gyermeke,
Mindeneknél átkozottabb,
Haj! Most merre térjek én?
Oh, az elveszett időt
Mellyik isten, mellyik ember
Szerzi vissza életemnek?
Elment, mint sebes hajó,
Nyom helyett örvényt hagyó,
Melyben elmém sírja nyílt meg,
S összetépett lelkemé.

KURRAH
Jobb szeretnék messze lenni.

CSONGOR
Most hová, haj! Merre menjek?
Szólj, midőn ment, mit beszélt?

KURRAH
Azt izente, hogy magasbra
Tedd egy szeggel kardodat.

CSONGOR (gondolkozva)
Hah! Mi az? Hát csalt vetének?
És talán e szolga arra
Bűnös eszközül szegődött?
Úgy van, úgy van, szörnyen úgy van!
Csalfa szolga, halj meg érte.
Futsz-e? Fuss bár, bűn cseléde,
Űzni foglak, mint az árnyék,
És árnyékká rontalak. (El.)

(Szoba. Mirígy hajlékában.)

LEDÉR (aranyfürtösen belép)
Így, ni! Most belém szerethet
Még a szívtelen halál is. (Énekel.)

Túl a Tiszán, túl a Dunán,
Innen is,
Úgy galambom a kis leány,
Ha hamis. (Ásít.)

Ah! Biz én már únom is;
A bolondos vén anyó
Biztatott, hogy szép fiú jön,
S most az ördög sem köszönt be,
Még az ördög öccse sem.
(Egy rózsát vesz le kebeléről,
s leveleit széthintve,
azokon sétálva, énekel.)

Pesten jártam iskolában,
Térdig jártam a rózsában.

(Hirtelen megáll.)
Ah! Szegény levelkék,
Elszaggattalak.
(Leül, ölébe szedi a leveleket, s énekel.)

Rózsalevél, kicsi rózsalevél,
Miért van, hogy halovánnyá lettél?
Halovánnyá, mint a lány orcája,
Mint a télnek hideg hóruhája.
Rózsalevél, kicsi rózsalevél –

Jaj nekem! – Ki monda jajt?
Ah, Ledér! Ledér!
Hol van a te régi kedved,
És mosolygó gyermekálmod?
Sírsz-e? Sírj, ha nem nevethetsz,
Rég ohajtott könny szemedben,
Rózsakendő kezeidben,
Sírj, s töröld el könnyedet.
(Egy kis ideig arcát eltakarva, szótlanul ül,
azután hirtelen fölugrik.)
Hah! Ki jő, mi zaj közelget?
Én bolondos, mit csináltam!
Nem, nem ezt nem állhatom ki:
Oh, magány, te ölsz meg engem.

BALGA (jő egy darab deszkával)
Beste lélek rossz hada!
Engem így elzárni tőle!
Ólba zártak; de kitörtem
Ajtaját, s ím, hordozom;
Aki nem hisz, lássa meg. (Meglátván Ledért.)
Á – bocsánat, szép kisasszony. (Félre.)
Vagy talán csak őkegyelme,
A tündér, az eszemadta.
Oh! Beh szépen fut szegényke.

LEDÉR
Szörnyűség! A vén tarisznya
Ily bohókás majmot űz rám.
Oh, vigyorgó fakutya!
Nem, nem, abból semmi sem lesz.
Megszököm! – De még előbb
Megcsigázom a bohót. (Balga felé fordul.)
Ah!

BALGA
Sohajt!

LEDÉR Oh!

BALGA Oh, szegényke!
Mint a böjti szél az úton,
Oly keservesen sohajt.
(Ledérhez, térdepelve.)
Szólj, parancsolj, mit tegyek.
A világot, mint darab húst,
Érted fölfalom, ha kell. –
Eltaláltam, már vidámabb:
S ah a lelkem! Hogy mosolyg,
Olly ördöngős kedvesen,
Mint a teli pinceszáj,
Melyben a piros bor áll:
Most majd én is rá sohajtok,
Ah!

LEDÉR
Ah!

BALGA
Ah!

LEDÉR Az élhetetlen!
Már nekem kell arra térnem,
Mert különben ott ragad. –
Kedves –

BALGA Oh, én boldog állat
Minden emberek között!

LEDÉR
Nem vigasztalsz meg szavaddal?
Lásd, én bús vagyok miattad,
Mint az árva gerlice.

BALGA
Oh, a lelkem gilice!
Tán meg is kén már ölelnem?
Úgyde Csongor? Megbocsásson,
Hogy nem ő sziveltetik,
És hogy Balga szebb kölyök tán,
Arról Balga nem tehet.

LEDÉR
Ott kemény lesz térded alja –

BALGA
Sőt, itt jó helyen vagyok,
Hagyj pihenni lábaidnál.

LEDÉR
Oh, ökör, sőt csorda! Mit csináljak? (Balgához.)
Ím, hogy kedvedet tegyem,
Itt ölellek, édesem.

BALGA
Ő ölel meg, oh, szerencse,
Légy szelíd bor, meg ne fojts.

LEDÉR
Szíved a rév, ott kötök ki,
Ékes ifju, el ne űzz.

BALGA
Oh, én ékes ifju, én!

LEDÉR
Húnyj szemet, te gyöngyvirágom,
Mert megégetsz, hunyj szemet.

BALGA
Oh, te csalfa! Hát behunyjam?

LEDÉR
Hunyd, ha kedvelsz.

BALGA S így maradjak?

LEDÉR
Így! Szerelmed zálogául
Nem kivánok egyebet.
S ah, mi szép, mi kellemes vagy. (Félre.)
Mint a macskafaj vakon.

BALGA
Hát ne nézzek még szemedbe,
Kincsem-adta kis csalója!

LEDÉR
Légy türelmes, kedvesem.
(Egy rongyos, tömött karszéket tol maga helyébe; félre)
Így öleld atyád fiát.
Én tudom, hogy megszököm. (El.)

BALGA (a széket ölelve)
Mily puhák szép karjaid,
Mint a szép fehér szalonna,
Kedves, édes oldalborda.
És ez a fürt – oh, ölellek.
(A szék nagy zörgéssel összedűl, Balga ijedve
fölugrik, egy pamat lószőr kezében maradván.)
Szürke lószőr és faláb!
Hát ki látott ily csodát?
Férgek háza, bolhafészek,
Összezúzlak, átkozott szék,
Tűzre teszlek, tolvaj szerdék.
Mennydörgő! De nem haragszom;
Csongor úrfit kell kutatnom,
Mit csináljak, mit tegyek most?
(Meglátja az asztalon a manók vélt örökét.)
Oh szerencse! Itt van a kincs.
Búsuljon a szamár,
Elég nagy feje van. (Öltözni kezd.)
Balga vígan éli napját.
A bocskorba dobja lábát,
S úgy megy, mint a gondolat.
Deh, te bocskor, deh, te szíj,
Csongor úrfinál legyek.
Nos? Megyünk, vagy nem megyünk?
Ez biz azt csoszogja: nem!
(Mindenféleképp erőlködik fölemelkedni.)
Átkozom rossz bocskora,
Arra vár, hogy én vigyem,
Vagy, hogy jól megabrakoljam.
(Ostorozza bocskorait.)
Deh, te szürke, deh, te ráró!

CSONGOR (jő, s Balgát nyakon fogja)
Most szaladj, ha tudsz, hitetlen.

BALGA
Így adod ki béremet?

CSONGOR
Úgy, hogy e helyen megöllek,
Áruló, ki elraboltad
Minden üdvösségemet.

BALGA
Semmit én még nem raboltam,
Mint imént ez egy ütést,
Ezt is jó szüből adád.

CSONGOR
Csúfolódol? Vessz el, álnok.

BALGA
Úrfi! Én nem értelek.

CSONGOR
Nem? No megteszem, hogy érts.

BALGA
Mért akarsz a földre nyomni?

CSONGOR
Hogy nyakadra hágjak, ördög,
És tiporjam lelkedet.
(A manók jószágaikat mutogatva,
hirtelen általmennek a színen.)
Hah! Mi ez? Te kétszer is vagy,
Balga itt, és Balga ott.

BALGA
Bocskor itt, és bocskor ott.

CSONGOR
Most gyanítom! A manó volt,
Aki megcsalt képed által.

BALGA
Most tudom, mért nem mehettem,
És nyakamra mért tiportál.

CSONGOR
Oh! A végtelen világon
Senki nincs boldogtalan,
Én egyedül vagyok az.

BALGA
És miért? A bocskorért!
A bocskor nem csizma bár,
Lopni mégsem illik azt is;
És az ördög visszaváltja,
Ami hozzá tartozik.

CSONGOR
Balga, hallod.

BALGA Hallom, úrfi.

CSONGOR
Jőj nyomomba.

BALGA És hová?

CSONGOR
Azt ne kérdd, ha még hivem vagy.

BALGA
S így örökké bujdosásra
Szántad ifju éltedet?

CSONGOR
Mindörökké, és azon túl!
Égjen bár le akkorára
A magas dél fénysugára,
Mint egy kisded fénybogár,
Mely az égben félve jár,
S úgy bolyongjon egyedűl
A sötétlő végtelenben,
Hogy magát se lássa többé:
Én tüzénél akkor is még,
Tünde, érted bujdosandom. (El.)

BALGA
Már, ha úgy van, ám, jerünk bár,
Míg csak annyi lesz belőlem,
Mint egy elfőtt birkaláb,
Én is bujdosó leendek,
És evendem és ivandom,
Míg csak bennem s benne tart.
(Elindul, kis várat után ismét jő.)
Birkalábot emlegettem,
Vajjon, ahová nem tettem,
A szekrényben ott van-e?
(Amint a szekrényt nyitja, Mirígy alakja áll előtte.)
Huh, Mirígy! A vén utálat.
(Ajtó felé fut, ott is Mirígy alakjával találkozik.)
Jaj fejemnek, jaj szememnek,
Mily csodán kell borzadoznom!
Két alakban egy boszorkány,
Itt is, ott is ő, az undok:
Söprü fegyver van kezeiben,
Rút halál sötét szemeiben,
Csongor úrfi! Jaj! Segítség.
Ablak, ajtó, merre vagytok,
Jaj fejem, jaj, tomporom!
(Mirígy alakjai kétfelől söprűvel kergetik, míg végre
az ablakon kiugrik. Mirígy alakjai egyesülnek.)

MIRÍGY
Minden el van veszve, minden!
És kacag bolond Mirígyen
A pokolnak feneke.
Hát Mirígy csak olly eke,
Ollyan szolga dáb pemét,
Mellyen minden gyáva szánthat,
Minden gyáva lovagolhat?
(Haragosan dobbant lábaival.)
Nem, nem, mondd, pokol, hogy nem,
Zúgj, ha hallod, és feleld: nem.

FÖLD ALÓL
Nem! Nem! Nem!

MIRÍGY
Itt vagy, itt vagy, érzelek.
Átok érte, hogy feleltél,
Átok háladíj gyanánt.
Halld tehát: egy jós lakik
Vén berek közt sziklarésben,
Kétszer alszik három hétben,
Azt helyéből messze űzöm
S én jövendölök nevében.

FÖLD ALÓL (kacaj)
Hahaha!

MIRÍGY
Tetszik, úgye? Megteszem,
Tünde, Csongor elmenendők
A bereknél, és tanácsot
Tőlem, általam veendők.
És elrontom a szerelmet,
És helyette veszedelmet
Mag gyanánt vetek beléjök,
Hogy magokban vesszenek.

FÖLDALI HANG
Nem! Nem! Nem!

MIRÍGY
Ha szolgáltam valaha,

FÖLDALI HANG
Hahaha!

MIRÍGY
Lelket vittem útaidra,

FÖLDALI HANG
Hahaha!

MIRÍGY
Csúfolódol? Tán meleg van,
Hogy kacajt ütsz kínaidban?
Gyáva szellem, vessz magadban!
Egy meg kettő, három a szám,
Nélküled megy végre munkám. (El.)
(Föld alatt nagy kacaj.)

(Barlang. Mindenfelől sűrű lombos fáktól árnyékozva,
előtte borított kút. Mirígy jő, s a kutat feltakarja.)

MIRÍGY
Itt van a kút, a jövendő
Mélyen nyugszik tűkörében.
Lássa sorsa visszáját benn
A szűz, mely partjára feljő.
(A kutat háromszor kerülvén.)
Forrj, kút habja, forrj,
Tajtékot sodorj,
(Egy írást tart a kút fölé, mely magától meggyúl.)
Csalfa eskü vérrel irva,
Bűnös szívtől lángra gyúlva;
Mély vizedbe hull le hamva,
Forrj, kút habja, forrj. (Megáll.)
Csillag, mellyen a halál
Csonton, embercsonton áll,
Felhő, melly a sírra száll,
Ahol vérzik a füszál,
Szél, mely tűzben lángolál,
Bennveszők siralminál,
Szálljatok le, szálljatok le.
A jós kútba nézzetek le.
(Eltávozik a kúttól.)
Mintha jőne, akit várok.
Itt jön, itt van, lássa most,
Amit meg sem álmodott;
Én pedig Csongort hozom meg.
Hogy jövendőt itt vegyen.
Évek éve múlhatik,
Míg együlnek útaik. (El.)
(Tünde, Ilma jőnek.)

TÜNDE
Ilma, jó jel!

ILMA Jaj, minő hely!
Itt boszorkány lakhatik.

TÜNDE
Oh nem, itt egy jós lakik,
Egy rideg nő, melly időkben
Búvárkodva messze lát,
S a leendők fonalát
Tartja biztosan kezében.

ILMA
Már ha úgy van, kesztyűt huzzunk,
Itt van a szép kis tenyér,
Tiszta, mosdott és fehér.

TÜNDE
Ah, mi boldog pillanat!
A varázskút nincs befödve,
Nem lebeg gyász fátyola.
Boldog, aki most belenéz,
Azt nem éri bánat és vész,
Kedvez annak csillaga.
Haj! De mégis rettegek,
Borzadás fog el jövendőm
Még nem látott képinél.
Ilma, menj elő te, nézz be,
És beszéld el, mit látsz benne.

ILMA
Legfölebb is zöld vizet,
S egy pár pislogó szemet,
Mely az úszó békafejből
A világra fölnevet. (Lenéz a kútba.)
Ah nem, ah nem, Balga lelkem,
Hát te vagy, te olly alant?
Mit csinálsz ott a hüvösben,
Mit csinálsz ott, gyönyörű?
Jer föl, égek, olvadok,
Mint a gyenge vaj vagyok.
Oh! A lelkem hogy szeret,
Csókot kér, nem kenyeret;
Jőj; ha nem jösz, én megyek le,
S ott találom enyhemet.

TÜNDE
Ilma, látom, lelked örvend,
S boldogsága özönében
Fürdik, mint a víg madár.
Hagyj most engem, hagyj lenéznem!

ILMA
Ah! Mért versz ki álmaimból,
Fogfájásra ébredek.
(Még egyszer lenéz a kútba.)
Balga, Balga, kedvesem,
Nem pártolsz el, úgye, nem?

TÜNDE (a kúthoz közelítve.)
Csillagok kik a jövendőt
Fénybetűvel kék mezőben
Írjátok le a nagy égben,
Ti, a menny szép szemei,
Kedvezőn mosolygjatok
A varázskút éjjelébe:
Sorsom nyugszik rajtatok. (Lenéz.)
Ah, mi táj az, mely világ!
Zöld mezőben egy leányka
S egy kis bárány játszanak,
Szép és ifju a leányka,
Fürge s dévaj a kis állat,
És játékok oly vidám,
Ollyan boldog, mint magok.
Hah! De mely gyász tűnemény az?
Hős fiú jön fegyverestül,
Vérben, porban, lankadottan,
Elborúl a szűz előtt.
S ím, a lányka összetépi
Hó ruhája fodrait,
A sebesre felkötözi
Keble patyolatjait.
Hálabuzgón föltekint
A vitéz – oh, mennyi kínt
Kell megérnem! Ő az, ő az,
A hitetlen szerető,
S a leányka – jaj nekem –

ILMA
Asszonyom, ne állj tovább így;
Mert szoborrá változol. (Félre.)
Balga tán megtetszett neki,
Attól tartok, elszereti. (Tündéhez.)
Asszonyom, ha engeded,
Inkább osztozom veled. –
Nem szól, hallgat, sír szegény,
Én pedig fohászkodom. (Ásít.)

TÜNDE
Boldog, tán nem boldog lányka,
Mondd, hová vesz nézeted?
Ah! Mi van csalárd szemében,
Mely lerejtett kincs, hogy azt,
Mint buvár a gyöngyöket,
Olly epedve, olly örömmel
Mélyen, híven keresed?
Ah, ne higgy az ál sugárnak –
Ah, ne higgy, de mit beszélek?
Oh, szerelmem álmai!
Már ölében a leányka,
Harca gyenge, mint maga,
Csókja ég már arcain,
A hitetlen, melly adóul
Régen engem illetett;
S mellyet annyi gondom ápolt,
Annyi édes aggodalmam,
Ketten ők szerelmimen
Nélkülem hogy osztakoznak!
Jaj nekem, jaj kárhozottnak!
A ligetben andalogva
Járnak ketten boldogul,
S a bárányka, mint szerelmem,
Árván, búsan, elhagyottan,
Fejcsüggesztve jár utánok;
Játszó társa már nem játszik,
Ah, vagy játszik, és eljátssza
Rég ohajtott üdvömet.
Járnak, mennek a ligetben,
S mindig mélyen és mélyebben.
Ott kaján lomb, itt könyim,
Ah! Nem látnak szemeim.

ILMA
Már ez mégis szörnyüség;
Vesszen a rossz kútja! Inkább
Eltemessük, mint hogy ártson.
Asszonyom, nézd, itt a kő –

TÜNDE
Oh nem, Ilma, el kell vennem
Sors kezéből a keservnek
Telmértékű poharát.
Most vagy máskor el kell vennem,
Vagy az elme, vagy szerelmem
Győzni fognak szívemen.
(Ismét a kútba néz.)
Mit találok? Új vidék;
Puszta tenger, puszta szirt,
És a szirton a leányka,
Eltemetve bánatába,
Bomlott szívvel, bomlott hajjal
Néz a hullám távolába.
Jaj, hová lön üdvössége,
Hol szerelme kéjei?
A hitetlen fut hajóján,
Mint a szélvész, mely virágot
Tört le, fut kegyetlenűl.
És a szirton áldozatja,
A megcsalt lány, összerogy!
Égő szíve lángjait
Oltják tenger habjai.
(Eltávozik a kúttól.)
Illyen minden férfiszív?
S Csongor annyi kellemekkel,
Ollyan arccal, oly szemekkel,
Csongor öldökölhet így?
Kárhozott légy, csalfa kút,
Kárhozott a szellem is,
Mely pokolnak bűntövéből
A világra felhozott.
Puszta légy, és elvadult,
És vaduljon messze tőled
Minden, ami boldog és jó.
Oh, hitemnek romladéka
Bánat, merre viszlek el! (El.)

ILMA
Mely baj ez már meg’ nekem!
Még Balgával sem csevegtem,
S asszonyom már elmegyen.
(A kúthoz lép.)
Balga lelkem, egy pogácsa
Van zsebemben, nézd, galambom,
Azt is itt hagyom neked.
(Egy darab süteményt hajít le a kútba,
melyre az nagy lángot vet; Ilma sikoltva elszalad,
Mirígy feljő a kútból a láng után.)

MIRÍGY
Már megjártam útamat.
Kis leányzó képiben,
Jóstanácsot elfogadni,
Csongort erre csaltam el.
(A kúthoz megy.)

Kút leánya,
Kút csodája,
Kelj, ha keltelek,
Menj, ha küldelek.
Kút palackja,
Kút galambja,
Szállj, ha intelek.
Kút leánya,
Kút csodája,
Légy az ifju
Csalogánya;
Hol hazája
Várva várja,
Megpihentét
Ott találja:
Csak szerettét,
Soha Tündét,
Bár kivánja,
Meg ne lássa,
Mindörökre,
Mindörökre,
Ne találja.

Kész a jóslat veszedelme,
Itt a vendég, most helyemre.
(Fekete fátyollal befödi a kutat, s a barlangba rejtezik.)
(Csongor, utóbb Balga jőnek.)

CSONGOR
Merre tűnt el a leányzó?
Jóslatot, mondott, vehetnem,
Csak követném nyomdokát.
Itt vagyok, huh, mily vidéken,
Itt ez a hely borzadásnak,
Félelemnek gyászhelye:
Ez lesz a jós lakhelye.
(A barlanghoz fordulva.)
Jós, időknek hű buvára,
Jós a szirtek templomában,
A homállyal s gondolattal
Társalkodva lakozó,
Jós, ha jósnak hívatol,
S nem vagy, a név ellenére,
Rossznak, gyásznak hirdetője,
Szólj, szerelmem sorsa millyen,
Merre törjek, merre térjek,
Kedvesemhez hogy elérjek?

SZÓZAT
Amit látni fogsz, kövesd,
Szép leányka, meg ne vesd,
Arca csendes, mint az est,
Kit hunyó naprózsa fest;
Szeme tündök, mint az est,
Melyben csillag fénye reng,
Lába könnyü, mint az est,
Melly a szellőn játszva leng,
Úta arra, hol az est
Alkonyába dőlni kezd,
Arra indulj, ott pihenj meg,
Ott találod a kegyest.
(A fátyol emelkedik, alóla a kútból egy leányalak
tűn föl, mely Csongornak integetve tovaleng.)
Álmok édes képzeménye,
Csodaszülte szűz alak,
Szólj, ki vagy, menny küldeménye?
Csalsz-e, vagy jól láttalak?
Ah! Megállj, vagy bár sietve
Menj világon s végeken túl,
Csongor nem remeg bajoktúl,
Fog követni, menj elő. (El.)

BALGA
Bámulok meg bámulok,
Szám csekély a bámulásnak,
De ha egyre bámulok,
Majd egyedül maradok.
(A barlanghoz fordulva.)
Asszonyám! – Nem hall! – Nagyasszony! –
Jaj! Nagyot hall nyomorú.
Néne, egy kis jó tanácsot.
(Azalatt egy palack bor s egy sült galamb emelkedik
a kútból, s Balga homlokába ütköznek.)
Óha! Még bizony kivernék
Mind a két szemem világát. –
Lánclobogó! Az bizony bor,
S ez meg ollyan sült galamb,
Amint én nem vagyok az.
Szállj le, szép piros palackom,
Szállj le hozzám, szép galambom,
Meg nem eszlek, meg nem iszlak,
Csak szivecskémhez szorítlak!
Nem hiszik, s az nagy baj! Oh, én
Árva, elhagyott legény.
Intenek, hogy nyomba menjek,
Engem úgyse! Megteszem.
Várjatok meg, hej! Megyek már,
Itt vagyok már, szálljatok le,
Hadd fogódzzam bennetek.
Hujju huj! Ha sapka vagy,
Üsd le azt a rőt palackot.
(Süvegét utánok hajítja s el.)

MIRÍGY (előjön)
Meglön amit s mint akartam,
Most aranyfa, szép gyümölcsöd,
Szép almád nekem terem.
Meglopom, meg! Az lesz dolgom,
S a manókat kergetem.

Ötödik felvonás

(Kietlen táj. Tünde és Ilma jőnek.)

ILMA
Hol vagyunk itt, asszonyom,
Mely kietlen tartományban?
Én, ha engem kérdenének,
Jobb szeretnék messze lenni,
Legalábbis olyan messze,
Mint Pozsonytól Hortobágy.

TÜNDE
Légy nyugodt, s ne aggj veszélytől,
Hű árnyéka bánatomnak,
Itt az Éj országa van.
A gyülölt fény birodalma
Lelkem annyi fellegét
Nyílsugárral hasogatja,
Nem kivánom szebb egét;
Ide húz a bú homálya,
A reménynek csüggedése,
És a csüggedés reménye
Itt találják honjokat.

ILMA
Ah, bizony nem jól találják.
Kis szemem már úgy kinyílt,
Mint a tányérbélvirág.

TÜNDE
Ah, a szív is úgy nyilik meg,
Mint sötétben a szemek.
Boldogságban zárva tartja
Rózsaszínü ajtaját,
Az örömnek gazdag árja,
Hogy ne fojtsa el lakát;
Búban, kínban, szenvedésben
Titkos mélyeit kitárja,
Hogy, ha még van, a reménynek
Elfogadja sugarát.

ILMA
S ezt hogy tudjuk, ily kietlen
Földre kelle bujdokolnunk,
Hogy madár se jőjön onnan,
Ahol nap van és világ?

TÜNDE
Légy türelmes, bánatommal
Vég utat tesz most szerelmem:
Itt vesz enyhet vagy halált.
Jer, kövess e vég utamban,
S lássad ott az Éjt magát.

ILMA
Mit csináljak, merre fussunk?

TÜNDE
Puszta parton fátyolában
Egy komoly, bús asszony ül:
Csermely folydogál előtte,
Csillagokkal tündökölve –

ILMA
Borzadok, ha rátekintek.

TÜNDE
Ő az, kit keres reményem,
Ő az Éj gyász asszonya.
Nála vannak rejtve mélyen
A jövendők titkai;
Kérni fogjuk elborulva,
S esküinkkel kényszeríteni,
Hogy felfödjék ajkai.

ILMA
Jaj, ne menjünk; mintha szólna,
Érthetetlen hangokat
Mormol ajka.

TÜNDE Álmodik,
S a pataknak elbeszéli
Halhatatlan álmait.
Várakozzunk, mert boszúja,
Véghetetlen és sulyos,
Éri azt, ki háborítja.

ÉJ
Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekül.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszünt a régi alvó nyúgalom:
A test megindult, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesült a puszta tér s idő,
Föld és a tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán;
Megszünteté a tenger habjait,
S mellyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett, és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. –
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujdokló gyászos Éj. –
A féreg, a pillantat búboréka,
Elvész; idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámul földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanul
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És ahol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

ILMA
Ah, szegény bús asszonyságnak
Millyen furcsa álmai vannak!

TÜNDE
Borzadással tölt el e szó.
Borzadással issza lelkem
A mulóság poharát.
Most jer, Ilma, jer, közelgjünk
Tisztelettel elborulva.
Illessük meg fátyolát.

ÉJ
És a sötéten túl van a világ –
Mi vakmerő kéz illet engemet,
Mulandóságról békén álmodót?
Ösmerlek, nyughatatlan lányka, te;
Tündérhazádban üdvnek századi
Valának megszámlálva éltedül;
De föld szerelme vonta szívedet,
A fényhazából földre bujdosál;
S mert boldogságod ott is elhagyott,
Segélyt keresni későn visszatérsz;
De mindörökre számkivetve légy,
Legyen, mint vágytál, a kis föld hazád,
Órákat élj a századok helyett,
Rövid gyönyörnek kurta éveit.
Indulj, ne lásson itt tovább szemem;
Mert, aki halhatatlan Éj vagyok,
Ollyan sötétté teszlek, mint az árny,
Hogy rózsaberkiből a szerelem
Irtózva nézzen, mint iszonyra, rád,
S illat helyett gyötörjön vad tüvis.
Menj, menj, mert amit mondtam, megteszem.
(Tünde, Ilma el.)
Omoljatok nem késő habzatok,
Az Éj az álmok partjain bolyong. (El.)

(Hármas út vidéke. Csongor a leányalak után jő.)

CSONGOR
Csalfa tündér, játszi kép te –
A világon s életen túl,
Merre csábít gyorsaságod?
Százszor véllek megragadni!
Százszor e megdobbanó szív
Készül csalfa szívedet
Elfogadni szerelemmel,
És te eltünöl suhanva,
Mint az élet, mint az álom;
Nyughatatlan lábaiddal
Meg nem várod jöttömet.
Intesz újra? Nem hiszek.
Hányszor puszta dombokon,
Hol vezérléd útamat,
Hányszor láttalak megállni,
Nyílt kebellel, nyílt karokkal?
Vágyaimtól részegen
Elfelejteném a bolyongást,
És nem láttam a kietlent,
Mert te, szív és szem csalója,
Téged láttalak, s imádtam
Fátyolodnak titkait.
Állj, meg, állj meg, és ne hagyj el,
Add jutalmát annyi kínnak,
Hagyj pihennem karjaid közt,
És elsírnom veszteségim
Mondhatatlan séreit.
(Fellép a hármas útra.)
Hah, itt vagy egyszer annyi vágy után!
(A leányalak eltűnik.)
Mi volt ez? Árnyék! És én hol vagyok!
(Kis ideig gondolkozva áll.)
Forrás után a szarvasnő eped,
Nő-társ után a szarvasgím, oroszlán
Mind a kettőnek űzi nyomdokát.
Forráshoz ér a nő, a gím nejéhez,
S erője dúló vadnak célt mutat.
A hangya futkos, apró léptei
Alig mutatnak járást, és halad;
Nagy távolokról, gátak ellenére,
Fáradva és mozogva hon terem;
Földhöz ragadtan mász a vak csiga,
De a természet válhatatlanul
Hátára tette biztos hajlakát,
Mikor kivánja, hon van, s elpihen:
Elérhetetlen vágy az emberé,
Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!
S miért az olthatatlan szomj, miért
Rejtékeny álom, csalfa jóslatok,
S remény-vezérrel eltűrt, hosszas út,
Ha, ahol kezdtem, vége ott legyen,
Bizonytalanság csalfa közepén?
Oh, hármas útnak kétes ál köre,
Mi más kebellel léptem föl reád,
Virág reményim reggelében akkor,
Most kínnal rakva, búval gazdagon
Az elhanyatlott szívnap alkonyán!

BALGA (jő a lebegő étkek után)
Hát én mindig éh legyek,
S untalan csak szomjuhozzam?
És e gyomrot, és e torkot
Csak bolonddá tartogassam?
Aki hús vagy, rossz galambhús!
Akit egresből csináltak,
Bor, megállj, vagy összeontlak,
Itt e kővel fejbe sújtlak.
Ha! Leszállnak – Balga! Halkan,
Szőrmentében bánj velök most.
Hóha! Hóha! Így, csak így,
Rég így kellett volna már.
(Fellép a hármas útra, s mint étkeihez
akar nyúlni, elomlanak.)
Mi ez? Homokká lettél, rossz palack,
Sivány homokká porlol, döggalamb?
S azért van éhem, hogy most port egyem?
Te átkozott, te csámpaláb, megállj;
Inkább galambbá sűlök e helyen,
S egyen meg, aki éhebb, mint magam.
(A földre veti magát.)

CSONGOR
Hah! Mely kalandor nép közelg felém,
Tépetten, mint a vert had, s szomorún?
S bút lássak, ismét bú elől futó?
De enyh a bajnak látni társait:
Bevárom őket, ők sem boldogok.

KALMÁR (mankóján támolyogva jő)
Segíts tovább, te fáradt, gyenge láb,
Segíts, te gyámbot, rossz lábpótolék,
Te mégis hű vagy: köszvény, zsibbadás
Nem rontanak meg, jó, rosz út között
Nem válogatva mégy, amerre kell.
S ha pályavéget ér az útazó,
Vénsége zordon, bús, rideg telén,
Még tűzre rak, s utószor felhevülve,
Végigtekint a tarka életen,
Mint a ruhán, mely hajdan dísze volt,
Most a szegénység ronda bélyege
Az elkopott fény foltjait mutatja. –
Hol vagytok, összehordott kincseim?
Reményem fája dúsan felvirult,
S arany virágit szélvész szórta el.
Megitta tenger, amit föld adott,
A víz ajándit föld rabolta meg,
S a sors szegődi kénye, melly emelt,
Most zsámolyává tette hátamat.
Kik ösmerék, míg volt, csak pénzemet,
Nem ösmernek rám most az emberek,
S a büntetésnek súlya rajtam az,
Hogy mégis nálok kell segélyt találnom.
Ki ád a fáradottnak enyhelyet?
Ételt ki ád az éhnek, és italt
A lankadónak, bú és szomj miatt?
Ki ád a bujdosónak rejteket,
Paloták urának hajdan? Víg torok
Gazdáját vendégül ki híja meg,
Hogy a lehullott csontot fölvegye?
Egykor selyemmel bélett sors fiát,
Ki köntösít fel most ruhátalant
Dér és nap ellen, szél és zápor ellen?
Ki a szem ellen, mely megbánt, ha néz,
Botránkozással fordul el, ha látott,
S még inkább, mint dér, zápor s szél, gyötör?
Segíts tovább, te fáradt, gyenge láb,
Segíts tovább, te gyámbot: menni kell,
Gazdálni a mulékony életen,
Imez bojtorjántermő zálogon;
Még a halál, a váltó, nincsen itt. (El.)

BALGA (ki eddig csak fejét emelgette, most fölül)
De már evvel majd Balga sem cserél.
Az istenadta millyen sápogást tesz.
Egyik lélekzet benne szomjuság,
A másik éhezet, s a rongy miatt
Ollyan vitorlás, mint a szélmalom;
Mért nem lesz szélmalommá? – Hát ki az,
Ki hág fel ismét, melly ország fia,
Olyan szemekkel, mint egy üstökös?
Ha úgy lehetne, amint nem, talán
A földet is kirúgná láb alól.
De, Balga, csitt! Most bölcsebb száj nyilik.

FEJEDELEM (jő)
Égsz még, s nem égsz el, nap, mely verve látsz?
Rengsz, s el nem omlol, föld, e láb alatt,
Mely vérjelekkel nyomta hátadat?
Ha ölnyi térben hírem és magam
Bőven tanyázunk, mért e hosszas út?
Mért e hegyekkel büszke földdarab
Egy sírhalommá nem lesz, nem nagyobbá,
Mint mennyi kell, hogy lábamat kinyújtsam?
Magam szeretnék lenni, mint valék,
A földön úr, és föld a föld alatt;
Ez a homok faj, mely mohón tenyész,
Ne mondaná, ha rajtam elmegyen:
Imitt királynak gázolom porát.
Le a fejről, te hitvány cifraság,
Te csalfa fényből alkotott ragyogvány,
El a kezekből, fejedelmi bot,
Erőtök nincs; míg volt, én voltam az.
Ez a kebel volt műhely ezrekért,
Magában és magától szüntelen
A hír s dicsőség tettein koholt. –
Fenségben ültem, mint a bérci kő,
Rokon szív nélkül, szörnyen egyedűl.
Az átvirrasztott éjek rémei,
A barna gondok, szélvészháború,
Villám s hideg fény voltak táborom;
Lábamnál nyílt és hervadt a virág;
De úr valék, s betöltve a hiány.
Egy gondolat volt, én gondoltam azt,
Akarat csak egy volt, én akartam azt,
S egyik végtől a másikig hatott.
Itt várak dőltek, bérc múlt, víz kitért,
Amott merészen kelt új épület,
A sivatag csodája, s tornyokat
Határon túl a felhők közt viselt.
Intettem, és egy ország puszta lőn,
Akartam, és egy másik támadott.
Ki adja vissza múlt hatalmamat?
Gyermek volt a nép, bábok istenei;
Én fölneveltem őket, báb helyett
Kitettem a hírt, s bátor fajzatok
Hagyták el a baromság ólait.
Erőt nevelve, őrző gondomon
Nagy nemzetekké serdült a világ:
Nyakamra nőttek, s mely nagy tő valék,
Most földre húztak önnön ágaim.
Tehettem mindent, s mindent megtevék,
Hatalmamom túl egy volt, s azt kivánták,
A mindeneknek tetszőt! Nem tevém;
Mert nem tehettem, és elért bajom.
Titkos haraggal, mélyen s gyászosan,
Mint a setét pók, szőtt az árulás,
A bizalomnak hószín fonalát,
Mely vad kezei közt tüstént megszakadt,
A rossz gyanúnak barna szálival
Fércelte össze csalfán s ördögül;
S jött a hizelgés hímes köntösében,
Melly a barátság képivel kivül,
Benn szertevonszolt arccal a boszút,
S gyilkos haragnak rejté szörnyeit.
Kellett az áldozat, s én lettem az.
Mi van még hátra? Merre költözünk?
Lefeküdtem, s rám villant az ég tüze,
A föld be nem vesz: ember átkai
Fölvernek onnan, és önálmaim
Nem hagynak alunni ollyan szűk helyen.
Mely kéz mutatja most meg síromat?
Ha már letettem e nehéz fejet,
Ez a lélek, mely roppant termetével
Láng-óriásként égi boltot üt,
Hol lel magának méltó temetőt?
Lázadj fel, tenger, bérc, te hullj alá,
Gördűlj ki, föld, e fáradt láb alól,
Szakadjatok rám, égő csillagok,
Romlásotok harsogása jel legyen,
Hogy egy királyi lélek sírba megy. (El.)

BALGA
Ha ez király volt, mérges lehetett.
Huh! Mily kegyetlen dolgokat beszél,
Sajnálnom kéne, és csak bámulok,
Mint aki szappant vett a sajt helyett.
(A Tudós mélyen elmerülve jő.)
Mit látok? Oh, ez cifra élet itt.
Hová botorkál, szalmaszál uram,
Hová, te donga, görbe lécdarab?
Háromszor mennykő! Ez van ám csehül.
Ha söprünyélből vannak emberek,
Ez a királyok. S milyen színtelen!
De tátogat már, halljuk a harist.

TUDÓS
Az élhetetlenség
És halhatatlanság
Két nagy dolog, két régi fejtörés.
Az élni nem tudónak baj, hogy él,
A halhatatlannak baj, hogy halni kell,
S mellyik nagyobb, azt méltó kérdeni.
Az élhetetlen? Nem tud halni is,
S ez, ami őt legárvábbá teszi;
Mert a szegény, földhöz ragadt fiú,
Kit még az ág is húz, a gyáva szív,
Kit a leány is megcsal; a bolond,
Kin a szerencse nyargal föl-alá,
Az érdem, mely magára hagyva teng,
S az életen túl várja díjait;
Éjfél barátja a vak, életunt,
S kinek nejével más hivalkodik,
Ki tartományán más uralkodik,
A pénzülő, a kockák vert fia,
A szívbeteg, szerelme martaléka,
S minden reményhez esküdött bohó,
Mindez, ha halni tudna, mily hamar
Látnók az élhetetlenségek vég baját!
Ellenben a halhatatlannak is,
Ha halni még előbb nem köllene,
Mi könnyü dolga volna e világon.
De így sem él, sem hal, csak tébolyog
Lét és nem-lét közt, mint a vert kuvasz,
Kit udvarából a juhász kitilt.
S mért élhetetlen? Vagy mért halhatatlan?
Mért élhetetlen, aki élni vágy,
S mikor nem az, mért halhatatlan akkor?
Élet- s halálban mért az a lehet,
Az élhet, halhat mért van eltörölve? –
S én nem kivántam, hogy legyek, s vagyok!
Majd nem kivánnék halni, s meghalok!
S akkor, ha láttam hitványságomat,
Tán úgy kivánnám, s meg nem halhatok!
S örökre nem! Nem! Mindig nem! Gyötör.
(Homlokára üt.)
Ki vagy te, aki bennem háborogsz?
Ész, vagy nem ész? Elő! Hadd lássalak.
(Merőn kinyújtott tenyerébe néz, mintha
valamit róla elszállni látna.)
Így! Pille voltál, most már lepke vagy?
(Örjöngősen előbbre lépve.)
Megállj! Ne menj még, én is elmegyek. –
Nem áll meg, elmegy, elhagy, eltünik –
Sötét van, álmadozzunk, itt az éj. (El.)

CSONGOR
Mit láttam én, mi vándor arcokat!
Megjöttek régi ösmerőseim.
Nem mint a fecske, mely tavaszt jelent,
Mint zajmadár a vészben jöttek el,
Búmat nagyítók, gyász történetekkel.
Fordúlt szerencse űl a gazdagon,
(Szerencse hátán ült ő egykoron),
S ki a világot rabbá tenni ment,
Most – s mennyi gyötrelemmel! – halni megy.
Betette könyvét a tudós, s ki a
Tudás határát érni láttatott,
Most túl azon, kétségek tengerében,
Mint egy veszendő sajka, hányatik,
S kormányon ész helyett a dőreség,
Csillagra nem tekintve, céltalan
Áll a habok közt, mellyek elnyelendik,
S a rá agyargó szörnyeken mosolyg.
El a világnak ál tekintetétől.
Koldús a gazdagság, a hatalom
Leszállt fokáról, hamvadott üszök
A tudománynak napszövetneke,
S közöttök a nem boldog szerelem,
Mint a magányos gerle, nyögve jár.
El innen a magánynak rejtekébe,
El, ahol ember nem hagyott nyomot.
Derűs homályban, szélmoraj között
Az észmerengés búja ott lakik.
Ott álmadoztat ifju képzelődést
Elmúlt szerelm és meghiúlt remény,
S a szív halála lassu, nem gyötör. (El.)

BALGA
Elmenjünk hát, s ne lássunk több csodát?
S pusztába menjünk, s éktelen vadonba?
De menni kell; ott mégis fű terem,
S ezentúl Balga nem kényeskedik,
Szénával él, mint a rivó szamár,
És vízzel, mint az eb. Szegény fejem!
Nem süt nekem már Böske lágy cipót,
És nem vet ágyat nap leszálltakor;
Ínséggel, amint kezdtük, hagyjuk el,
S mí a futások vége? Döghalál. (El.)

(Szabad tér.
Egy elvadult kert közepében.
Tünde, Ilma jőnek.)

TÜNDE
Vége vándorútainknak,
Állj meg, Ilma, és pihenj.

ILMA
Hála isten! Hogy megjöttünk.

TÜNDE
Itt e táj volt, e fenyér,
Hol legelsőbb andalogva
Ültetém a szerelemnek
A gyönyörfa sarjadékát.
Ért aranygyümölcse már,
És a vágy, s e szív elől
Elszedé a sors viharja.
Álljon újlag e helyen,
A kopárnak bámulandó
Dísze, s messze tündököljön.
És ha hű még, és hivem,
Akit nem felejt szerelmem,
Csalfa jóslat ellenére
Itt találjon enyhelyére:
De ha hűtlen, és a jóslat
Képe nem csal, akkor, ah!
Hervadj, hervadj, drága fa,
Hervadásnak átka rajtad.

ILMA
Mily kegyetlen szózat ez?
Hát ha férfi hűtelen volt,
Ollyan ritkaság-e az,
S egy hitetlen szív miatt
Minden férfit kell gyülölni,
És nem inkább kegybe venni?
Nem jöhet szebb, vagy ha nem szebb,
Nem jöhet jobb? És ha nem jobb,
Nem jöhet más, aki szinte
Férfi, mint a többi volt?
Asszonyom, ha kérnem engedsz,
Változtasd parancsodat;
Kár az illyen ritka fát,
Egy hirtelen férfiért,
Hervadásra vesztegetni;
Mert, ha így megy mindenütt,
Nem marad fa, nem marad lomb,
S hervadásnak vége nem lesz,
Amíg férfi és fa van.

TÜNDE
Akkor váljék bár örökre
A természet hervataggá,
S bú és bánat lakja azt.
De ha boldogul szerelmem,
Akkor itt e puszta domb
Fénylakommal díszesedjék;
E vadon, mely mint ijesztő,
Áll a néma sivatagban,
És a hajdan ékes kertnek
Már benőtte útait,
Akkor mint egy éden álljon,
S benne e kicsinded élet,
Mint egy rózsa, úgy virítson
Csermelyárnak partjain.
Harmat gyöngye hullja meg,
Ifju napfény melegítse,
Égi szellő hűtögesse,
S méhajakkal, mézajakkal
Lopja róla hajnalonként
A szerelem csókjait.
S hervadása érje bár:
Szép volt, s édes illatú.
De jer, Ilma, félre innen,
Várjuk, mit hoz a szerencse.
Lég kicsinded szellemi,
Gyenge nemtők, szálljatok,
Legyetek fám őrei.
Minden bűnöst, minden ártót
Tőle messze tiltsatok. (El.)

ILMA
Így van! A legjobb tanács is,
Mint a bunda nyár hevében,
Félre szugba vettetik.
Isten hozzád, drága fa,
Férfihűség képe vagy,
Elhervadtál, odavagy! (El.)

NEMTŐK (éneke a légben)
Játszadozunk,
S az óra halad,
Légi lakunk
Van csillag alatt.
S a csillag, ha este mosolygva kijő,
Tündöklik utána az égi mező.
Csillag után
Jár kis seregünk,
Menny kapuján
Át játszva megyünk.
Ki hí le, ki hí le, a földre ki hí?
A menny ragyog, ékes; a föld gyönyörű.
(A nemtők egymás után a földre szállanak.)

ELSŐ
Hop! Leszálltam, itt vagyok,
Ej! Beh csiklandós fü ez.

MÁSODIK
Hop! Leszálltam, itt vagyok.
Könnyü szellő, lengedezz.

HARMADIK
Hop! Leszálltam, itt vagyok.
Gyenge harmat, permetezz.

NEMTŐKIRÁLY
Szűzleányszív dobogása bölcsőm,
Ki kér tőlem boldogságot kölcsön?
Szűzleányszív dobogása ringat,
Ott aluszom, s a kis lány kacsingat.

ÖTÖDIK
Kedvesb illat a virágnál,
És az illat én vagyok.

HATODIK
Ah! Leszálltam, itt vagyok,
A sohajtás én vagyok.

HETEDIK
Szép leánynak ajakán
Minden csókért csók a vám:
Én mosolygó csók vagyok.

NYOLCADIK
Várjatok meg, várjatok meg,
Én az égő szív vagyok.

KILENCEDIK
Gyönyör úrfi én vagyok.
Mit csináljunk, hadnagyok?

TÖBBEN
Játsszunk, játsszunk!

MÁSOK Micsodát?

NÉMELYEK
Méhcsoportot, rózsafát.

ELSŐ
A királyné én leszek.

MÁSODIK
Én kis gyenge raj leszek.

TÖBBEN
Mink is, mink is raj leszünk.
Andalogva és dönögve
Ágról ágra röppenünk.

HARMADIK
Én virágzó rózsafa –

NEMTŐKIRÁLY
Álljatok meg, itt egy ág van,
Égi tőből sarjadék.
Hogy viruljon föl porában,
Itt mulassunk, itt enyelgjünk
Tiszta, édes illatában.

MÁSODIK
Adsz-e rózsát, rózsafa?

HARMADIK
Pille vagy, te menj tova.

MÁSODIK
Ah! Nem, én kis raj vagyok,
Szánj meg, oly szomjú vagyok.

HARMADIK
Mit ihatnál?

MÁSODIK
Harmatot.

HARMADIK
S mely jutalmát adhatod?

MÁSODIK
Csókot érte vagy hatot.

HARMADIK
Nem kell! Nem kell!

MÁSODIK Meghalok!

HARMADIK
Illatot szíj, azt adok.

MÁSODIK
Szíttam, ah, s megrészegültem,
Szárnyaimmal lankadok,
Hullok, hullok, jaj, lehulltam,
Rőt levelke ing alattam.
Ah! beh jó itt, ah, beh lágy,
Jertek, társak, itt fürödjünk.

TÖBBEN
Jertek oda, mézet szedjünk.
Rózsaillat, rózsaharmat, rózsaágy,
Ah, beh kedves, ah, beh édes, ah, beh lágy.
(A harmadikat sorra csókolják.)

HARMADIK (sírva)
Jaj, nekem, jaj! Hagyjatok,
Tüske szúrja lábamat.

ELSŐ
Jaj nekem, jaj! Bágyadok,
Hangya csípi arcomat.

MÁSODIK
Légy ijesztget, s szunyog bánt,
Hagyjuk e rossz tartományt.
(Mirígy jő.)

NEMTŐKIRÁLY
Hah! Mi jő, mely förtelem.

NEGYEDIK
Rátekintni gyötrelem.

KILENCEDIK
Képtelen fej, fejtelen kép,
Mindene rút, maga sem szép.

ELSŐ
Lába kéz, és keze láb,
Hagyjuk itt e vad csodát.

NEMTŐKIRÁLY
Vissza, vissza, vissza;
A föld nem nekünk való,
Durva, zordon és csaló.
(Elszállanak.)

MIRÍGY
Mit csinált itt e kölyökhad?
Azt tudom, hogy rárivaszték,
S játszadozni elfelejt.
S most, aranyfa, jőj velem,
Ifjuságnak drága fája,
Tán lehull a kor homálya,
Almádat ha ízlelem.
Asszonyod már nem keres,
Mert búvában epedezve
Nincs e tájhoz többé kedve;
Megcsalám, és odavesz. –
Áslak, áslak, addig áslak
Körmeimmel, míg kivájlak.
(Vájni kezd a fa tövében.)
(A manók háromfelől jőnek.)

KURRAH
Mit találok, mely szerencse!

BERREH
Melly öröm, hogy összejöttünk.

DUZZOG
Szent a béke már közöttünk.

BERREH
Merre jártunk?

KURRAH A hegyen túl.

DUZZOG
Én a völgyeken mulattam.
Há te, bátya?

BERREH Tengeren túl!
Elszakadt a bocskorom.

KURRAH
Egy boszorkányt hátba vágtam,
Elszakadt az ostorom.

DUZZOG
Fergeteg jött, a palástot
Összetépte hátamon.

BERREH
Mit csináljunk, mit miveljünk?
Zúg az éhség ölyve bennünk.

KURRAH
Szép mulatság a zene,
Ím, egy régi cimbalom.

BERREH
Én egy rozzant hegedűnek
Régi fáját hordozom.

DUZZOG
Három a szám! Hangotokhoz
Bodzasípomat fuvom.

KURRAH
Csendesen! Mit látok ott?

BERREH
Mely dicső ág a kopáron!

KURRAH
Halljátok tanácsomat,
Készen vár ránk a szerencse,
Csak kezet kell nyújtanunk.

BERREH, Duzzog
Halljuk, halljuk.

KURRAH A fa ott
Egy tündérnek égi fája,
S aki azt körmével vájja,
Az Mirígy, a vén gonosz.
Rajta menjünk, megkötözzük,
Hárskötéllel összefűzzük,
Hársfa-lyukba cövekeljük;
Míg világ lesz a világ,
Onnan el nem szabadul.
A tündér ezt látni fogja;
S végtelen jutalmat ád.

BERREH, DUZZOG
Úgy van, úgy van, s úgy legyen,
Itt teremjünk hirtelen. (El.)

MIRÍGY
Ág, ki hitvány görbe ág vagy,
Hol pokolban ágazál el,
Hogy gyöködhöz nem jutok?
Vagy kivánod, ezt a földet
Hogy keresztül vájjam érted!
Megteszem!
(A manók rajta mennek.)

KURRAH
Ha meglehetne!
Most mozogj, ha tudsz, zsivány.
(Tünde és Ilma távolról látszanak.)

MIRÍGY
Hah! Kiket lát itt szemem?
Átkozottak, összetéplek.

BERREH
Nem lehet!

MIRÍGY Megvakítlak.

DUZZOG
Nem lehet!

MIRÍGY Bocsássatok,
Vagy hernyóvá változtatlak,
S pille lesz belőletek.
(A manók kacagnak.)
Hah, hogy úgy van! Nem lehet.
Kérni kell tán, és igérni,
És igértet meg nem adni. –
Oldjatok meg, gyermekim.

KURRAH
Mondd fiadnak a vizekben,
Aki békát fojtogat.

MIRÍGY
Maszlagot nyelétek-e,
Hogy reám dühültetek?

BERREH
Tán nem ösmerünk, zsivány?

DUZZOG
Jersze, száradj meg a fán.

MIRÍGY
Mely bohóság tőletek?
E fa, látjátok, magában
Áll előttünk, elhagyatva;
Mert szerelmes ültetőjét
Megcsalám, és nem jön érte,
Átokkal néz e vidékre.
S mind e kincs nekünk marad.
Én tevém; de osztozunk,
Oldjatok meg, oldjatok meg,
És felezve osztozunk.

KURRAH
Új csalással súlyosodtál,
Hogy lepottyanj, mint a vackor,
S végezd undok létedet.
Jer, kövess, nincs irgalom:
Hársfa-lyukban fogsz hüselni,
Zárva, fogva mindörökre,
S élni, míg rossz lelked élhet;
Jer, ne szólj, mert mindhiába!
Egyszer szólj csak éltedben,
Ezredévi rejtekedben,
Akkor is azt: jaj nekem!
(A manók hurcolják Mirígyet.)

MIRÍGY
Éj legyen napfényetek,
Méreg minden étketek;
Mérges harmat hintse meg,
És utálat főzze meg.

BERREH
Hadd beszéljen, míg beszélhet.

DUZZOG
Hársfa-lyukban majd regélhet.

MIRÍGY
Nyomorogjon lelketek,
Béna koldus testetek,
Mint a rossz szekér legyen;
Fájjon ülve, fájjon állva,
Csikorogjon ébren, alva,
És ijesszen álmotokból.
Legvidámabb múlatástok
Fogcsikorgatás legyen.

KURRAH
Jól van, jól, öreg; de menjünk;
Vagy szorítsak torkodon?

MIRÍGY
Jaj nekem!

KURRAH
Hah, csakhogy jajgatsz!
Jőj sietve, és ne nyögj. (El.)
(Tünde és Ilma, kik eddig
rejtekben állottak, előjőnek.)

TÜNDE
Mit kell végre hallanom!
E gonosznak áldozatja
Voltanak hát üdveim?
Most gyanítom csalait,
S borzadozva nézek vissza,
Mint ki örvényt lát nyomában,
Melyen átkelt, szembehunyva.
Csongor, ah! Gyanúm megölt
Egy lakót, a bizodalmat
E kebelben, mely hived;
Most az újra éledez,
S éledése több öröm,
Mint birása volt előbb.
S Éj, ki nem nagy bűnömért
Fényházamból számkivettél,
S kis gyönyört és kéjt igértél,
Add meg őket, s nem sohajtok
Fogyhatatlan évekért.
(A manók visszajőnek,
s Tünde előtt térdre borulnak.)
Keljetek fel, barna szolgák.
Mindent láttam és tudok.
Keljetek fel, már ezentúl
Udvaromnak népei,
Gazdagon jutalmaimmal,
Bőven, fényben fogtok élni.

KURRAH
Hála érte, hála s áldás!

BERREH
Mit parancsolsz, hogy tegyünk?

DUZZOG
Mit kivánsz, hogy ne tegyünk?

TÜNDE
E vidéken rejtekezve
Vizsga lesben álljatok,
És ha kit látandatok
A fatőben megpihenni,
Tartsátok meg itt kötözve,
S jőjetek hírt mondani. (El.)

KURRAH
Teljesítve lesz parancsod. (Ilmához.)
S lányasszonyka meg sem állna?
Vagy nem ösmer, úgyebár?

ILMA
Hát ki ösmer téged, undok?

KURRAH
Aki egykor fenn a kertben
Balga néven nevezett,
S csókjával megenyvezett.

ILMA
Hát te volnál? Meglehet.
Ösmerem lépésedet.

KURRAH
És ha kérdenem szabad,
Mily neműnek ösmered?

ILMA
Sánta voltál, most bicegsz.

KURRAH
Kedves! – Oh, hadd illetem meg
Szép ruhája fodrait.

ILMA
Majd letépem, fúlj meg rajtok. (El.)

DUZZOG
Vajjon! Lássa bár az ember,
A hernyóból pille lett.

BERREH
Ráröpült a csipkefára,
S pillangója elveszett.

KURRAH
Mit csevegtek? Kémekedve
Jertek, álljunk leshelyünkre:
A jutalmak napja vár. (El.)

CSONGOR (jő)
Meddig égsz még e kebelben,
Mint szorult tűz a hegyekben,
Oh, beteg szív régi búja?
Legrettentőbb háborúd
E kebelt még meddig dúlja?
A kivánság elhagyott,
Mely, mint rózsaajku méh,
Ült gyönyörnek kútfejénél;
Mely keservim éjjelébe
Szebb jövőnek küldte fényét,
A reménység elhagyott;
Csak te vagy hű, csak te vagy társ,
Szűnhetetlen gyötrelem;
Tél a szívnek, tél az észnek,
Kétségb’ejtő szerelem,
Csak te nem hagysz, s mint sötét por,
Mint felhő a vész elől,
Hasztalan fut szűm előled.
(A manók leseikből kirohannak, s megragadják.)

DUZZOG
Aki lelked van! Megállj.

BERREH
Meg ne moccanj.

CSONGOR Hol vagyok?
Mely szilaj hang zúg fülembe?
Oh, ebek, hát véretekkel
Fessem a mezőt? El innen,
Vagy vasat nyel, aki bánt.

KURRAH
Ember, add meg magadat.
Éhen vesztél volna úgyis,
Most majd fellógasztalak.
(Megkötözik.)

BERREH
Felmagasztalunk, ne búsulj.

DUZZOG
Ej! Tudom, hogy majd lejőnél,
Ha szemedbe pillant a dél.

KURRAH
Nem, nem! Jobb ott a magasban,
Szellő hűti talpait.

BERREH
Varju száll a homlokára.

DUZZOG
Kár! Kár! Kár! Szemét kivájja.
Jó éjszakát.

BERREH Jó éjszakát.

KURRAH
Nemsokára látjuk egymást.
(A manók el.)

CSONGOR
Csongor! Erre kell-e jutnod,
Hogy szerencséd alkonyán,
Pór kezek kötözzenek meg,
És gunyolják sorsodat?
Hát vitézlő karjaidnak
Hol maradt el pártfogása?
Félni nem tudó szivednek
Győzhetetlen bátorsága,
Hol maradt az áruló el,
Pór kezektől hogy ne vessz el?
Haj, nem ők! A fájdalom,
A kegyetlen ölyv, s a bánat
Győztek engem, s kötve tartják
Rég kifáradt lelkemet.
Hogy romoljak el, mi szükség
Ellenimnek összegyűlni?
Ellensége én magamnak
Többet ártok, mint ölőim,
Többet, mint a várt halál.
(Zene távolról.)
Hah! Mi ez? Mely hangzatok,
Mely varázsos zengemény?
Mért kelnek ki sírjaikból
A kivánat és remény?
Mért boronganak szememben
Boldog álom képei,
S mintha lelkem újra élne,
A szerelmnek és örömnek
Várja vendég népeit.
Engedek már, engedek,
A megrendült idegeknek
Nyúgalom kell s enyhület.
Fájdalom! Jó éjszakát,
Csongor búcsút mond örökre,
S kedvesének szép szeméről
És gyönyörről álmodik.
(Lefekszik a fa tövébe s elszunnyad.)
(Tünde s a manók jőnek.)

KURRAH
Nézd, kegyelmes asszonyom,
Híveid mit cselekedtünk,
Egy zsiványt itt megkötöttünk.

TÜNDE
Ő az, ő az – oh, örök sors,
Melly örömdíjt nevelél föl
Annyi búnak kínain! (A manókhoz.)
Oldjátok meg őt vigyázva,
S őrhelyére mindenik
Álljon el, mig híva nem lesz.
(A manók feloldják Csongort, s elmennek.)
Oh, kit e szív dobbanása
Megjövendölt vágyaimnak,
Csongor, itt vagy, karjaimtól
Többé el nem távozandó.
Megkötöttek, Csongor; ah, nem
Ily kötélre vagy te méltó.
Lelkeinket oldhatatlan
És szelídebb lánc köti.
Mégis e virágfüzért,
A vadonnak koszorúját,
Vedd s viseld, míg visszatérek,
És nyugodjál; még nem illik
Megzavarnom álmodat.
Több gyönyörrel várom én azt
Földerítni; még nyugodjál,
S álmodd boldogságomat.
(Indul. Balga Ilmát hurcolva jő.)

BALGA
Hát hitetlen álnok asszony,
Így kell futnod a világon,
Mintha férjed már nem élne?
Hányszor éhezém miattad,
Hány ezerszer szomjuhoztam,
Korhely, hitszegő teremtmény!
És te – ördög tudja jobban –
Addig merre sátoroztál,
Hol nevettél, hol mulattál?
Özvegyasszony képiben
Így kell csalnod a világot?
Állj meg, s valld ki bűnödet,
Vagy tudom, hogy addig ütlek,
Mig gombóccá változol.

TÜNDE
Melly időtlen szóvitály ez?

ILMA
Ah! Segíts meg; a kegyetlen
Balga megjött, és veréssel,
S szidalommal üdvözöl.

TÜNDE (Balgához)
Vakmerő! Bocsásd el őt.

BALGA (elbocsátja Ilmát)
Ím, kegyelmes asszonyom –

TÜNDE
És te, Ilma, mit határzál?
Válassz közte és közöttem,
Mondd el: mégy-e, vagy maradsz?

ILMA (szünet után)
Jobb szeretném mind a kettőt:
Menni is, maradni is.

TÜNDE
Úgy legyen hát. Most vonulj el,
Légy hatalmas férjeden,
S büntetésűl addig hízlald,
Míg mozogni s enni tud.

BALGA
Ah! Kegyelmes asszonyom,
Csókolom kis lábaidnak
Legparányibb ujjait.

TÜNDE
Sok szerencsét! – Ilma, tedd, hogy
Boldogságom ünnepén
Senki itt ne háborítson. (El.)

ILMA
Jer, te gyilkos.

BALGA Oh, te méz!

ILMA
Most az egyszer megbocsátok,
S elfelejtem a pofont.

BALGA (megöleli)
Oh, te drága oldalcsont.
(Mindketten el. Kevés idő múlva
nagy roppanással egy fényes palota emelkedik
a tündérfa ellenében. Csongor fölébred.)

CSONGOR
Hah! Mi bájra ébredék?
Mely szokatlan fény ömöl rám?
A lakatlan bús vadonból
E virágzó tömkeleg!
Mily szerencsés változás ez?
Mit jelent e rózsalánc,
Mely lehabzik vállaimról?
S e gyönyörfa, melly az emlék
Tűkörével a mosolygó
Múltba visszaboldogít?
Mit jelent a fénylak ott,
Bámulandó koronája
A kopárnak? Mindezek,
Mely hatalmas kéz csodái?
És valók-e? Vagy talán
A hiú lég tűneményi,
S csúfolódnak álmaimmal?
(Tünde s utána hat kísérő
leányi jőnek, fátyolozva.)
Mit szemlélek? Mely sereg
Jő a fénylakból elém?
És ki az, ki oly dicsőn
Jár elől a szép seregben?
Mely hatalmas csillagoknak
Fénye jő itt eltakarva?
Mért remegnek ízeim,
S mint a megrezzent ideg,
Mért ad e szív kétesen
Fájdalomnak és örömnek
Egybetévedt hangjait?
Elborúlok e helyen,
Tisztelettel elborulva
Lásson ösmert és nem ösmert
S már imádott asszonyom.

TÜNDE (egyedül közelebb jő)
Útas, aki e magánynak
Sérthetetlen szent határit
Általhágni nem remegtél,
Vakmerő te, szólj, ki vagy,
Mellyik tartomány lakója,
Mily szüléknek gyermeke?

CSONGOR
Haj! Ne kérdezd honnomat!
Mely csapongva jár az égben,
A madárnak fészke van,
Melly ijedve fut vadásztól,
A kis őznek völgy ölében
Nyúgodalmas berke van;
Mely panasszal csörgedez
A kietlen messzeségben,
A pataknak medre van;
Még a hold is, a mosolygó
Fájdalommal messze bolygó,
Végre békes hont talál,
Bérc mögé nyugonni száll.
Elhagyottabb én ezeknél,
Ah, én hontalan vagyok,
S a szülék, e lét adói,
Mennyi kínnak, gyötrelemnek,
Szívemésztő üldözetnek
Szültek átkos gyermeket!

TÜNDE
Vajha, sorsnak üldözötte,
Elkerülted volna e tájt,
S most ne érne itt veszély.
Én, szánód bár és barátod
Annyi búdnak hallatára,
Mégsem irgalmazhatok:
Büntetésed szabva van már
Visszavonhatatlanul.

CSONGOR
Mondd ki bátran, és ne késsél
Megnyugtatni lelkemet.
Mondj halált rám, s ajkaidról
Azt öröm lesz elfogadnom.

TÜNDE
A halál nem bűntetése
Annak, aki halni vágy.
Várj egyébre, s óva válassz,
Mert választanod szabad:
„Vagy bolyongnod a vadonban
Kell siralmas végedig,
Míg csak búnak és nyomornak
Rajtad kedve telhetik.
Önmagadnak üldözője
Kór eszednek álmival,
Futni fogsz és célt nem érni,
Míg reményed odahal;
S akkor fájó zsibbadásban
Únalomtól betegen
Hamvadozni fogsz sötétül,
Mint csillag, mely lemegyen.
A ridegség s elhagyottság
Lesznek néma társaid,
A szív többé nem vigasztal,
És az ész megszomorít – ”

CSONGOR
Szűnj meg, szűnj meg, és ne mondd el
Régi szenvedésimet.
A ridegség s elhagyottság
Voltak útitársaim,
Vagy ha ők nem, üldözőim
Válhatatlan kínaim.
Már e bűntetést kiállám,
E tovább eltűrhetetlent:
Mondj más sorsot, mondj halált rám
S esküszöm, nem mondok ellent.

TÜNDE
Ám, ha ez nem volna tetsző,
S büntetésnek sanyarú,
Halld meg, egy más sorsod is vár,
Nem kevésbbé szomorú:
A virágos csendligetben
A szerelem hív ölében,
Mint a halmok csermelyének,
Gyöngyvirággal koszorúzva,
Víg dalokkal hangadozva,
Kell lefolyni életednek.
Hű kebelnek dobogása
Lesz bölcsője álmaidnak,
Hév ajaknak csókadása
Megfejtője vágyaidnak.
A gyönyörrel fogsz fekünni,
A gyönyörrel ébredezni,
S elmúlt napjaid keserve,
Boldogságba eltemetve,
Mint regében ó csoda
Vissza fog mosolygani,
S több örömnek lesz oka.
Nézz körül, s ha tartja kedved,
E gyönyörfa és ama lak
Bús viránynak mezején
Mind reád vár, mint sajátod,
S boldog alkotójok – én.
(Hirtelen félrevonja fátyolát.)

CSONGOR
Tünde! – Ah, vagy még ne higgyem
A csalóka tűneményt,
E szavaknak, e szemeknek?
Jaj, ha mégis álmodom!
Nem, nem, e szem és az arc,
E kar és a rózsaujjak,
E sugárból alkotott test,
És e minden oly dicsően
Egy tökélybe összetéve,
Nem lehet más, nem lehet több;
Egy van ily kép mindörökké,
S csalhatatlanul való.
Tünde, Tünde, ah, te vagy!
S annyi szenvedés után
Nyugszom égi kebleden!
Sírok égi kebleden! (Megöleli.)
S szívom istenajkaidnak
halhatatlan csókjait.

TÜNDE
Csongor, ah, elfárad a szó,
És az ész elégtelen
Elgondolni, elbeszélni,
Amit e megáradott szív
Boldogsága tengerében
Érez és tud, sejt s ohajt.
Jer, nyugodjál e karok közt,
S hagyj nyugonnom karjaid közt.
Háborítatlanúl
Így fogunk mi csendben élni,
S a bajoktól messze lenni;
Hagyd virágzó ajkaidnak
Rám omolni csókjait,
És fogadd el ajkaimnak
Szívből áradt válaszit.
Megzavarhatatlanúl
Így fogunk mi kéjben élni,
S a világgal nem cserélni.

(A kísérő leánykák mindinkább elvonulnak,
míg utóbb nem látsznak. Azonban az aranyalma
hull, s messziről imez ének hallatik:)

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.