Bizánc

SZEMÉLYEK

Nagyhercegi gyermekek; udvari urak és hölgyek;
papok; genovai zsoldosok; palotaőrök; rableányok; apródok;
a bizánci népből való férfiak és nők; török hóhérok.

Történik Bizáncban; a császári trónteremben, 1453. május 29. napján.

Első felvonás

(Trónterem a bizánci császári palotában. A terem hatalmas, ünnepies és minden pompája mellett komor benyomást tesz. A falak és faloszlopok alul márvánnyal, fölül arany-alapú mozaikképekkel vannak borítva. A képek a bizánci művészet első korából valók, tehát mereven stilizáltak és vallásos vonatkozásúak. A terem hátsó falán három, boltíves nagy ajtónyílás van, amely az egy lépcsőfokkal magasabban fekvő árkádos folyosóra vezet. A folyosó túlsó falán, három nagy ablaknyíláson át le lehet látni a városra. A város látképe a kupolák, oszlopcsarnokok és palotatetők fantasztikusan összezsúfolt labirintusa, amely fölött a Hágia Szófia nagy kupolája dominál, ormán arany kettőskereszttel. A terem jobb oldalán aranyozott bronzajtó vezet a császári család lakosztályaiba. Az arany ajtóhoz egy márványlépcsőfok vezet. A terem bal oldalán van a trónemelvény. Az emelvényt két nagy arany oroszlán díszíti jobb és bal felől. A két bíboros trónszék közül az egyik (a császárnéé) kisebb, mint a másik. A trónemelvény bíborfüggönyébe stilizált arany sasok vannak hímezve. A terem sarkaiban és az ajtóoszlopok előtt nagy gyertyatartók állanak, viaszgyertyákkal. – A terem többi bútora: az I. felvonásban karosszék, amely az arany ajtó mellett áll. A II. felvonásban: több támla nélküli, kis bíborszék a császári család tagjai számára. A III. felvonásban: aranyozott kis íróasztal. Négylábú alacsony asztalka, a lapba mélyített téntás tülökkel és bíborszínű lúdtollakkal.)

(Reggeli verőfény. A szín egy ideig üres marad. A távolból tompa harci zaj és ágyúzás.)

Első jelenet

(Folko, majd Matteo, Nerio és több genovai zsoldos)

(Hátul jobbról behozzák a súlyosan sebesült Matteót.)

FOLKO Ide, ide!

NERIO Tegyük le, különben meghal a kezünk alatt.

FOLKO (a földre teríti köpenyegét) Ide!

(Matteo fájdalmasan hörög.)

NERIO (föléje hajol) Hogy vagy, Matteo uram?

MATTEO Szomjazom!

FOLKO Ihol a butykosom. Refosco van benne, hazai! (Megitatja.)

NERIO (körülnéz.) Valami felcser kéne meg egy szalmazsák …

FOLKO Pszt! Szólni akar!

MATTEO (megfogja Folko kezét) Ha téged egyszer elvisz az ördög, kívánom: álljon melletted is egy hű cimbora, ki útravalóul ad egy korty bort.

FOLKO Hogy vagy, hadnagy uram?

MATTEO Mint utasember, aki nem tudja, hol köt ki a hajója: a paradicsomban vagy a pokolban … A kezedet, vitéz Nerio …

Második jelenet

(Előbbiek, Spiridion)

SPIRIDION (főkamarási díszben az arany ajtón belép) Miféle felségsértő csőcselék ez? Már a szent palotába is betolakodik a genovai zsoldosnép arcátlansága? (Hátraszól.) Palotaőrök! Hej, palotaőrök!

FOLKO Hallod, hogy ugat a bizánci kutya?

NERIO Hallgass, ez nagy úr!

FOLKO Ha úr is, nem nagyobb a császárnál! (Spiridionhoz.) Konstantin császár parancsolta, hogy a palotában ápoljuk sebesült vitézeinket. Érted? Konstantin császár!

Harmadik jelenet

(Előbbiek, több fényes fegyverzetű palotaőr)

SPIRIDION A császár? Csak így, kurtán-furán a császár? Miért nem nevezed mindjárt Konstantin komádnak ő császári szent felségét? (A palotaőrökhöz.) Kergessétek ki a felségsértő hadat, a császárné őfelsége minden pillanatban itt lehet, már közeledik az udvari zenepróba órája …

FOLKO (a közeledő palotásokhoz) Vissza, ti parádés rongyok!

NERIO (Matteo fölé hajlik) Matteo uram!… Nem lélegzik! Meghalt!

FOLKO Vitéz Matteo!

SPIRIDION Vigyétek, vigyétek, a vére bemocskolja a padlót!

FOLKO (mialatt társai fölemelik és elviszik a holttestet) Öt arany zsoldért eladta a bőrét – a császár ma is még adósa vele … No, gyerünk!

(Spiridion kivételével mind el. A harci zaj szűnik.)

Negyedik jelenet

(Spiridion, majd Laszkarisz)

SPIRIDION Mily durva nép! (Ijedten.) Irgalmas atyám, azalatt tán már el is kezdődött a kis fogadás! (Az arany ajtó kulcslyukán hallgatódzik.)

LASZKARISZ (hátul belép) Megint holttest? Piha! Az ember már egyebet se lát a városban … (Észreveszi Spiridiont.) Kegyelmes főkamarás uram.

SPIRIDION Lám, az én drága, ifjú Laszkarisz barátom! Köszöntelek új méltóságodban, császári tengernagy!

LASZKARISZ (léhán nevetve) Keresztapám, a nagyherceg mindenáron azt követelte, hogy vállaljak hivatalt, és bár soha életemben nem ültem más hajón, mint az Aranyszarv kompján, tegnap óta admirális vagyok.

SPIRIDION A ruhád igen ízléses, és jól illik hozzád. Ha nincs terhedre a kérdésem: a várfalról jössz?

LASZKARISZ Nem mehettem ma ki, kissé gyöngélkedtem.

SPIRIDION Megijesztesz!

LASZKARISZ Nem éppen komoly baj, de az orvosom nyugalmat és köpölyözést ajánlott.

SPIRIDION Ügyelj drága egészségedre! Nem tudod, mi hír a falakon?

LASZKARISZ Most beszéltem nagybátyámmal, a fővezérlő cézárral. Ő tegnap lemondott a méltóságáról, mert bántja a kedvezés, amelyben őfelsége a genovai zsoldosokat részesíti … Azt mondja: mindennek vége.

SPIRIDION Mohamed csak nem tört még a városba?

LASZKARISZ Még nem, kegyelmes uram. A genovai zsoldosok egy utolsó, kétségbeesett erőlködéssel visszaszorították a pogányt. De mit érnek vele? A véres kudarc csak fokozza Mohamed támadó dühét, és több rohamot már nem bír el Bizánc.

SPIRIDION Bizonyos, hogy ma éjjel vagy holnap hajnalban elesik a város … (Sóhajt.) Baj, baj. Nemde?

LASZKARISZ Igen – amint vesszük … (A távolból női kórus egyházi éneket énekel.)

SPIRIDION (fülelve) Mi panaszos hangzavar ez?

LASZKARISZ Semmi! A felséges császár parancsára apácák körülveszik a csodatévő Máriát.

(A palota ablakai alatt egy férfihang: „Vesszen a zsarnok Konstantin! Üdv a nagy Mohamednek!!” Nagy tömeg: „Éljen Mohamed!” Az éneket túlkiáltják és elhallgattatják.)

LASZKARISZ Úgy látszik, megint az antikatolikus párt tüntet … Mohamedet éltetik.

SPIRIDION A csőcselék úgy okoskodik, hogy mindegy neki, kinek fizet adót, Mohamednek-e vagy Konstantinnak, és ki tipor rajta, a török szultán vagy a görög császár. A népnek mindegy … Hát neked, ifjú barátom?

LASZKARISZ Hát neked, kegyelmes uram?

SPIRIDION Amint vesszük … (Összenevetnek.) Mit hallani ő szent felségéről?

LASZKARISZ A várfalon harcol, de katonája nincs.

SPIRIDION Szánalmas az ilyen erőtlen erőlködés!

LASZKARISZ Talán kissé nevetséges is. A görög légiók nagyobbrészt szétfutottak. A katonák polgári ruhát öltenek magukra, elássák fegyverüket, és a csapszékekben ülve várják, mit hoz a holnap. A császár parancsának már csak egy marék genovai engedelmeskedik!

SPIRIDION Pénzért mindenre kapható a genovai!

LASZKARISZ A szent császárnak különben az a különös ötlete is támadt, hogy mi, a császári tengerészek, harcoljunk a falakon, a genovai eretnekekkel egy sorban. Tengeren szívesen harcolnánk, de hát ki tehet arról, hogy őfelségének nincs már se tengere, se hajója? A felség, aki magunk közt szólva, romlott ízlésű úrnak mutatja magát, most abban leli gyermekes kedvét, hogy az antik hősöket parodizálván, öklelő kosként jár a várfalon. Tőlünk is azt kívánná, hogy vágassuk magunkat cafatokká, és temetkezzünk a város romjai alá, csak azért, hogy egykor majd valami éhenkórász krónikás azt írja róla: Konstantin hős vala! Az ember nem hinné, hogy ilyesmi lehetséges a mai, művelt korban.

SPIRIDION Sajnálatos eltévelyedése a különben fényes elméjű Konstantinnak, amely veszedelembe dönti százezrek életét és egy világhírű város sorsát. Mert lássuk csak, mit mond a logika? Bizánc nekünk hazánk, azaz lakóhelyünk. Arra való, hogy éljünk benne. A város tehát eszköz, amely az élet célját szolgálja. Hogy feláldozzuk a célt az eszköznek, a lakót a lakóhelynek, az életet a hazának: ez a logika arculütése. Mert Mohamed nagylelkű az önként hódolókkal szemben, de gyilkos a haragja, ha csökönyös és céltalan ellenállással ingerlik.

LASZKARISZ Még hagyján, ha a zsoldosokról meg a köznépről volna csak szó. De ha az ember elgondolja, hogy komoly veszedelem fenyegeti a legelőkelőbb bizánci családokat is …

Ötödik jelenet

(Előbbiek, Murzafosz, Kalmár)

MURZAFOSZ (a kalmárral hátul belép. Mély meghajlással) Te fényes ábrázatú, te nagyszívű Spiridion uram, hallgass meg kegyelemben!

SPIRIDION Csapszékké lett a szent palota, hogy kedve szerint járhatja az ilyen népség? Hej, palotaőrök!

MURZAFOSZ Méltóztasál rám tekinteni, méltóztassál megismerni, kegyelmes uram! Én vagyok, Murzafosz, a te leghitványabb, de leghívebb szolgád!

SPIRIDION Igen, te a kalmárcéh bírája vagy. Mi dolgod itt?

MURZAFOSZ Egy gyöngysort, ötszáz aranyat ér testvérek közt, egy gyöngysort bátorkodtam fényes palotádba vinni, és most leborulva esdeklek, te nagyszívű uram, fogadd kegyelmesen szegényes ajándékomat.

SPIRIDION (Laszkariszhoz) Engedj meg, hivatalos dolog. (Murzafoszhoz.) Beszélj bátran!

MURZAFOSZ Értésünkre esett, nekünk, szegény, de becsületes bizánci kalmároknak, hogy szent és mindenható császárunk, kit Isten sokáig éltessen, áruba akarja bocsátani dicső koronájának gyémántjait, hogy kifizethesse a katonák hátralevő zsoldját. Ezt hallván, hódolattal elédbe járulunk és könyörgünk: ha némi nyereséggel jár az üzlet, ne lássa hasznát az eretnek frank, hanem a hitéhez hű és császárát imádó honi kalmárság.

SPIRIDION Meg akarjátok venni a koronagyémántokat? Hát van még annyi pénzetek? Hiszen a hadiadót megtagadtátok!

MURZAFOSZ Nincs, uram! Nekem már semmim sincsen! De ötszázan egyberakták szegénységüket, hogy megmentsék a hazai kereskedelem jó hírnevét.

SPIRIDION Nos, ha a gyöngysor valóban szép, és ha még öt zacskó aranyat raktok melléje, akkor beszélünk a dologról.

MURZAFOSZ (ijedten) Öt zacskót? A főkincstáros úr őméltósága csak négyet vett a velencésektől.

SPIRIDION Fordulj hozzá, majd elválik, barátom, mire mégy vele?

MURZAFOSZ (a kalmárral tanakodva) Mondtam, a lator megnyúz élve … De adjuk meg, a gyöngyök fele úgyis hamis … (Spiridionhoz.) Meglesz, te fényes ábrázatú, te nagyszívű!

SPIRIDION Menjetek, derék emberek, és várjatok meg a palotámban.

(Murzafosz és kalmár hátul jobbról el.)

Hatodik jelenet

(Spiridion és Laszkarisz)

SPIRIDION Te ifjú vagy, de éles elméjű, és én nagy súlyt vetek a véleményedre. Abban megegyeztünk, nemde, hogy nem nézhetjük tétlenül, a boldogtalan császár hogyan veszti el önmagát és hazánkat. Szerinted mi a teendő mostani, válságos helyzetünkben?

LASZKARISZ Én tudom, mi teszek, és nem is titkolom. Beszélhet nekem most már sógorom, a főajtónálló: az éjjel mégis kiszököm a városból, és törökké leszek. Odakünn tárt karokkal fogadnak minden renegátot, és én szívesebben vagyok eleven renegát, mint fölnégyelt admirális.

SPIRIDION Bocsáss meg, de neked a hazáddal szemben is vannak kötelességeid …

LASZKARISZ Hogy érted ezt?

SPIRIDION Kötelességed, hogy kezet fogj az előkelő honfiakkal, akik egyesült erővel akarják elejét venni a kerekedő vésznek.

LASZKARISZ Hol vannak? Kik azok?

SPIRIDION Alkonyatkor szólítsd fegyverbe vitéz tengerészeidet, akik sokan vannak a városban, és vezesd őket a Héttorony-kastélyba, az Aranykapuhoz. Ott megismered szövetségeseidet.

LASZKARISZ Csakhogy nem mennek a tengerészeim!

SPIRIDION Mennek bizony, ha megtudják, miről van szó. Ott találod a főúri társaság színét-javát, ott találsz egy fenséges nagyherceget és ott engem is. Amikor a császár szokása szerint megvizsgálja a kapuőrséget: békóba verjük őfelségét, és harsogó trombitákkal visszük Mohamed táborába.

LASZKARISZ Derék ötlet! Férfias ötlet!

SPIRIDION Így megmentjük hazánkat a végveszélytől és megmentjük a felséges Konstantint is. Hidd el, idővel ő maga is hálát érez majd a jótékony erőszakért, amely kicsavarta kezéből az öngyilkos kardot. Ott léssz?

LASZKARISZ Katonai becsületszavamra ígérem, hogy ott. És kezeskedem a tengerészeim hűségéről. De kérlek, majd ajánlj be külön a felséges szultán pártfogásába.

SPIRIDION Tudod, hogy boldog vagyok, ha szolgálatodra lehetek …

(Kívül ismét tüntető kiáltások: „Éljen Mohamed! Vesszen Konstantin!”)

Hetedik jelenet

(Előbbiek, Demeter, majd a pátriárka)

DEMETER (hátul balról beszalad, s az ablakon kihajlik) Haha! A nép Mohamedet élteti! Derék nép! Jó nép! Demeter szeret, ó nép! (Csókokat vet ki az ablakon.) Haha!

LASZKARISZ (Spiridionnal a trón mellé lapulva) Ki az a kuvikoló halálmadár?

SPIRIDION Pszt! Nem ismered? Demeter nagyherceg őfensége, a császár ikertestvére.

LASZKARISZ A hóbortos Demeter? Azt hittem, kolostorban él, mint vezeklő.

SPIRIDION Amióta beborult Bizánc ege, előbújt kriptájából, és kárörvendő kísértetként röpdös a trón körül.

(Néhány nevető hang az ablak alatt: „Éljen Demeter!”)

PÁTRIÁRKA (balról jön, Demeterhez) Mit művelsz, fenséges fiam?

DEMETER Hallod, atyám? Hallod? A nép Demetert élteti, és nem Konstanint! Demeter oly boldog, oly boldog … (Meghunyászkodva.) Vagy bűnös az én örömem, atyám? Megver érte az Isten?

PÁTRIÁRKA Légy nyugodt, fenséges fiam. Ha van is örömödben némi világias káröröm, az emberi gyöngeség, amelytől a legjámborabb se ment, és amelynek következményei alul jó anyád, a szentegyház. (Megáldja.)

DEMETER Mert jámbor vagyok, ugye, atyám? Én virrasztottam és virgácsoltam magam. És mennyit imádkoztam! Hajnaltól estig így imádkoztam: Te Isten, te rettenetes, te bosszúálló Isten, támassz nagy zivatart és söpörd le Konstantin gőgös fejéről a koronát!

PÁTRIÁRKA Az Úr meghallgatta imádat, mert Konstantin lábbal tiporta a szentegyházat és barátságra lépett a római pápával, az átkozott főeretnekkel. Téged meg fog jutalmazni az Úr. Mohamed szultán, bár ez idő szerint még pogány, jóindulattal van a görög szentegyház iránt, és tisztelettel fogadja az én tanácsaimat. Azt tanácsoltam neki, hogy tegyen meg téged a meghódított Bizánc deszpotájává, és te fejedelem léssz.

DEMETER (kezet csókol neki) Ó, hogy szeretlek, atyám, és hogy fogom szeretni a nagy Mohamedet is!

PÁTRIÁRKA A szultán viszonzásul csak egyet kíván tőlem, hogy nyissam meg janicsárjainak a Xilokerkosz-kaput, amely az én monostoromból vezet ki.

DEMETER Nyisd meg! Nyisd meg! Ereszd be a janicsárt!

PÁTRIÁRKA Ismerem kötelességemet, fiam!

DEMETER Ha deszpota leszek, megégetem a katolikusokat, és Konstantin minden barátjának kitolatom a szemét.

PÁTRIÁRKA Ismerem jámbor szívedet, fiam! (Demeterrel az arany ajtón el.)

Nyolcadik jelenet

(Spiridion, Laszkarisz)

LASZKARISZ (miután mindketten mélyen meghajoltak a távozók után) Hallottad, kegyelmes uram? Hallottad?

SPIRIDION Meg kell őket előznünk, különben a papi párté a dicsőség s a haszon. Attól függ minden, hogy támad-e ma este Mohamed. Ha támad, ők kaput nyitnak. Ha nem támad, mi elfogjuk a császárt.

LASZKARISZ Te kegyben állasz a pátriárka őszentsége előtt: kérlek, ajánlj be neki, mint hódoló szolgáját.

Kilencedik jelenet

(Előbbiek, Zenóbia)

ZENÓBIA (az arany ajtón belép) Hol késnek a zenepróbára rendelt hölgyek? És hol van Lizánder, az udvari költő?

SPIRIDION Köszöntelek, kegyelmes Zenóbia asszonyom, és engedd meg, hogy Laszkarisz barátom is köszöntsön.

ZENÓBIA Jó hírt hozok, nemes urak. A felséges császárné parancsára nagy udvari ünnepet rendezünk a Prinkipó-szigeten.

LASZKARISZ A szigeten? Hiszen az régóta török kézen van!

ZENÓBIA (hidegen végigméri) A szent császárné parancsolta.

SPIRIDION (Laszkariszhoz halkan) Tudnod kell, hogy a felséges udvar hivatalosan nem vehet tudomást a pogány bitorlóról. (Zenóbiához.) Az isteni felség a termeiben mulat?

ZENÓBIA A szent auguszta a fehér teraszon pihen. A szelíd tigrisével mulat, amelyet Indiából hoztak neki.

SPIRIDION Irigylésre méltó fenevad!

LASZKARISZ Igaz, hogy kényeztetve Szultánnak nevezi?

ZENÓBIA (végigméri) Nem tudom.

LASZKARISZ Sógorom, a főajtónálló újságolta, hogy aranyketrecet csináltak neki. Hja, persze, ma ő a szent császárné kedvence, de ha ráunt, majd őt is megfojtatja.

ZENÓBIA Elnémítani a fecsegőt szokás, és a tigris nem fecseg. (Élesen.) Te nem vagy régóta az udvarnál?

SPIRIDION (nyomatékkal) Keresztapja, a fenséges nagyherceg, tegnap mutatta be.

ZENÓBIA (nyájasan) Ah – – ? Köszöntelek, uram!

Tizedik jelenet

(Előbbiek, Iréne, két rableány)

(Két rableány lép be az arany ajtón. Hosszúnyelű pávalegyezőt hoznak. Egyikük egy izgatott mozdulatot tesz Zenóbia felé, aztán mindketten letérdepelnek az ajtó mellett.)

ZENÓBIA (fojtott hangon) A szent császárné! (A belépő előtt mind térdet hajtanak.)

IRÉNE (belép az arany ajtón. Ideges nyugtalansággal végigmegy a termen. Anélkül, hogy tudomást venne a jelenlevőkről, szól) Zenóbia, kérdezd meg ezektől, mi hír a várfalon.

SPIRIDION Ha őfelsége szent jelenlétében élnem és beszélnem szabad, dicső újságot jelenthetek. A lázadó pogányok rettenetes rohamra gyülekeztek, de midőn megpillantották a várfalon a császár szent ábrázatát, az isteni látomástól lesújtottan és mégis elragadtatva, térdre roskadtak, és kiejtették kezükből a durva fegyvert.

LASZKARISZ Dicsőség a győzhetetlen Konstantin szent nevének!

IRÉNE (Zenóbiához) Hány katonája maradt még a császárnak?

SPIRIDION Őfelségének annyi a harcosa, mint fűszál a réten.

LASZKARISZ Mint falevél az erdőben.

SPIRIDION Mint homokszem a sivatagban. S mindenki szívét Hektor bátorsága tüzeli.

LASZKARISZ Mindenik karját Akhillesz ereje duzzasztja.

SPIRIDION Híre jár, hogy a rebellis Mohamed, belátva immár merényletének istentelen és balga voltát, magába térend, és rabszolgaként meghódol a nagy Konstantin előtt.

ZENÓBIA (Iréne arcán olvasva) Köszönet, urak, a kedves hírekért! (Távozást int nekik.) Spiridion, teremtsd elő az udvari költőt!

SPIRIDION Imádott császárnémat szolgálva, Merkúr szárnyán sietek. (A háttérben Laszkariszhoz.) Tehát estére?

LASZKARISZ (kezet ad neki) Ott leszek. (Az egyik jobbra, a másik balra el.)

Tizenegyedik jelenet

(Iréne, Zenóbia)

IRÉNE Mit szólsz e derék urakhoz?

ZENÓBIA Valóban derék urak.

IRÉNE Kissé korlátolt elméjűek, nem?

ZENÓBIA Nem hiába tündöklő az én imádott császárném szeme: mélyre is lát.

IRÉNE Talán nem is annyira korlátoltak, inkább furfangosak. Furfangos latrok.

ZENÓBIA (búsan) A gonoszság gyakran ölti fel az együgyűség bárányköntösét.

IRÉNE Vagy az alázatosság ebruháját. Nem?

ZENÓBIA (zavart szünet után). Nyugtalan vagy, felséges úrnőm.

IRÉNE Úgy érzem magam arany börtönömben, mint a nősténytigris, amikor künn az erdőn bömbölve szólongatja a hím …

(Kívül távoli ágyúlövés.)

Hallod? Nem az én királytigrisem bömbölt most?

ZENÓBIA Mohamed nagy ágyúja szól a Romanosz-kapu előtt.

IRÉNE (a város felé mutat) Nézd, mi fénylik ott?

ZENÓBIA A Hágia Szófia kettőskeresztje.

IRÉNE Lám, kereszt van a főtemplom ormán? Az éjjel különös látásom volt. Álmomban itt ültem a teremben, és néztem a gomolygó viharfelhőket, amint lomhán elvonultak Bizánc fölött. Oly mélyen jártak, hogy horzsolták a kupolákat. A városra vak sötétség borult, csak a Hágia Szófia teteje világított titokzatos s szomorú fénnyel. A kupolán, a kereszt helyén, egy szörnyű s pompás sárkány ült. Oly óriás volt, hogy karmaival átfogta az egész tetőt, a kígyóteste pedig legyűrűdzött a térig. Bíboros szárnya volt a mesés szörnyetegnek, a mellén pedig aranypikkelyek csillogtak. Ki fejti meg az álmomat?

ZENÓBIA (halkan, de nyomatékkal) Én!

IRÉNE (végigméri) Nos, szólj, kedves Pithiám, s ha tudsz igaz és kedves lenni egyszerre, arany háromlábút áldozok neked.

ZENÓBIA A sárkány a kereszt helyén azt jelenti, bogy a keresztény császár hatalma megdőlhet, mivel zsoldosok erejére épült, és az erő ellensége a nagyobb erő. A császárné ereje azonban a szépsége, és az övénél nincs nagyobb a földön.

IRÉNE Folytasd!

ZENÓBIA Mohamed hadat üzent a erőnek, de meghódol a szépség előtt.

IRÉNE Unom a dodonai stílusodat! Beszélj világosan.

ZENÓBIA (levelet ad át neki) Világos ez a levél.

IRÉNE Ki küldi?

ZENÓBIA A szultán.

IRÉNE Végre! (Megszagolja.) Mily forró pézsmaillat! (Felbontja.)

ZENÓBIA Az öcsém hozta, aki két évvel ezelőtt törökké lett. Mint kenyérárus lopódzott a városba.

IRÉNE (olvas) „Legbájosabb ellenségemnek! Mohamed, a szultán, kegyetlen hódítóként fog bevonulni Konstantin városába. A kincseknél, amelyek a császár palotájában vannak, Mohamed jobban áhítozza a rózsákat, melyek a császárné kertjében virulnak.” (Szól). Zenóbia, a pogány elbizakodott!

ZENÓBIA Légy elnéző iránta, felséges úrnőm. Csaták zajában nőtt fel, az udvari illem nem erős oldala. Ifjú, tüzes, katonásan nyers, de amellett gyöngéd, nagylelkű és szerelmes természetű.

IRÉNE (elborulva) Mondják, száz asszony van a háremében?

ZENÓBIA Száz szolgálóddal több lesz, felséges császárném.

IRÉNE (olvas) „Akit Iréne kedvel, az vonuljon a döntő rohamkor a császárné palotájába, ott megoltalmazza Mohamed szava.”

ZENÓBIA Ezt jó tudni!

IRÉNE Két évvel ezelőtt láttam első ízben … A Boszporuszon hajókáztunk, közel az ázsiai édes vizekhez … A császár mellett ültem az arany gályán … Lantosok zenéltek, s én unott és nyughatatlan voltam, mint vagyok most is … Egyszerre fényes lovascsapat bukkant fel a parti ciprusok közül … Ő volt, Mohamed a fivéreivel, vagy húszan pogány hercegek … Könnyed méltósággal s felséges gőggel ültek arabs paripákon, kesztyűs öklükön a vadászsólyommal … A selyemszőrű tigrisek egy rettenetes szép csapatja, amelynek játéka is szilaj s felséges … S midőn izzó szemük megtalálta mellettem a sápadt embert, ki magát Bizánc császárának nevezteti, felcsillant benne a gúny, amellyel az óriás szemléli a törpét … A zenénk elhallgatott, ahogy elhallgat a verébcsipogás, ha közeleg a sas, s mi fülledt csendben eveztünk tovább … Fölöttünk véres volt az ég, s a tüzes felhők vonulása véresre festette a Boszporusz vizét is …

ZENÓBIA Emlékszem, császárném! A bizánci férfiak arca fakó volt, de a nőké lángolt!

IRÉNE Hogy unom azóta a spongyaszívű bábokat, akik körülöttem tipegnek! Elég! Hol van Lizánder?

ZENÓBIA Tüstént itt lesz, felséges úrnőm, s vele Krátesz is, a bölcs. Már elkészítették az ünnep tervét, melyet a sebesült katonák javára fogunk rendezni … (Mosolyogva.) Az ünnep a szigeten lesz?

IRÉNE Nagy gyermekeknek való mese. Az ünnep itt lesz!

ZENÓBIA A szent palotában?

IRÉNE Ha bevonul a hódító.

ZENÓBIA (csodálkozva) Hogyan?

IRÉNE Tudod, nem kedvelem az üres játékot, mellyel a tömeg kedve ünnepel, de Mohamedet dallal, lantpengetéssel köszöntöm. Ha tűzbe-vérbe fullad Bizánc, ha tízezer haldokló hörög: én akkor vigadok, hadd lássa a férfiak férfia, hogy az asszonyok asszonya a szabadítóját köszönti.

(Zenóbia letérdepel.)

IRÉNE Miért térdepelsz?

ZENÓBIA Hatalmas szultána, ne feledkezzél meg hű cselédedről, aki siető kézzel segített szőni új dicsőséged aranypalástját.

IRÉNE (csókra nyújtja kezét) Kelj fel!

ZENÓBIA Hasznodra leszek új körödben is, auguszta! Tudok beszélni, ahogyan kell és hallgatni, amikor kell. Kegyenceid őrző szellemre lelnek bennem, és ellenségeidnek én leszek pohárnokuk. (Halkabban.) S ha siettetni kívánod a nagy Mohamed bevonulását, Konstantinnak is készíthetek hűsítő italt, mely örökre eloltja harcszomját. Megengeded, hogy eltaláljam a gondolatodat?

IRÉNE A gondolatom enyém, csak a parancsom tiéd.

Tizenkettedik jelenet

(Előbbiek, Spiridion és Lizánder)

(Spiridion és Lizánder hátul belépnek, és térdet hajtanak.)

ZENÓBIA (Iréne arcáról olvasva) Beszélhettek!

SPIRIDION Ha imádott császárném jelenlétében beszélnem szabad: dicső újságot modnhatok. A császár őfelsége babérral megrakottan és szent testében sértetlenül elhagyta a várfalat. A Blakerna-kaszárnyába méltóztatott neki menni, de nemsokára a palotát fogja boldogítani megjelenésével. (Mély meghajlással hátul el.)

IRÉNE (Zenóbiához halkan) Menjünk innen, ne lássam Bizánc hazajáró lelkét!

ZENÓBIA (Lizánderre mutat) S a költő?

IRÉNE Beszélj vele, én unom a bolondokat. (Az arany ajtón el.)

Tizenharmadik jelenet

(Zenóbia és Lizánder)

LIZÁNDER (ezüst babérkoszorút visel a fején. Csalódottan néz Iréne után) Szerettem volna a halhatatlan szépségű auguszta ambróziás lába elé önteni remegő lelkem tartalmát …

ZENÓBIA Beszélj az ünnepről!

LIZÁNDER A boldogító parancsszótól, amely tegnap a dicső császárné bíborajkáról elsiklott, zengeni kezdett az agyam, miként éólhárfa a zefír cirógatásától, s Auróra már pirulva látta a kész tervemet. Az ünnepet ő szent felségének legkegyelmesebb engedelmével az én legalázatosabb prológusom nyitná meg. (A kezében hozott nagy papírtekercsből az izgatottságtól remegő hangon olvassa.) „Prológus! Szállj le, szállj le, óh, Mnemosyne borostyánhomlokú leánya …”

(Kívül ágyúlövés.)

Tizennegyedik jelenet

(Előbbiek, Krátesz)

KRÁTESZ (Szokrátesz-maszk, a cinikusok kék ruhájában van, de a nyakán vastag aranyláncot visel; hátul belép) A török ágyúval lövi a Romanosz-kaput.

LIZÁNDER Csendet kérünk, bölcs Krátesz! Ki törődnék most az ágyúzással, amikor a kegyelmes asszony a prológusomat kívánja hallani … (Olvas.) „Szállj le, szállj le” stb.

KRÁTESZ Csak nem fogják a császári ünnepet verses prológussal megnyitni? Ostobaság volna! Én inkább egy magvas beszédet ajánlanék.

LIZÁNDER Krátesz! Ha őfelsége az ő határtalan és előttem – bevallom – érthetetlen kegyelmében arra méltat, hogy megjelenhess a szent palotában, viselkedjél úgy, miként az emberség s az illem kívánja!

KRÁTESZ Emberség? Illem?

Tizenötödik jelenet

(Előbbiek, egy rableány)

(Rableány megjelenik az arany ajtóban, s egy mozdulatot tesz Zenóbia felé.)

ZENÓBIA A felség hívat … Várjátok meg a palotahölgyeket és jöjjetek velük a fekete márványterembe … (Az arany ajtón el.)

Tizenhatodik jelenet

(Lizánder, Krátesz)

LIZÁNDER (kétségbeesetten) Nem hallgatta meg a prológusomat! Nem hallgatta meg!

KRÁTESZ Emberség? Illem? (Lizánderhez lép.) Logikád súlyával kovácsold éles pengékké e semmitmondó fogalmakat, és szögezd a mellemnek. Ha meg tudsz győzni, akkor magam is úgy viselkedem, miként ti, udvari tányérnyalók.

LIZÁNDER (izgatottan göngyölíti össze a kéziratot) Tányérnyalók? Ismerjük azoknak egy spéciesét, amely furfangosan játssza a cinikus parasztot, hogy úgy vonja magára a magas körök figyelmét.

KRÁTESZ Rám célozol? Ugyan mit adhatnak nekem az úgynevezett magas körök? Boldogságot? Nem! A boldogság az igénytelenségben rejlik.

LIZÁNDER Ismerünk, te cinikus bölcs! Diogénesz tanítványának vallod magadat, és csattogó fogakkal kapkodsz a csont után, amely lehull a császár asztaláról. A szegénységet hirdeted, és mégis viseled az aranyláncot, amelyet a császár adott neked, hogy próbára tegye a filozófiádat.

KRÁTESZ Macedóniai Sándor azt kérdezte Diogénesztől, hogy miféle kegyet kíván magának. „Állj félre a napból!” – mondta a bölcs. Diogénesz tehát szerette a napot. Ki az én napom? A nagy Konstantin császár, ez a lánc pedig a császári nap tüzének egy sugara. Láthatod, tudatlan versfaragó, hogy méltó utódja vagyok Diogénesznek.

Tizenhetedik jelenet

(Előbbiek, Anna, Zoe, Leonidász, Spiridion, Laszkarisz, több úr és hölgy, több szolga)

(A társaság vidáman, fecsegve lép be hátul; a szolgák aranyozott gitárokat és hárfákat hoznak, amelyekkel a háttérben állva maradnak.)

(Spiridion, aki a társaságot vezeti, az arany ajtóhoz lép, melynél a jelenés végéig állva marad.)

ANNA Leonidász ma oly szíves volt, és felkísért minket a bástyára, hogy megnézzük a török tábort. Sok csinos ember van köztük.

ZOE Igaz, hogy holnap már a városban lesznek? Sajnálnám, ha emiatt el kellene halasztanunk az ünnepet. Én annyit fáradtam a lampszakoszi dalommal!

ANNA Én nem hiszek már a töröknek! Annyiszor ostromolták a várost, és végül mindig elvonultak megint. A felséges császár nem is engedheti meg nekik, hogy meghódítsák Bizáncot.

LEONDÁSZ Tudod, szép Zoe, hogy Mohamed új divatot hoz Bizáncba?

ZOE Ez érdekes.

LEONIDÁSZ A hűtelen asszonyt zsákba varrják és a vízbe dobják. Nem féltem azonban Bizánc hölgyeit, az ő habkönnyű erényük fenn úszik minden vízen.

ZOE Rossznyelvű vagy, Leonidász, de hozzád ez is illik. (Az arany ajtóhoz lép.)

SPIRIDION (az arany ajtónál) Mindjárt lehet, könyörgöm, csak Olga nagyhercegnő őfenségét várjuk még.

(Mind az arany ajtónál állanak, menetté sorakozva, és várják, hogy beléphessenek. A hangszereket átvették a szolgáktól, akik a háttérben elvonultak.)

KRÁTESZ (nagyon alázatosan) Méltóztattok tudni, nemes és szép hölgyek, hogy Mohamed tulajdonképpen mért ostromolja annyi haraggal a várost?

ANNA Nos? Ebből valami tréfa lesz!

KRÁTESZ Lizánder mindennap ünnepi ódát ír a szultánhoz, és verseit, tompa nyilakhoz kötve, kilövöldözi a török táborba. A silány költemények annyira felbőszítették Mohamedet, hogy nem nyugszik addig, amíg be nem tört a városba, és élve meg nem nyúzta az új Marziászt.

(Mind nevetnek.)

ANNA (Lizánderhez) Nos, nagy költő, nem válaszolsz a csípős támadásra?

LIZÁNDER (sötéten) A csípős támadásra majd köszörülök választ, éleset.

Tizennnyolcadik jelenet

(Előbbiek, Olga, két hölgy, palotaőrök)

SPIRIDION A fenséges nagyhercegnő!

(Mind két sorba állanak az arany ajtó mellett, s mély meghajlással várják a belépő Olgát.)

(Olga, két hölgye kíséretében a palotaőrök sürgése közepett hátul jobbról belép. A palotaőrök eltávoznak.)

OLGA (kacagva) Jó tréfa volt!

MIND (derülten sugdosnak) A fenségnek jó kedve van!

OLGA Az úton, a Porfirion-palotától ide, eltéptem gyöngyfüzéremet, és a gyöngyöket egyenként elhullattam. Az udvarmesterem – ki nem ismerné a vén zsugorit? – most bukdácsolva jár a téren, mint a varjú a vetésben, s szedegeti a szemeket. Miről folyt itt a társalgás?

ANNA Mi másról, fenséges asszonyon, mint a törökről?

OLGA (tréfás kétségbeeséssel) Nagy ég, mily elcsépelt téma! Én már oly banálisoknak találom a derék mozlimokat, hogy ásítógörcsöt kapok, ha turbánt látok. (Megpillantja Leonidászt, kellemes meglepetéssel.) Leonidász itt? … Te is részt veszesz az ünnepünkön?

LEONIDÁSZ Parancsodra, fenséges asszonyon, mint kocsihajtó.

OLGA Rád merném bízni a színemet, mert az első díj biztosan a tied. Azt hiszem, te könnyen célt érsz minden pályán, azért is vagy annyira elbizakodott! (Mosolyogva rápillant, s bemegy az arany ajtón.)

ZOE (Annához halkan) Meglátod, a fenségnél most Leonidász kerül sorra. (Spiridion és Laszkarisz kivételével mind az arany ajtón el. Mindannyian könnyen meghajolva lépnek be, mintha templomba mennének.)

Tizenkilencedik jelenet

(Spiridon és Laszkarisz)

SPIRIDION Különös és kivételes kedvezésképpen kieszközöltem neked, hogy jelen lehess az udvari zenepróbán.

LASZKARISZ Köszönöm a meg nem érdemelt kitüntetést.

SPIRIDION A császárnak mostanában nem érdemes udvarolni, de úgy sejtem, aki a császárnéhoz szít, az jó helyen kereskedik. De méltóztassál, kérlek, térden állva maradni, és ne nézz a felség arcába, azt nem tűri. (Előre akarja bocsájtani.) Parancsolj, kérlek.

LASZKARISZ A világért sem, kegyelmes uram. Csakis utánad.

SPIRIDION De kérlek, drága barátom!

LASZKARISZ Ha mindenáron kívánod … (Az arany ajtón el.)

SPIRIDION (megbotránkozottan) Paraszt!

(Trombiták a színfalak mögött.)

SPIRIDION A császár! Unom ezt a találkozást, de mégis kíváncsi vagyok Konstantin arcára.

Huszadik jelenet

(Spiridion, Konstantin, Giovanni és Herma)

(Konstantin arany vértet és sisakot visel; Giovanni fekete fegyverzetet és nagy szekercét tart kezében. Herma apródruhában van. Az előbbi kettő fáradtnak és komornak látszik.)

SPIRIDION (térdet hajt) Üdv neked, nagy Konstantin, te győzhetetlen, népek boldogítója.

KONSTANTIN (körülnéz) S a császárné?

SPIRIDION A felséges auguszta termeiben mulat.

KONSTANTIN Kéretem!

(Spiridion mély meghajlással az arany ajtón el.)

(Konstantin sisakját és kardját leteszi Herma segítségével.)

GIOVANNI (szünet után) Fáradt lehetsz, nagyuram, talán pihenni térnél?

KONSTANTIN Itt akarok maradni, ez jó hely. Innen látom a várost, a tengert, s a szabad bithiniai hegyeket … Bíborpára borul a kupolákra – nézd, Giovanni! –; láttad valaha ily tündérinek, ily szentnek Bizáncot? Mennyi érzés, mennyi szépség lüktet itt, két világrész szívében … Ha elgondolom, mennyi ideig volt enyém, és mily kevéssé élveztem a tulajdonomat … Mohóbbnak kellett volna lennem, nappallá kellett volna tennem az éjszakát, hogy bejárjam minden közét, megnézzem minden oszlopát s megismerjem minden emberét. Most oly reménytelen epedéssel gondolok vissza szépségére, mint öreg ember elmúlt ifjúságára … (Szünet.) Giovanni!

GIOVANNI Parancsolsz, császárom?

KONSTANTIN (halkabban) Meddig tarthatjuk magunkat?

GIOVANNI Nagyuram, te férfi vagy és katona …

KONSTANTIN Tudom, elvesztünk.

GIOVANNI Hajnalban újra támad a pogány, s aztán vége.

KONSTANTIN (az ablakon át nézi a várost) Szép szerelmem, arany Bizánc, márványtagjaid bája, talányos lelked másé lesz! Holnaptól kezdve törököt fogsz uralni, talán az idők végéig … (Felriadva.) De hiszen ez kétségbeejtő! Giovanni, ezt nem akarhatja az ég! Meglátod, Isten csodát fog művelni! Van Isten, és ő tud csodát művelni!

GIOVANNI Tüzes mennykővel, kénköves esővel az Úr nem avatkozik a háborúk sorsába. Isten csodát művel, ha bátorságot önt a férfiak szívébe. Művelt is már, de ellenünkre, nagyuram, amidőn oroszlánbátorságot öntött a janicsárok szívébe. Nem láttad, a rettenetes Ahmed kán nyomában hogy rohan, hogy repül ostromra, hogy hull és hal meg a pogány? Nekünk már csak egy a kötelességünk, nagyuram: mutassuk meg a pogánynak, ha győzni nem, de meghalni tudunk.

KONSTANTIN Meghalni könnyű volna, Giovanni, ha velem halnának a gondjaim és bánatim. De mi lesz a népemmel?

GIOVANNI A gondviselés határt szab az ember s a nemzet életének. Ha betelt az idő, haljon meg önmagához méltóan az ember, a nemzet. Jártál valaha Karthágóban, felséges uram?

KONSTANTIN Nem jártam, Giovanni.

GIOVANNI Berber kalózokat kergetve, egyszer kikötöttem flottámmal a karthágói romváros tövében. Másfél évezred múlt el, amióta Róma leverte a várost, és minden csonka oszlopa és bezúzott bolthajtása dacosan fenyegető ökölként nyúl az ég felé, mintha keresné a gyilkos Róma torkát. Mennyi hősiesség, mennyi honszerelem porlad a romok között. E hősiesség, e honszerelem túlélte Rómát – és Karthágót halhatatlanná tette halála!

KONSTANTIN És miért tudott így meghalni Karthágó?

GIOVANNI Karthágót szabad nemzet lakta, uram, és Bizánc nem Karthágó. Karthágót férfiak lakták, uram, és Bizánc nem Karthágó.

KONSTANTIN Elég, Giovanni, tudom, te nem szereted boldogtalan népemet!

GIOVANNI A szívem minden vére tiéd, uram, akkor loccsantod Mohamed arcába, amikor akarod. De ha te nem volnál, bizony egy parányi vércseppet, aminőt a légycsípés fakaszt a kezemből, sokallnék Bizáncért!

KONSTANTIN Hallgass, Giovanni! Te tűzben-vérben fogant barbár vagy, vasember, vas koponyával gondolkozol. Te nem a gondolataik súlya, hanem az ökölcsapásaik súlya után ítéled meg a nemzeteket. Hogy értenéd meg az én léha és mégis bölcs, az én romlott s mégis tiszta gyermeknépem szövevényes lelkét? Olyan az, mint a Noé bárkája: ezer élő ellentét nyüzsög benne, ezer szivárványszínben ragyog, ezer hangon szól hozzád … Te ma csak az árulást s a gyávaságot hallod üvölteni utcáinkon, de az erények fölséges harangkongását nem hallod. A nép ma lázbeteg és őrjöng, mert elvesztette hitét önmagában s császárában, de ha jön a vég, ámulva ismered meg a csőcselék sorában Róma és Hellász méltó utódait.

GIOVANNI (bús mosollyal) A te hited, uram, nagyobb s tisztább az igazságnál. Szeresd a népedet, te aranyszívű császár, s engedd meg, hogy Bizáncot benned szeressem.

KONSTANTIN Mi lesz a népemmel, Giovanni? Mi lesz Irénével, a koronás virággal, aki gondolkozni nem tud, nem akar, s rendületlenül hisz a császár mindenhatóságában? (Hermához.) S mi lesz veled, Alexander?

HERMA (mosolyog) Ami veled, uram. Ha osztozom a sorsodban, az nekem jó.

KONSTANTIN Különös gyermek! Nem tudom, honnan jössz, nem kérdem, mit kívánsz. Egyszer ott láttalak velem a várfalon, s mire észrevettelek, már meg is szoktalak. Azóta mindig látom szelíden mosolygó arcodat. S ha nem látom, babonás nyugtalanság fog el. Kedvellek, fiú!

GIOVANNI (halkan) Leány ez, uram, nem fiú!

KONSTANTIN (meglepetten) Alexander!

GIOVANNI Hogy minek hívják, nem tudom, hogy leány, azt látom. Járása, tekintete, egész viselkedése minduntalan elárulja. Első napon felismertük mind, és azt hittük, hogy felséged is felismerte.

Huszonegyedik jelenet

(Előbbiek, Folko)

(Folko belép hátul jobbról, és Giovanninak int.)

(Giovanni Folkóhoz a háttérbe lép, s halkan beszélget vele.)

KONSTANTIN (figyelmesen nézi Hermát, magában) Leány? Igen, leány. Való volna, hogy a császár szeme gyöngébb minden zsoldosénál?

GIOVANNI (Konstantinhoz) Valami történik a Romanosz-kapunál … Az őrség szólít … Engedelmeddel, nagyuram, megnézem … (Folkóval izgatottan el.)

Huszonkettedik jelenet

(Konstantin, Herma, Spiridion, majd Iréne)

SPIRIDION (belép az arany ajtón) A császárné ő szent felsége! (Beereszti Irénét, térdet hajt, és maga visszavonul.)

IRÉNE (mély meghajlással) A triumfátor visszatér lakába, s a boldog hitves köszönti nagyurát. Üdv neked, augusztusz!

KONSTANTIN Hogy vagy, Iréne?

IRÉNE Boldog vagyok, büszke vagyok, én, a triumfátor hitvese!

KONSTANTIN Jer közelebb!

IRÉNE (hozzálép) Itt vagyok, uram.

KONSTANTIN (magához vonja, melegen s halkan) Iréne, szólj egy szót!

IRENE Mit szóljak? Mi kedves most felséged fülének?

KONSTANTIN Ami az ajkadra tör, ami a szívedben forrong … (Fölemeli Iréne állát.) Mért hunyod le a szemed?

IRÉNE Hogy a szívembe nézzek, ahogy parancsolád.

KONSTANTIN És mit látsz benne?

IRÉNE (Konstantin mellére hajtva fejét) Ködöt.

KONSTANTIN Nézz reám! – Különös! Máskor kék a szemed, ma zöld. És apró aranykígyók kergetődznek íriszén. A kezed is mily forró … Mit jelent e lázas nyugtalanság?

IRÉNE Nem tudom. Oly kevéssé ismerem magam.

KONSTANTIN Én is oly kevéssé ismerlek, Iréne. Különös dolog jutott ma eszembe. Egy katona felesége eljött a sáncra, hogy ebédet hozzon az urának. Az ostrom szünetelt, és ők a palánk alá vonultak, egy kis fészekbe … A katona evett, s az asszony nézte hallgatagon … És én így szóltam magamban: lám, ez embernek felesége van!

IRÉNE Nem vagy jókedvű, uram. Hozassak zenét?

KONSTANIN Iréne, mi eddig nagyon is császár és császárné voltunk.

IRÉNE Mért jut ez eszedbe ma? Mért éppen ma?

KONSTANTIN Hát nem érzed, asszony? Nem érted? Oly rettenetesen elhagyottnak érzem magam, oly egyedül vagyok, mint tévedt vándor a ködös pusztaságban. Ó, ha szólalni tudnál egy szót!

IRÉNE Ne neheztelj, felséges uram, de nem értelek.

KONSTANTIN Jer ide, közelebb. Nézz rám és figyelj … Ha nem volnék Bizánc császárja, mi maradna a szívedben az én számomra?

IRÉNE (szelíden kibontakozik a karjából) Még most sem értelek, uram. Ha nem volnál császár? Iréne hitvese Konstantin császárnak. Te mindig császár vagy, mivel a hatalom szentségét a lelkedbe adta az Úr. Konstantinak az a császársága, ami a sasnak a szárnya, az oroszlának ereje. Ha elveszti az oroszlán az erejét …

KONSTANTIN Ha elveszti Konstantin a császárságát? …

IRÉNE Akkor romba dől egy világ, s hogy miféle fű terem a romokon, azt nem tudom, kutatni nem is érdemes. Te Konstantin vagy, az én utam és császárom, s én meghajlom előtted.

KONSTANTIN Mindig bezáródik előttem a lelked, mindig, mint alkonyatkor a harangvirág.

IRÉNE (szünet után udvarias hangon) Nem vagy éhes, uram? (Hangsúllyal.) Vagy szomjas?

KONSTANTIN Bor nem oltja szomjamat, de talán fölmelegíti fázó lelkemet!

IRÉNE Majd küldök ciprusit Zenóbiával. Megengeded, hogy távozzam? (Mivel nem kap választ, mélyen meghajlik, s az arany ajtóhoz megy.)

Huszonharmadik jelenet

(Előbbiek, Zenóbia)

(Zenóbia megjelent az arany ajtóban, s ott állva maradt.)

IRÉNE (Zenóbiához halkan) Készítsd az italodat! Nem bírom tovább! (Zenóbiával el. Az arany ajtót nyitva hagyják.)

(Az arany ajtón át lantpengetés és egy női hang éneke hallatszik.)

Huszonnegyedik jelenet

(Konstantin, Herma)

KONSTANTIN (magában) Igen, igen! Szárny nélkül nincs sas, erő nélkül nincs oroszlán, korona nélkül nincs Konstantin. (Körülnéz, Irénét keresve.) Elment? El tudott menni! (A zenére figyel.) Amikor Karthágónak hajóhadra volt szüksége a haza védelmére: a karthágói nők levágták a hajukat, hogy vitorlaköteleket fonjanakbelőle … (Az ajtó belül becsukódik; a zene elhallgat. Megpillantja Hermát.) Te még itt vagy?

HERMA (mosolyogva, a könnyektől fojtott hangon) Melletted, uram.

KONSTANTIN Mért könnyes a szemed?

HERMA Nem tudom, csak fáj a szívem,

KONSTANTIN Mi is a neved?

HERMA Alexander.

KONSTANTIN Ily ifjú, s már hazug?

(Herma térdre roskad.)

KONSTANTIN Nos, a neved?

HERMA Herma.

KONSTANTIN Mért csaltál meg, Herma?

HERMA Így ne, így ne szólj hozzám, könyörgök! Nincs bennem semmi gonosz szándék. Árva vagyok, nincs senkim, semmim, te vagy az én uram. Megláttalak egy napon, s azóta mindig kell, hogy lássalak … Hogy a közeledben lehessek, fiúruhát öltöttem, de nincs bennem semmi gonosz szándék.

KONSTANTIN Hány esztendős vagy?

HERMA Nem tudom, senki sem olvasta az éveimet.

KONSTANTIN Hová való vagy?

HERMA Hellaszi, uram. Athénből való. Az Akropoliszon születtem, egy kis kunyhóban, amely a Parthenon oszlopai közé van tapasztva. Az örökségem egy aranyabroncs, amelyet a bokámra kovácsoltak.

KONSTANTIN S mit kívánsz tőlem?

HEMRA Szolgálni kívánlak. Ha szolgálhatlak, boldog vagyok. De most el fogsz űzni magadtól, ugye?

KONSTANTIN Attól mentsen meg az Isten! Oly szegény vagyok most a szeretetben, s úgy szomjazom reá, hogy nem dobhatom el az ég ajándékát. (Herma fejére teszi kezét.) Te késői, sápadt virága egy klasszikus világnak: ha nézlek, tudom, hogy császár vagyok még, császár a te szívedben. Kelj föl, gyermek, s hallgass továbbra is az Alexander névre. (Szünet.) Most szólj a palotatiszteknek, hívják egybe birodalmam nagyjait. Búcsúzni kívánok tőlük.

(Herma hátul jobbra el.)

KONSTANTIN (később a falon lévő mozaikkép felé fordulva) Egy birodalom végórája ütött, egy nemzet homlokán a halálfélelem verejtéke gyöngyözik. Atyám, te népek atyja, hozzád kiáltok az enyészet reménytelen alkonyán. Te emelted föl nemzetemet, te szórod szét porát. Megnyugszom szent törvényedben. De keményítsd meg szívünket, hogy meg ne vegye a halál rettegése, s ha eljövend arató angyalod, ó add, hogy férfiakat találjon, akik neveddel ajkukon dőlnek rendre. Ha kiszenvedett Bizánc, terjeszd áldó kezedet az óriás sír fölé, hogy tiszta fényben tovább éljen hírnevünk.

Huszonötödik jelenet

(Konstantin, Giovanni)

(Giovanni az izgalomtól sápadtan besiet.)

KONSTANTTN Giovanni!

GIOVANNI Nagy újság!

KONSTANTIN A török – ?

GIOVANNI Fegyverszünetet ajánl!

KONSTANTIN Giovanni!

GIOVANNI Fegyverszünetet ajánl és békeköveteket küld a városba. A követekkel jön maga Ahmed kán, a szultán fivére. A csatában nem kellett neked bátorítás, de most esedezem, uram, légy erős!

KONSTANTIN A csoda megtörtént! Tudtam, a szívem mélyén mindig tudtam, az ég nem akarhatja Bizánc pusztulását. Nem, csak leckét kívánt nekünki adni, s a leckére rászolgáltunk, ezerszer rászolgáltunk … (Leborul a szentkép előtt.) Láss a porban, Uram! Borzadva érzem szent közelségedet! Bocsás meg, hogy volt egy perc, amidőn kétségbeestem irgalmasságodon! (Fölkel.) Bizánc áll és állni fog, mert az ő szent keze védi. Hol van Iréne? Hol vannak birodalmam nagyjai?

(Az arany ajtó felé siet.)

GIOVANNI (elállja az ajtót) Konstantin császár, hű emberednek tartasz?

KONSTANTIN Mit mondasz, Giovanni? A leghívebb férfinak, ki valaha páncélt viselt a szíve fölött. S ha imádkozom a megmenekülésünkért, azért is imádkozom, hogy császári módon jutalmazhassalak. Örökös hűbérül neked szántam Lemnosz hercegségét.

GIOVANNI Köszönöm nagyuram, de én többre vágyom. Nem földet kérek tőled, hanem egy darabot a lelkedből: a bizalmad. Mielőtt fogadnád a szultán követeit, mielőtt tanácskoznál birodalmad nagyjaival, hallgass meg engem, nagyuram. Amit mondok, az fontos, mint az élet és komoly, mint a halál.

KONSTANIN Egész lelkemmel hallgatlak, Giovanni.

GIOVANNI Ne áltasd magad, Konstantin császár, a te birodalmad elveszett. Nem a pogány dönti meg, hanem évszázados végzete. Elfonnyadt, mint fáján a levél, s ha nem is rázza a török zivatar, lehull magától. Nincs hatalom, értsd meg, uram, nincs hatalom, amely feltartóztathatná bukását.

KONSTANTIN Isten hatalma sem?

GIOVANNI Isten nem jószívű ötletekkel, hanem örök törvényekkel kormányozza a világot. Az Úr nincs velünk, ő Mohamed táborában sátorozik. Ne is álmodj arról, császárom, hogy megmentsd városodat a szultántól! Én ismerem a nagy rombolót! Ahogy a delejtű északnak, úgy néz ő gyermekkora óta szörnyű állhatatossággal Bizánc felé. Őrjöngő vágy emészti a városod után, s ha száz élete volna is, eldobná mind a százat a pillanatért, amelyben bevonulhat az Aranykapun.

KONSTANTIN Ha elveheti erővel, miért küld követeket?

GIOVANNI A váratlan meglapulás a döntő ugrás pillanatában rávall az ő tigristermészetére. A város már az övé, az életed is övé, de ő többet akar.

KONSTANTIN (fájdalmas mosollyal) Többet? Tőlem?

GIOVANNI Uram, készülj a szörnyűségre: a pogány a becsületedet akarja. Én ismerem Mohamedet! Ő éppoly számító, amilyen irgalmatlan. A gőgje nem tud belenyugodni abba, hogy birodalmának jövendő fővárosa egy császári vértanú dicsőségére emlékeztesse a világot. Hidd el, császárom, ő irigyli tőled a hős halált, amelyre elszántad magad.

KONSTANTIN Lám, hát van még, amit irgyelhet tőlem a pogány! De ha irigyli, sem veheti el tőlem!

GIOVANNI Elveheti! Hisz ez az, ami rettenetes félelemmel tölt el, és szólásra készt. Mohamed követei azt ajánlhatják neked, hogy áruld el népedet.

KONSTANTIN Arcukba vágom megvetésemet!

GIOVANNI S ha népednek ajánlják, hogy áruljon el tégedet – habozni fog a nép?

KONSTANTIN Álmodban beszélsz, lovag? Hát ismered te Bizáncot?

GIOVANNI Bizáncban minden eladó, s legolcsóbb ma a korona. Császárom, a vérre, amit érted ontottam, kérlek, ne fogadd Mohamed követeit! E percben még ura vagy sorsodnak. Meghalhatsz, mint császár, de talán élhetsz is, mint császár. Íme, van kilenc génuai gályánk a kikötőben … Lehet, hogy a fegyverszünet elálmosítja ellenségeinket, s ha egyszer künn vagyunk a Propontiszin, a pogány otromba csatahajói sohasem érik utol az én repülő sárkányaimat …

KONSTANTIN Egy Paleolog nem fut.

GIOVANNI Akkor válaszd a Paleologhoz méltó véget. A császári halált. Most még módodban van. Fuvasd meg a trombitákat, és csapj ki maréknyi seregeddel a pogány óriás táborára. Bukásod dicsőségesebb lesz, mint volt valamennyi bizánci császár hosszú élete. Bizánc romhegye egy hérosz síremléke lesz, és ezer esztendő múltán is borzongó áhítattal ejti ki nevedet a világ. De ne bocsásd a városba Mohamed követeit, mert lépteik kongása a bizánci utcán elegendő arra, hogy romba dőljön trónusod. El fognak adni, uram, már meg is alkudtak reád! Szennyes kezek lelopják fejedről a koronát, kicsalják kezedből kardodat, aztán a csőcselék röhögése közepett odataszítanak a gőgös pogány lábához … Oly dicstelen véget fogsz érni, nagyuram, mint az oroszlánvandász, akit saját kutyái tépnek szét!

KONSTANTIN Elég volt, lovag! A vérre kell gondolnom, melyet értem ontottál, hogy ellenséget ne lássak benned is! Tedd meg, az Úr, ki a fejemre tette a szent koronát, csodás és titokzatos kötelékkel fűzött össze nemzetemmel. Én és a népem egy vagyunk. Aki a népemet sérti, engem bánt.

GIOVANNI Bizony mondom neked, szegény császárom: ha egy igaz férfi s egy tiszta nő megmenthetnék a birodalmadat, Bizánc akkor is elveszett. Te nem ismered a népedet!

KONSTANTIN Hallgass, barbár! Ha úgy volna, mint mondod, akkor magam volnék Bizáncban a legnagyobb bűnös. Mert van-e lelketlenebb gonosztevő a fejedelemnél, aki oly népen uralkodik, melyet nem ismer?

GIOVANNI Uram, könyörgök, hallgass rám! Ne vedd zokon, hogy csak harcolni tudok a császárért, de beszélni nem tudok vele.

KONSTANTIN Elég volt! Ha meguntad hűségedet, ám szállj hajóra. Én itt maradok. Amit a zsoldoskapitány meg nem érthet, azt érzem én: a kardok s buzogányok számtanánál van nagyobb igazság is. Az Isten kegyelméből való császárság nem puszta cím: gyakran éreztem életemben az Úr csodás kegyelmét. E pillanatban is szent borzalommal tölt el közelsége. Birodalmam s koronám az Ő kezében. Népem javára alávetem magam rendelésének, s elfogadom Mohamed követeit. Ez utolsó szavam!

GIOVANNI (kétségbeesett megadással) Te vagy a császár, te parancsolsz. A hűségemet azonban megtartom ellenedre is. Ha jön a gyászos vég, magad mellett találsz!

Huszonhatodik jelenet

(Előbbiek, majd egymás után besietnek: Spiridion, Laszkarisz, Lizánder, Krátesz, később a pátriárka, Demeter, s végül Anna, Zoe, urak és hölgyek)

SPIRIDION (izgatottan) Bocsáss meg, dicső császárom, hogy a szokást megsértve szent színed elé merészkedem …

LASZKARISZ Felséges, győzhetetlen császár!

LIZÁNDER Tavaszi viharként örömhír vágtat végig a városon … A nép ujjong!

KRÁTESZ A rebellis pogányok békéért könyörögnek! Dicsőség a nagy szabadítónak!

LIZÁNDER Bizonyára pestis dúl a szultán táborában …

LASZKARISZ Vagy föllázadtak megint az ázsiai tartományok?

KRÁTESZ Én úgy sejtem, hogy Hunyadi siet a segítségünkre …

SPIRIDION (szigorúan) A szent császárnak nincs szüksége a barbárok segítségére … Nem gondolod, vitéz Giovanni?

(Giovanni hátat fordít neki, hátul el.)

PÁTRIÁRKA Baj lehet, nagy baj a hitetlenek táborában, hogy a szultán tulajdon öccsét, a gőgös Ahmedet küldi császárunk szent színe elé … (Szemét törölve.) Az ég meghallgatta öreg szolgája imáját!

DEMETER Én is imádkoztam érted, császárom!

KONSTANTIN Nem tudom, mit hoz a jövendő, de véges elmémmel is felfogom, hogy a megpróbáltatásnak egy nagy haszna van: szorosan egymáshoz fűzi a császárt és nemzetét. Én megbízom népem erényeiben, s tudom, hogy annak jobbjai rendületlen hittel csüngnek császárjukon.

(Távolból örömhimnuszt éneklő, láthatatlan néptömeg közeledik.)

Huszonhetedik jelenet

(Előbbiek, Zenóbia, majd Iréne)

ZENÓBIA (az aranyajtón belépett, aranyserleggel a kezében) Ez felüdít, felséges császárom!

IRÉNE (gyorsan belép) Ne igyál, Konstantin! – Jeges bor, s te lángolsz a belső tűztől … Majd hoz Zenóbia másikat … Bocsáss meg uram, a féltő gond talán terhedre van … (Halkabban.) Te nem tudod, hogy félt a szerelmem.

KONSTANTIN De tudom: Konstantinnak van felesége. (Karjaiba zárja.)

(Az éneklő sokaság az ablakok alá ért. Konstantin és Iréne a háttér közepén állanak, tőlük jobbról-balról, két, fesztelenül az ablakokig húzódó sorban a többiek. Konstantin, Irénét átölelve az ablakhoz közeledik. A himnikus ének ekkor örömrivalgásba csap át: „Konstantin! Üdv Konstantinnak!” – A pátriárka áldólag terjesziti kezét Konstantin felé, Demeter megragadta és megcsókolta a császár kezét, a többiek térdet hajtanak.)

(Függöny.)

Második felvonás

(Az első felvonásbeli trónterem. A trón mellett támla nélküli kis székek állanak a császári család tagjai számára. A felvonás kezdetén világos nappal van, később alkony, végül éjjel.)

Első jelenet

(Pátriárka, Spiridion, Laszkarisz, Giovanni, Herma, több főpap és főúr, palotaőrök és genovai zsoldosok)

(A főméltóságok a trón körül állanak, s az udvar bevonulását várják. Pátriárka a papokkal, Spiridion Laszkarisszal s több úrral beszélget. Giovanni és Herma egymás mellett állanak. A genovaiak az oszlopok alá sorakoznak.)

SPIRIDION Méltóztassék elhinni, a kérdés elég szövevényes. Követekként nem jelenthetem be Mohamed küldötteit, kézcsókra sem bocsáthatom őket, mert hiszen Mohamed nem elismert király, tehát úgy oldom meg a problémát, hogy Mohamed üzenethordóiként vezeten őket a szent trón elé. Nem követek, hanem üzenethordók.

LASZKARISZ Fogadd szerencsekívánataimat a finom megkülönböztetéshez! Valóban jó, hogy ilyen válságos időkben bátor és elmés főkamarás áll a szent trón mellett.

Második jelenet

(Előbbiek, Lizánder)

LIZÁNDER (hátul besietett) A mai nap Bizánc megdicsőülésének napja! Ötvenezer ember lepi el a palota környékét, és mind hozsannát zeng a császárnak … A nagy szabadítónak nevezik, és az követelik, hogy emeljünk Konstantinnak oszlopot a fórumon … Nemsokára itt lesz a plebejusok küldöttsége, hogy fegyvert kérjen a pogány ellen. Félni lehet, hogy Mohamed küldötteit, ha bemerészkednek a városba, darabokra tépi a fölizgatott nép jogos haragja … A tömeg hevét csodálatos hírek tüzelik … Szavahihető emberek beszélik, hogy az utolsó roham idején, amikor a janicsár már-már megvette a falat, egy tündöklő fehér lovag jelent meg a keresztény sereg élén. Sokan azt hiszik, hogy Szent György volt, mások meg arra esküsznek, hogy megismerték benne magát a Szent Szüzet, aki páncélt öltött, hogy megvédje kedves városát. Mondják, a török táborban oly nagy a rémület, hogy Mohamed kénytelen lesz föladni európai tartományait és Ázsiába vonulni vissza.

LASZKARISZ Kívánatos volna, hogy ő szent felsége ne vigye gyöngeségig a nagylelkűséget, és ne engedjen egérutat a megszorult pogánynak. Nem vagyok államférfi, hanem katona, azért nyersen kimondom: én bizony szóba se állanék Mohameddel, hanem megrohannám mocskos táborát, s halomra koncolnám a csőcseléket!

PÁTRIÁRKA Meglássuk, mit hoz a jövendő. De annyi máris bizonyosnak látszik, hogy felséges és szent császárunk szerencsecsillaga ma vakítóbban tündöklik, mint bármikor.

Harmadik jelenet

(Előbbiek, Notarasz)

LIZÁNDER Itt jön főméltóságú Notarasz Lukács, a fővezérlő cézár.

SPIRIDION Notarasz nem cézár, már tegnap lemondott a méltóságról.

LIZÁNDER Mit beszélsz? Ugyancsak rosszkor tette! Persze, ő nem sejtette a fordulatot!

NOTARASZ (a pátriárkához) Köszöntelek, szent és főmagasságú atyám. Mit szól bölcsességed a legújabb eseményekhez?

PÁTRIÁRKA (hidegen) Boldog az, aki nem tántorodott meg hitében a felséges császár iránt. (Hátat fordít neki.)

NOTARASZ Ami ma történt, azt szóról szóra előre mondtam! Én egy szempillantásig nem vettem komolyan a török erőlködést, mert hiszen az ő serege nem ismeri a taktika és a sztratégia szabályait. Bizonyos külföldi kalandorok, akik hatalmat nyertek őfelsége fölött, fújták csak fel a török veszedelmet, de minden képzett katona tudta, hogy az ostromműveleteknek, mint egy rosszul alapozott háznak, előbb-utóbb maguktól össze kell roskadniok. Ez megtörtént, a szultán tábort bont, és az események fényesen igazoltak engem.

Negyedik jelenet

(Előbbiek, Krátesz)

KRÁTESZ (hátul belépett) Nem való, hogy a szultán tábor bont. Most jövök a várfalról, és láttam, hogy a török pattantyúsok új, nagy ostromágyúkat vontatnak a Romanosz-kapu elé.

TÖBBEN Mit mondasz?

KRÁTESZ Hírvivőink is érkeztek. Azt mondják, hogy Hunyadi fölmentő seregének se híre, se hamva, és a propontoszi halászok mit sem tudnak a sokat emlegetett velencei segélyflottáról.

TÖBBEN Honnan kerekedtek akkor a hírek?

KRÁTESZ Bizánci pletyka, kósza forgószél, fölkap minden rongyot-szemetet. Igaz azonban egy dolog: húszezer ázsiai lovas érkezett ma a szultán táborába!

PÁTRIÁRKA Úgy? Úgy? Lám! Lám! – De akkor mért küld követséget Mohamed?

Ötödik jelenet

(Előbbiek, Leonidász)

LEONIDÁSZ (hátul belépett, a pátriárkához megy) Jönnek a követek!

SPIRIDION Láttad őket, főméltóságú uram?

LEONIDÁSZ Ha követek, hát furcsa követek. Ketten vannak, egy ifjú s egy aggastyán. Az öreg Lala Kalil, a szultán egykori tanítója. Az ifjú Ahmed herceg, Mohamed fivére.

TÖBBEN A véres Ahmed?

LEONIDÁSZ Akit a próféta kardjának nevez a pogány. A márványarcú ifjú lelkében gyilkos gyűlölet lobog a kereszténység ellen.

SPIRIDION Mondják, a mostani háborúra is ő ösztökélte a szultánt.

LIZÁNDER Azt beszélik róla, hogy nem is ember, hanem vámpír. A szultán, amikor trónra lépett, megfojtatta mind a húsz fivérét, köztük Ahmed herceget is. De Lala Kalil, a nagy varázsló, Ramazán éjjelén leereszkedett az Ozmánok brusszai kriptájába, és vámpír-életet lehelt az ifjú herceg holttestébe, hogy általa elveszejtse Bizáncot. Mondják, Ahmed aznap másodszor fog meghalni, amelyen elesik a város, és mivel terhére van a napfény és visszakívánkozik csöndes kriptájába, démoni türelmetlenséggel sietteti az ostromot.

SPIRIDION (Hermához) Mit akarsz itt, fiú? Ki vagy?

GIOVANNI A császár leghívebb szolgája.

SPIRIDION Ha szolga, akkor jelentkezzék a palotamesternél, itt nincs helye. (Herma hátul el.)

SPIRIDION (Giovannihoz) Engedj meg, vitéz barátom, nagy fogadás napján csak udvarképes ember lehet jelen a trónteremben. E szabály alól nagy sajnálatomra a te kedvedért sem tehetünk kivételt. Ha mégis kíváncsi volnál a szertartásra, fáradj, kérlek, az oszlopok alá, onnan kényelmesen láthatod.

GIOVANNI Megyek, uram. Ha majd meghalni kell a császárért, legyetek szívesek és szólítsatok.

SPIRIDION (az arany ajtó mellett a botjával kétszer a padlóra üt) A bíborban született fenséges nagyhercegek! A bíborban született fenséges nagyhercegnők!

Hatodik jelenet

(Előbbiek, Demeter, Tamás, Olga, két gyermek-nagyherceg)

(Az arany ajtón bevonulnak a terembe, és fölállnak a székeik mellé. A jelenlevők mély meghajlással köszöntik őket.)

SPIRIDION (botjával háromszor a padlóra üt) A császár szent felsége! A császárné szent felsége!

Hetedik jelenet

(Előbbiek, Konstantin, Iréne, Zenóbia, Anna, Zoe, urak, apródok, szerecsen szolgák, palotaőrök)

(Konstantin és Iréne koronát viselnek a fejükön, palástot a vállukon. A császár azonban páncélban van. Fényes és méltóságos menetben vonulnak a trón felé. A szín mögött trombiták szólanak mindaddig, míg Konstantin el nem foglalta helyét a trónján. Kívül a láthatatlan nép ujjongva ünnepli Konstantint. A teremben lévők térdre borulnak, s csak akkor emelkednek föl, midőn a császár jelt ad nekik. A nagyhercegek, a pátriárka és az összes genovaiak nem térdepelnek le, hanem mély meghajlással köszöntik az udvart.)

TAMÁS (miután a császár leült) Hatalmas, győzhetetlen atyánk, te népek boldogítója, pogányok korbácsa, imádattal köszöntünk!

PÁTRIÁRKA Legfönségesebb, legbölcsebb, legszentebb életű császár, akinek Isten minden hatalmat adott a földön, légy üdvözölve.

SPIRIDION Tündöklő napunk, szánj meg bennünket, fordítsd el szent orcádat, hogy gyarló szemünk meg ne vakuljon annak fényességétől!

(Konstantin a kezével int. A térdeplők fölemelkednek, a hercegek leülnek.)

KONSTANTIN Tudom, akik ma a trónom körül állanak, azok kipróbált híveim. Addig is, amíg a császár tettekkel leróhatja háláját, fogadjátok Konstatinnak, az emberenek köszönő szavát. De ne beszéljünk magunkról, gondoskodjunk a birodalomról. Lépjenek be Mohamed követei!

(Spriridion a háttérbe siet.)

Nyolcadik jelenet

(Előbbiek, Ahmed, Kalil)

(A két követ hátul belép. Ahmed húszéves, sápadt, szép és komor arcú ifjú; Kalil nyolcvanesztendős aggastyán. Mindketten puritán egyszerűségű ruhát viselnek, és kerek sötét posztóköpenyegbe burkolóznak.)

TÖBBEN (félhangon) Ez Ahmed! A vámpír! Mily érdekes!

AHMED (a terem közepére lép, körülnéz, rámutat Konstantinra) Te vagy Paleolog Konstantin?

KONSTANTIN Ha Bizánc császárát keresed, előtte állasz!

AHMED Ha cifra köntös és fényes süveg császárrá tehet: az lehetsz.

KONSTANTIN Mint követ jöttél hozzám, magas oltalmamban bízva, neked tehát császár vagyok.

AHMED Az oltalmadat megvetem. Oltalmam a nagy Mohamed, aki rettenetes kezében tartja ezt a várost, s vele téged s engem is.

SPIRIDION (magában) Hát így vagyunk?

PÁTRIÁRKA (magában) Konstantin elveszett!

KONSTANTIN Barbár gőgödről rád ismerek, pogány! Ha nem követ, mi vagy?

AHMED Bizánc végzete.

MIND (halk kórusban) Bizánc végzete!

AHMED E kezemben az élet, ebben a halál. Válassz, Paleolog Konstantin!

KONSTANTIN Kétféle életet ismerek és kétféle halált. A hős halálát többre tartom a gyáva életénél.

AHMED Bizánci szavalat! – Mohamed alamizsnát dob neked, tartsd ide a koldus-koronádat!

GIOVANNI (az oszlopok alatt kiáltva) Ti urak, ott elöl! Ti udvarképes urak! Mikor szoktatok embert ölni?

(Konstantin a kezével int Giovanninak, hogy hallgasson. Többen a hátulállók közül lecsitítják.)

KALIL Engedelmeddel, vitéz Ahmed kán! (Előrelép, barátságosan.) Hallgassatok meg, nemes és bölcs bizánci urak, hallgass meg te is, tiszteletre méltó Konstantin! (Kiegyenesedik, a hangja fokozatosan keményebb lesz.) Mohamed nagyszultán szól hozzátok az én számmal. Amikor Bizáncba indult Ahmed kán, Mohamed megolvasta a szívéhez nőtt öcs fején a hajfürtöket. S ha ezek közül egy is meggörbül a ti hibátokból: Mohamed szétrúgja e város korhadt falát, és ahány férfi, asszony, gyermek van Bizáncban, az kard által hal meg. És mivel kétszázezer hitetlennek vére szegényes váltság egy Ozmánfi életéért, nagy Mohamed megesküszik a próféta nevére, hogy ami élet piheg-dobog a városban, legyen bár emberé, baromé, ebé vagy piacon szálló galambé, azt mind megfojtja. Ezt üzeni nektek Mohamed, a Kelet és Napnyugat ura, minden igazhívők szultánja, a császárok császára. (Rémült csend. Barátságosan.) Nem szívesen mondok nektek ily erős szókat, és nem szeretném, ha az erős szót erősebb tett követné, mert Lala Kali vén szeme barátsággal s részvétel nézi Bizánc bús sorsát.

AHMED És én, Ahmed kán, megtoldom a szultán üzenetét ezzel: sajnálom, hogy gyávaságtok megvédi életemet, mert ha volna köztetek egy férfi, akkor Mohamed megtenné azt, ami Allahnak kedves, s amire éjjel-nappal kérem: tövestül kipusztítaná a hitetlenségnek ezt a fészkét.

KONSTANTIN Ha szólok még hozzátok, nem magamért, a népemért teszem. Mit óhajt még a szultán?

KALIL Öt juhocska szorong az akolban, kétszáz oroszlán készül ugráshoz. Mit óhajt még az oroszlán? Leereszti karmát, és Bizánc végsőt vonaglik … Néhány ezer rabszolga holtteste kell csak, hogy hidat építsen a bástya árkán, és egy rövid óra múlva itt trónol a nagy Mohamed, ahol te ülsz most, Konstantin. Bizánc végzete elkerülhetetlen; ezt ti is tudjátok, hiszen a beismerés ott vonaglik sápadt ajkatokon … (Szünet után, barátságosan.) És most emeljétek föl bánatos fejeteket, ti sokat szenvedett bizánciak, és halljátok az édes örömhírt! Vigadjatok, mert van rá okotok, és csodáljátok Mohamed urunk nagy szívét. Ő nemcsak hős, ő jó sáfárja is a katonái vérének. Ahol a hit parancsolja, ott tékozolva költ belőle, de ahol lehet, ott bölcsen fukarkodik vele. És Mohamed nemcsak jó sáfár, ő nagyszívű is. Ha tízannyian volnátok, akkor rettegnetek kellene tőle, de a kis számotok és gyöngeségetek megutáltatja vele a túl könnyű diadalt. A vitéz, a bölcs, nagyszívű szultán, a feles vérontást elkerülendő, kegyelmet ajánl Bizáncnak, s ha gonosz dzsinek nem vertek meg vaksággal, hálásan fogadjátok.

KONSTANTIN Békét ajánl?

KALIL (mosolyogva) Nem! Kegyelmet! Te átadod a várost, és bántatlanul elvonulsz.

KONSTANTIN Fegyveresen?

KALIL A kérdés becsületedre válik, tiszteletre méltó Konstantin! Ismerd meg és csodáld Mohamed oroszlánszívét. Ő megengedi, hogy vasadat, acélodat magaddal vidd, csak aranyad, ezüstöd marad itt.

KONSTANTIN S hová vonulhatok?

KALIL Mehetsz bárhová, az igazhívők határain kívül. Utadon kísérni fog a részvétünk.

KONSTANTIN S a népem?

KALIL Bizánc minden polgára szabadon választhat urat közötted és a szultán között. (Emeltebb hangon.) Aki Konstantin császárt választja, elveszti minden vagyonát, de gályára szállhat vele. Aki itt marad és meghódol, megtartja minden birtokát.

LEONIDÁSZ (a szomszédjához, halkan) Ez méltányos békeajánlat!

KALIL Aki meghódol, a szultán védelme alatt imádhatja ősei istenét.

PÁTRIÁRKA (szomszédjához, halkan) Bölcs intézkedés!

KALIL Nagy Mohamed alattvalókat akar, nem rabszolgákat. Mert tudnotok kell – s most talán többet mondok, mint mondanom szabad, de régi tapasztalás: az aggkor fecsegő! –, tudnotok kell, hogy a szultán nem boldog. Amit karddal szerezhetett, azt megszerezte: a birodalma napkelettől napnyugat kapujáig terjed, a trónja mellett ezerkétszáz hűbéres fejedelem térdepel, kincse, szolgája temérdek. De hiányzik palotakertjéből a legillatosabb virág: az udvari nemesség. Mi, moszlimok – mi tagadás benne – megálljuk helyünket a csatatéren, de hamar megbotlunk az udvar márvány padlóján. Mi csak szolgái lehetünk, de nem barátai urunknak. Pedig a fejedelemnek szüksége van barátokra, akik nemes pompájukkal csillagseregként ragyognak a fényes hold körül. Gyakran, ha bizánci követség járt drinápolyi udvarunkban, így hallottam sóhajtani nagy Mohamedet: Bizáncot nem irigylem Konstantintól, de irigylem tőle a bizánciakat! És így is hallottam nem egy ízben szólani: Mi haszna annyi váram, kincsem, ha nem tudom kinek ajándékozni? Most pedig úgy érzi magát az én uram, mint ifjú vitéz, aki erőszakkal ragadja magához a szeretett leányt, és alig várja, hogy drága ajándékokkal, édes szavakkal megengesztelje a duzzogó hölgy szívét.

KONSTANTIN Elég! Most erre válaszolj: hol van annyi gályája a szultánnak, amelyen elférne kivonuló nemzetem?

KALIL (mosolyogva simogatja a szakállát) Egy sajka ring a Márvány-tengeren, az elég nagy neked s minden hívednek, tiszteletre méltó Konstantin.

KONSTANTIN (megdöbbenve) Mit beszélsz, pogány?

KALIL Sok aranyalma csüngött fáidon. Hogy megeredt a szél, lehulltak mind.

AHMED Elég a beszédből! Egy órád van a válaszadásra.

KALIL Egy óra múlva megszólal tornyaitokon az estharang. Ha szól, császári almafádnak egész termése elfér a két kezedben. Addig elmélkedjél, tiszteletre méltó Konstantin. Elmélkedjél! (Ahmeddel hátul el.)

Kilencedik jelenet

(Előbbiek, Ahmed és Kalil nélkül)

KONSTANTIN Ha szól estharang, egész termésem elfér a két kezemben … Hogy értsem ezt?

GIOVANNI (kifakadva) Beszéltek valaha így egy trónján ülő császárral?

KONSTANTIN Hallgass, genovai! A kóborló lovag kardot húzhat egy sanda pillantásért, de az én kardom a birodalom kardja. (Az urakhoz.) A birodalom teste a város, lelke a nemzet. A lélek szabaddá lehet, ha önként elhagyván a rabbá lett tetem hüvelyét, halhatatlanságra tör. (Növekvő tűzzel.) Ha van erőtők ily nagyszerű öngyilkossághoz: hagyjátok itt velem a rabbá lett Bizáncot, és én halhatatlanná teszlek. Érzem, az ég nagy küldetést szánt nekem. Mint egykor Aeneas, hajókra rakom istenemet és nemzetemet, és végigszántva az óceánt, új hazát lelek nekik. Tudjátok, minő hon felé vágyakozom? Nem verőfényes, pálmás ligetekbe, nem rónák felé, hol aranykalász ing és nyáj delel. Nem! Zord földre vágyom, fönn a sötét északon, ahol zivatarral-vésszel csatázva, éppé, tisztává ifjodik nemzetünk. Új-Spárta legyen új hazánk neve, ahol dacos, harcias fiaink lelkében új életre támasztjuk nagy őseink erkölcseit. Ím, látó ihlet szállja meg szemem, látok messzi jövendőket. Száz év múltán Új-Spárta ifjúsága, a szűz erkölcsű, barna testű csapat, hajókra száll s merészen leevez a Boszporuszon. Konstantinápolyi háremében ül az elpuhult török nagyúr, s rettegve hallja, az északi hódítók mint döngetik az Aranykaput, szilajon visszakövetelve Konstantin császár örökét …

PÁTRIÁRKA Fantazmagória!

KONSTANTIN Te aggastyán vagy, és jámbor megadásban telt el életed, te nem ismered a férfiakarat erejét. Feleljetek ti neki! Nos? Megengedem, hogy szóljatok! Értsetek meg! Én, Konstantin császár, elhagyom a várost. Aki hívem, az követ. Nos, ki követ? (Szünet.) Senki … Senki? De hiszen akkor … Jóságos istenem – (Rémülettel.) Giovanni! – (Megnyugatva magát.) Nem, nem – igazatok van – a végzetes elhatározás megfontolást kíván … Nagyon is váratlanul vetettem föl a kérdést … Tehát fontoljuk meg jól, hogy mit akarunk … Tanácskozzunk, vitatkozzunk … Most nem vagyok császár, hanem apátok …(Lejön a trónról.) Spiridion, nyittasd ki a palota kapuit, hadd jöjjön be Bizánc polgársága, hadd jöjjön be a nép … Tedd közhírré, hogy Konstantin, az apa, családi tanácsra várja gyermekeit.

SPIRIDION Megyek. (Magában.) De vissza többé nem jövök. (El.)

Tizedik jelenet

(Előbbiek, Spiridion nélkül)

KONSTANTIN Megmondjam, mi vár rátok, ha Bizánc pogány rabság mocskába fúl? Ha a Hágia Szófia tetején müezzin énekli barbár dalát, s a düledező márványcsarnokokban tunya moszlim az úr? A nép, amely élni gyönge s meghalni gyáva, élőhalott árnyéknemzetté lesz. Múltját, nevét feledten lappang a csatornákban s ciszternékban. Egy rettegő, örökké éhes, egymást marcangoló patkányhad. Borzadva látom Bizánc büszke nemzetségeit, mint pogány urak névtelen szolgáit. Leányotok a mocskos janicsár festett arcú ágyasa; fiatok hízelgő kerítő, akinek arannyal s rúgással fizet a török. A Cézárok és Konstantinok unokái: Európa szégyene, a világ szemétje. Nincs köztetek, nem lehet egy sem, ki itt akar maradni!

TAMÁS (a mellette állókhoz) Nos, gyerünk!

KONSTANTIN Hová indulsz, rokon?

TAMÁS A császárság az Isten kegyelméből való hatalom. A császár, aki tanácsot kér jobbágyaitól: az megtagadja a korona mindenható voltát. Ily felségsértésnek, ily istenkáromlásnak ne legyek tanúja! (A kis hercegekkel s néhány főúrral el.)

Tizenegyedik jelenet

(Előbbiek, Tamás és kísérete nélkül)

KONSTANTIN Ismerlek, nagyhercegem! Te mindig császárabb vagy a császárnál. Mikor az én vállamon már elhamvadt, még mennydörög a te gőgöd! Az udvar fénye nem tudott kicsalni bús magányodból, de a bánat, amely császárodat érte, kicsalt. Köszönöm, Demeter!

DEMETER (metsző gúnnyal) Üdvözlöm Bizánc, Róma, Hellász, Ázsia szent császárát és sokszoros satöbbijét. A tartományokat ugyan elveszítetted, de megmaradt a cím. Haha!

KONSTANTIN Testvér, honnan e keserűség!

DEMETER Honnan? Te trónon ültél, én jobbágyként álltam előtted. Te gyémántkoronát viseltél, én hitvány abroncsot. Neked hadseregeid voltak, nekem csak néhány rabszolgám. S mért volt ez így? Azért, mivel egy órával előbb születtél, mint születtem én. Egy óra különbség – halljátok ezt? –, egy óra őt istenné tette, engem rabszolgává. Egy óra őt égbe emelte, engem pokolba sújtott. Mert pokol volt az életem. Ó, mennyit szenvedtem a gőgös nagylelkűségedtől! A gyűlölet láza rázott, zokogtam az irigységtől, s lerágtam ujjaimról a húst! De Isten meghallgatta imáimat, és a mai nap az én diadalom napja …

KONSTANTIN Vezessétek el a szegény őrültet!

DEMETER Köszöntelek hatalmas, győzhetetlen császár! Haha! (Több úrral el.)

Tizenkettedik jelenet

(Előbbiek, Demeter és kísérete nélkül)

KONSTANTIN (a pátriárkához, aki Demeter után indul) Maradj, atyám! E végzetes órában szükségünk van az egyház segítő kezére.

PÁTRIÁRKA Hogyan, uram? Hát segíthet még valakin a megvetett, kifosztott, letiprott bizánci szentegyház?

KONSTANTIN Tudom, panaszaid vannak …

PÁTRIÁRKA Nincsenek, uram! Rég elnémultak panaszaink, amióta meggyőződtünk, hogy jajszavunk süket fülekre talál … Vagy panaszkodtunk-e, amikor szövetségre léptél az eretnek római pápával, aki százszor nagyobb elenségünk, mint a török? És panaszkodtunk-e, midőn az állam elkobozta tőlünk az eretnek-megégetési jogot? Mi hallgatunk és szenvedünk az egyház régi mártírszokása szerint.

KONSTANTIN De értsd meg, pap, a nemzet életéről van szó!

PÁTRIÁRKA A nemzetek jönnek és tünedeznek, mint tenger hullámai. Örök ország egy van: a Krisztus országa.

KONSTANTIN Ha elesik Bizánc, elesik a bizánci szentegyház is!

PÁTRIÁRKA Jaj a gyönge hitűeknek! Isten várát ostromolja, de meg nem veszi a pogány. Kifürkészhetetlenek a gondviselés útjai, és ami ma veszedelemnek látszik, az fényes diadala leend a szentegyháznak. Tudd meg, az Úr angyala megjelent álmomban, és megmutatta nekem a török Saulust Paulussá szelídülten, a keresztvíz alá hajtva kevély fejét. És láttam a nagy Mohamedet, mint a szent kereszt vitéz előharcosát a római eretnek pápa ellen. Láttam Bizáncot elesni, de láttam helyében föltámadni a kereszténnyé lett törökök millióit. Az Úr beszélt hozzám, Konstantin, és a szent terhet, amelyet hivatalból őrzök, nem bízhatom tovább a te süllyedő hajódra! (A papokkal el.)

Tizenharmadik jelenet

(Előbbiek, a pátriárka és a papok nélkül)

KONSTANTIN Úgy csüngtek trónomon, mint darázs a szőlőfürtön. A mustom elfogyott, most továbbszállanak, újabb prédára éhesen (Notaraszhoz.) A te nyílt katonaszíved, Notarasz Lukács, sohasem szenvedhette az alattomos papot. Szólj, cézár, hogyan vélekedel a szultán ajánlatáról?

NOTARASZ Azt hittem már, hogy mint afféle ócskaságot lomtárba dobtak, de hogy most rám esik felséges uram tekintete, az nekem elégtétel, habár késő elégtétel is.

KONSTANTIN Tegnap önként letetted a fővezéri pálcát, amelyet harminc évig viseltél. Úgy tudom, valami ellentét volt közted s a vitéz Giovanni Giustiniani közt?

GIOVANNI Több volt az ellentétnél, nagyuram! A cézár letépte a vár faláról és sárba tiporta a genovai zászlót, amely alatt az én seregem harcol.

NOTARASZ Én csak egy zászlót ismerek, a császárét; minden egyéb szövetdarab nekem csak rongy.

GIOVANNI Mit akarsz tőlünk, uram? Meghalunk a császárért, de hadd haljunk meg a magunk rongya alatt. Vagy ezt a bért is sokallod?

KONSTANTIN Arra kellett volna gondolnod, Notarasz, hogy a genovaiak az én leglelkesebb harcosaim.

NOTARASZ Mi köze a lelkességnek a hadi tudományhoz? Fegyelem kell, nem lelkesség! Mostani balsikereiteknek is az az oka, hogy meglazult a fegyelem a hadseregben. Ha rohamhoz indulnak a csapatok, ősi szokás szerint Kyrie eleisont kiáltanak. De hogyan kiáltják? Ki vontatottan, ki hebehurgyán, ki meg duhajan kurjantva. Katonai fülnek förtelmes zagyvaság! Szükséges, hogy a csapatok a Kyrie eleisont gyakorolják. Kiáltsák tízszer, százszor, ezerszer, míg összevágóan nem kiáltják.

KONSTANTIN (ámulva) S azt hiszed, cézár, hogy így legyőzik a pogányt?

NOTARASZ Felséges császárom, ne zavarjuk össze a fogalmakat! Az ellenség megsemmisítése a sztratégia és taktika feladata, ahogy azt Ésszerű hadászat című szakmunkámban kifejtettem. A genovai sereg nem követte szabályaimat, és Bizánc mostani helyzete fényesen igazolt engem. Most már nem árthatom magam a dologba. Csak egy tanácsot adhatok még felségednek: gyakoroltasd szorgalmasan a Kyrie eleisont. (El.)

Tizennegyedik jelenet

(Előbbiek, Notarasz nélkül)

KONSTANTIN Ma kell megtudnom, hogy a gyűlölet volt asztaltársam, a haszonlesés állott oltáromon, s az üres gőgre bíztam kardomat. Miféle förtelmes csodában lesz még részem?

OLGA (Annához halkan) Mi dolgunk itt? Én unom a sok beszédet! (Irénéhez, mély meghajlással.) Engedelmeddel, felséges úrnőm, a mi jelenlétünk csak zavarná a fontos tanácskozást! (Elmenőben, Leonidászhoz halkan és kacéran.) Hogy mondta a császár? Aki hívem, az követ! Nos, ki követ? (Zenóbiával, Annával, Zoéval, és a hölgyekkel el az arany ajtón.)

Tizenötödik jelenet

(Előbbiek, a hölgyek nélkül)

KONSTANTIN (Leonidászhoz, aki Olga után indult) Leonidász!

LEONIDÁSZ Parancsolsz, felséges uram? (Látható idegességgel figyel az ajtó felé.)

KONSTANTIN Te vagy a bizánci főnemesség protektora?

LEONIDÁSZ Az vagyok, uram.

KONSTANTIN Úgy mondják, a családod hellászi eredetű, és te leszármazója volnál a nagy Leonidásznak, a termopiléi hősnek?

LEONIDÁSZ Egyenes leszármazója, császárom.

KONSTANTIN Melyik toronynál harcoltál az ostrom idején?

LEONIDÁSZ Egyiknél sem, felség.

GIOVANNI Egyszer ott láttam a nemes Leonidászt a Hadrián-toronynál. Egy átdorbézolt éjszaka után vidám hölgyeket kalauzolt fel, hogy megmutassa nekik a szultán sátrát.

LEONIDÁSZ (élesen) Ha dorbézoltam, a magam pénzén dorbézoltam, kapitány!

KONSTANTIN Mi a véleményed Mohamed ajánlatáról?

LEONIDÁSZ Bölcsen tudod, uram, hogy közügyekben elvből nem szoktam véleményt nyilvánítani. Amióta kétes jellemű kalandorok özönlötték el a katonai és polgári hivatalokat, azóta minden önérzetes patrícius a magánéletbe vonult. Ezért nem harcolunk, ezért nen ártjuk magunkat a közügyekbe, uram.

GIOVANNI S mivel ölöd idődet, nemes Leonidász?

LEONIDÁSZ Ha érdekel: paripákat nevelek és versenyeket rendezek a hippodromban. A magam pénzén! Parancsol még valamit felséged? (Miután hiába várt válaszra.) Akkor engedd meg kegyellmesen hogy visszavonuljak. (Magában.) Oly társaság kezd a trónterembe gyülekezni, hogy az már nem Leonidásznak való hely. (Az arany ajtón el.)

Tizenhatodik jelenet

(Előbbiek, Leonidász nélkül, Murzafosz, Kalmár, Dukasz, Korax és nép)

(A kalmárok s a nép már az előbbi jelenések folyamán – a rendezés által megállapítandó végszavakra – szállingóztak a trónterembe, ott a genovaiak sorfala mögött gyülekeztek. A népet a nagyvárosi söpredék képviseli, rongyos, görvélyes és iszákos típusaival.)

KONSTANTIN (Leonidász után néz, magában) Igen, ez a Kirke förtelmes csudája! Az imént még emberek voltak körülöttem … Főpapok, méltóságok, birodalmam nagyjai … És hogy elhangzott a varázsszó: levedlett róluk az emberi ábrázat, s most röfögő, morgó állatcsordává változtak … (A trónra ül, és palástjába burkolódzik.)

MURZAFOSZ (térdepelve) Te győzhetetlen, te mindenható, te szent nevű császár!

KONSTANTIN Van még ember Bizáncban, aki térdet hajt a császár előtt?

MURZAFOSZ Mi, jámbor bizánci kalmárok hírét vettük, hogy imádott császárunk elhagy minket. Ekkor együgyű elmével gyűlést tartottunk …

KONSTANTIN Beszélj, beszélj! A te egyszerű lelkedben tán még ég a tűz, amely rég elhamvadt az udvaroncok jégelkében. Mit végeztetek a gyűlésen?

MURZAFOSZ Dicső lábad elé borulva esdeklünk, ha netán el kívánnád adni immár fölöslegessé lett szent koronádnak gyémántjait: gondolj reánk …

DUKASZ (a háttérben kiáltva) Sunyi eb! Hogy lehasal a konc után!

MURZAFOSZ (izgatottan) Felséges császár, űzd el innen azt a gonosz embert! Ő Dukasz, a demagóg, aki nem tisztel se istent, se császárt! A tisztes kalmár boltját rombolja és Mohamedet dicsőíti!

KONSTANTIN Miféle öngyilkos kíváncsiság izgat, hogy meg kell mérnem a sebet, amelyből elvérzem? Lépj közelebb, demagóg!

(Dukasz kilép az oszlopok alól, és összefont karokkal, gúnyos mosollyal megáll a teremben. Rongyos kísérői követik a példát, szintén előre húzódnak és megállanak Dukasz mögött. A többi jelenlévő félénken és undorodva hátrál előlük.)

MURZAFOSZ A császár a polgárság ellenségeivel barátkozik? Akor menjünk innen.

KRÁTESZ Olyan ez a ház, mint a halottasház: szabadon járhatja a csőcselék.

(Mind kivonulnak, a palotaőrök is egyenként távoznak, a teremben csak a császári pár, Giovanni és a genovaiak, Dukasz, Korax és a nép maradt.)

Tizenhetedik jelenet

(Konstantin, Iréne, Giovanni, Dukasz, Korax, genovai zsoldosok, nép)

DUKASZ Konstantin császár, ismered már a barátaidat! A dőzsölésnek, harácsolásnak vége, az élősdi had elvonul, az elhagyott trón elé egy gigász lép: a nép. (A trón elé lép). Császár, láss magad előtt egy férfit, aki nem hajtott még térdet a trónod előtt, s akit nem vakított meg koronádnak fénye.

KONSTANTIN. Te vagy az, aki arra oktatja a népemet, hogy szabadítójaként várja Mohamedet?

DUKASZ Százezer férfi lakja Bizáncot, s mind a százezer elásta fegyverét, és kárörömmel nézi, Mohamed hogyan töri a falat. Ez az én munkám, császár!

KONSTANTIN Mért vagy hazád ellensége, Dukasz?

DUKASZ Mért hazám Bizánc? Mert adószedőt s hóhért tart nekem? Nem úgy, császár! A nép fia először ember akar lenni, csak azután lehet hazafi. A szabad Róma s Athéne polgárainak volt hazájuk. Mi nem vagyunk szabadok, tehát nincs hazánk.

KONSTANTIN Ha a szíved oly erős, mint a nyelved, akkor te vagy az, akit keresek!

DUKASZ A császár ereje a szabad nép szeretete, uram.

KONSTANTIN S ha szabaddá teszem, hol a híd, amely hozzám vezeti népem szeretetét?

DUKASZ Ősszekötő híd legyen a férfi, akit szívesen követ a nép s akit bizalmával megtisztel a felséges császár.

KONSTANTIN De ki a férfi?

DUKASZ A bizalmat nem lehet erőszakolni … Keres, kutass, uram – néz magad elé … Ne külseje, de szókimondó bátorsága után méltóztassál megválogatni első miniszteredet … (Halkabban.) S ne feledd uram: aki a császárral szemben megvédeni merte a nép jogát: mily könnyen tudja az megvédeni a néppel szemben a császár jogát.

KONSTANTIN Nos, Dukasz, ha találsz nekem bizánci férfit – csak tízezret –, aki császárával élni-halni kész: trónom mellett tiéd az első hely, és magad szabod meg jutalmadat.

DUKASZ Jutalmad nem kell, császár! Magamnak semmit, mindent a népnek. S most köszöntöm felségedben a szabad nemzet fejét, egyenlők közt első, aki a nép akaratából gyakorolja hatalmát. E pillanatban már nevetheted a pogány ostromát, mert a trón, amelyet a nép szerete véd, megdönthetetlen. E percben már megsemmisült Mohamed hatalma, mert szavamra fegyvert fog a nép, s a fegyveres nép ellenállhatatlan.

KONSTANTIN De hogyan véled harcra tüzelni a népet?

DUKASZ (szónokolva) Ébredj álmaidból, dicső Bizánc! Nem látod, miként agyarkodik őseid szentélyére a pogány? Nem hallod, mint tombol szent kapuid előtt a zsarnokság? Jaj a szabad férfiaidnak, tiszta anyádnak, gügyögő gyermekeidnek, százszor jaj, ha nem töröd szét a restség gyáva bilincsét. (Más hangon.) Megyek, a tettek órája ütött! E pillanattal új korszak kezdődik Bizánc történetében. (A hátul állókhoz.) A fórumra! S ott kiáltsátok, emberek: Éljen Konstantin! (A nép zajongva kitódul.)

Tizennyolcadik jelenet

(Konstantin, Iréne, Giovanni, Korax, genovai zsoldosok)

KORAX (púpos ember; gúnyosan nevetve néz a távozók után) Dürrög a fajdkakas, most már se hall, se lát.

GIOVANNI És te miféle szerzet vagy?

KORAX Nem ismersz? Csodálom, hisz engem mindenki ismer. Korax vagyok, a népies író, a demagóg meghittje. Mint gyakran már, most is megfeledkezett rólam – a jó Dukasz kissé önző fiú –, pedig nekem köszönheti minden nagyságát. No, de sebaj, nem vagyok érzékeny, és a tollammal szívesen szolgálom a császár ügyét … A fejemben forrong is már egy polemikus füzet terve, amelyet Mohamed ellen fogok írni … Mert a Dukaszhoz hasonló tüdő-atléták sohasem fogják lerontani a szultán népszerűségét Bizáncban, erre csak az írótoll hatalma képes. Én be fogom bizonyítani, hogy Mohamed nem is a híres Ozmánok utódja – egy tevehajcsár nemzette házasságtörő anyjával … És tudok a szultánról egy históriát, egy furcsa kis históriát, amely Galipoliszban esett meg vele … Ha megírom, egész Bizánc kacagni fog rajta, és akit nevetnek, az tudvalevőleg már nem veszedelmes …

(A szín mögött dühös kiáltások: „Vesszen Dukasz! Vesszen Konstantin! Éljen Mohamed!”)

Tizenkilencedik jelenet

(Előbbiek, Dukasz, nép)

DUKASZ (tépett ruhával, sárosan, dagadt szemmel berohan, néhány rongyos alak az ajtóig üldözi) Hálátlan kutyák, ezért meglakoltok! (A császárhoz.) A nyomorultak! Nem akartak meghallgatni! Engem! Lehurrogtak, kiröhögtek, lelöktek a szószékről! Engem! Megvertek! Engem! Uram: bosszulj meg! Ezzel tartozol nekem, de magadnak is, uram! Mert a te nevedben szóltam hozzájuk, és az én személyemben megsértették a fölkent majestást! (Giovannihoz.) Hamar, katonák, vonuljatok a palota elé, és fogjátok körül a lázadókat! Én ismerem a felségsértőket, és elvezetlek a búvóhelyeikre! Ne féljetek a nagy számuktól: egy vitéz latin megszalaszt száz bizánci pimaszt … Itt az alkalom, hogy éreztessük velök a császár hatalmát, különben fellegekig bűzlik a szemét nép arcátlansága!

KONSTANTIN (magában) Császári őseim kutyakorbácsra szoktatták Bizáncot; hívhatom most az oroszlánomat: ugatás felel a barlangjából! (Fenn, mély utálattal.) Elég volt!

GIOVANNI (megértve Konstantint, vállon üti Dukaszt) Pusztulj!

KORAX (Dukaszhoz halkan) Te, menjünk innen! Konstantin homlokán vihar gyülekszik, és ma még császár.

DUKASZ Ezért tettem kockára a népszerűségemet? Nos, megismertem a Paleolog háláját! (A kijáratnál visszafordul.) Azt hiszed, Konstantin, már végeztél velem? Nem! Még látjuk egymást! (A néphez.) A fórumra, barátaim! Kiáltsátok: Éljen a nagy Mohamed!

(Dukasz, Korax és a nép zajongva el. A genovaiak leeresztett kopjákkal, lassan mennek utánuk, mintha meg akarnák tisztítani a palota pitvarát.)

Huszadik jelenet

(Konstantin, Iréne, Giovanni)

(Alkonyodni kezd, Konstantin és Iréne dermedten ülnek trónjukon, Giovanni a háttérben áll, nagy szekercéjére támaszkodva.)

KONSTANTIN (szünet után halkan, anélkül, hogy megmozdulna) Ha meghaltam, írjátok a síromra ezt az epitáfiumot: „Itt nyugszik az utolsó császár, aki addig élt, míg vak volt. Amint egy napon megnyílt a szeme: megölte az undorodás.”

GIOVANNI (lassan előrelép, melegen) Császárom!

KONSTANTIN Miféle tréfás fickó nevez császárnak? Bodzafa-koronát viseltem a fejemen, és komolyan vettem, amikor a jókedvű suhancok hajlongtak előttem. Azt mondták, Bizánc császára vagyok … Mi az: Bizánc? Tenger kőrakást látok, amelyben valaha sasok fészkeltek. A sasok réges-régen elköltöztek, s a fészkükben buja s falánk verébcsapat veszekszik s szemetel …

GIOVANNI A szultán követei várnak!

KONSTANTIN A szultán is jókedvű cimbora. Ágyúgolyókkal lövi a várost, és Bizánc, a megrágott fűszeres-zsák émelyítő tömjénillatot bocsát rá.

GIOVANNI Uram, élet és halál fölött kell határoznod!

KONSTANTIN De miféle élet s miféle halál fölött? Könnyű volt a termopiléi hősnek. Őt oroszlánok tépték szét – engem patkányok rágnak …

(A szín mögött megkondul egy harang, amely a jelenés végéig szól.)

KONSTANTIN (a harangszóra figyelve) Az estharang szól, és császári almafámnak egész termése elfér, ím, a fél kezemben. (Megfogja Iréne kezét, megindultan.) De te hű maradtál, Iréne!

IRÉNE (gépiesen fölkel, leveszi fejéről s a trónra teszi koronáját, aztán lassan lemegy a lépcsőn, majd visszafordul, s rámutat a koronára) Tőled kaptam, visszaadom!

KONSTANTIN (fejével bólint, minden felindulás és meglepetés nélkül) Te is elmégy, Iréne?

IRÉNE A korona a hatalom jelképe. Ha nem jár vele hatalom: játékszer. Ily léha dísz ne nyomja Iréne homlokát.

KONSTANTIN Asszony fején a korona a hűség jutalma.

IRÉNE A trebizondi császár leánya voltam, amikor társaddá lettem. Ha férfi kellett volna nekem, csak férfi: találkozik ilyen a rabszolgáim között. De hozzám császár illett csak. A hatalom szivárványhídján kellett járnom, közel az éghez, hol perzselőbb a nap, és szilajabb a szél. Nem hitvesnek: császárnénak születtem! Leszédültél a magasból, Phaeton? Isten hozzád, én továbbszállok! Tüzes vihar vonul fel Bizánc egén – arra vezet légi utam. Már halom felséges dübörgését, már érzem izzó leheletét, már mámoros vagyok … Előre, fölfelé! Vagy megsemmisülök lángoló ölelésében, vagy halhatatlan leszek. (Az arany ajtón el.)

Huszonegyedik jelenet

(Konstantin, Giovanni)

(Konstantin mozdulatlanul ül trónján. Egészen bealkonyodott. A harang még egyre szól. Nagy távolban megszólal egy másik harang is, majd közelebb egy harmadik. Egymás után megkondulnak Bizánc összes harangjai, ünnepies és panaszos zúgásukkal betöltvén a levegőt.)

KONSTANTIN Hallod, Giovanni? Hallod?

GIOVANNI A harangok búcsúja. Ma utoljára szólanak Bizáncban.

KONSTANTIN A kereszténység búcsúja … Évszázadokon át, talán az idők végéig, nem hall harangzúgást a Boszporusz … Mi szörnyű vád, mi fájdalom zokog az ég felé. (Kezébe rejti arcát.)

(A harangok egymás után elnémulnak. Végül már csak egy szól, aztán csend lesz.)

KONSTANTIN Az Ige elszállott, az Úr többé nincs Bizáncban. Miért nem hagyod el a megátkozott várost, Giovanni?

GIOVANNI Zsoldoskötés fűz hozzád, uram, veled élek, veled halok.

KONSTANTIN Hóbortos vagy! Pénzért fogadtalak szolgálatomba, s ha velem halsz, mi hasznod a kötésből?

GIOVANNI Engedj meg, uram, bizánci ez a kérdés! Amibe belevágtam, annak a végere járok. Így kívanja a katonabecsületem. Nem a sisaktollam, a szívem tesz katonává, és téged sem a koronád, a szíved tesz császárrá – ha van szíved!

KONSTANTIN (fölkel, erővel és fenséggel) Ksözönöm, vitéz, a kedvemre beszélsz! A szívem tesz császárrá! Belenéztem a szívembe, és találtam benne annyi vért, amennyi elegendő arra, hogy lemossa Bizánc gyalázatát és megváltsa egy nemzet hírnevét. Császári élet nem adatott nekem, szenteljen hát császárrá a halál.

Huszonkettedik jelenet

(Előbbiek, Ahmed, Kalil, Folko és Nerio fáklyákkal)

KALIL (hátul belép, mosolyogva néz körül) Nos, elmélkedtél, tiszteletre méltó Konstantin?

AHMED Keresztény Konstantin, hová lettek a barátaid?

GIOVANNI (komor nyugalommal) Követek, halljátok a felséges császár parancsát.

KONSTANTIN Mi, Konstantin, Isten akaratából Bizánc utolsó császára: ezt adjuk a világ tudtára. Törvényt ültünk a népünk fölött, és igazságot teszünk, hóhérhalálra ítélvén Bizáncot. Hóhérunk legyen a drinápolyi Mohamed.

AHMED A félelem megzavarta eszét!

KONSTANTIN Giovanni, e fiúnak leütteted fejét.

KALIL (ijedten) Uram?

KONSTANTIN (folytatva) A véres kardot átadod neki (Kalilra mutat), és őt kikorbácsoltatod a város kapuján. (Kalilhoz.) Te pedig mondd Mohamednek ezt: arcátlan sértésére, hogy lázadó pogány létére követeket mer küldeni, akár egy király, így válaszol Konstantin, a császár.

KALIL Te hitvány árnyékcsászár! Ha ezt megteszed, ha ennél százszor kisebbet merészelnél: egy óra múlva lángban áll Bizánc, s minden háza mészárszék, ahol emberhúst mér a janicsár!

KONSTANTIN (mindig nyugodtan) Vigyétek őket!

KALIL Uram, nagy császár! Ha vért kíván a szíved, üttesd le az én vén fejem, de kegyelmezz ifjú Ahmednek! Ha parancsolod, magam tanítlak meg olyan kínzásokra, amelyekről álmodni se mer a te hóhérod, azokat mind kipróbálhatod vén tagjaimon, de kegyelmezz ifjú Ahmednek! (Le akar térdepeni.)

AHMED (haragosan megragadja, és egy rántással talpra állítja) Mi az, vén bolond? A próféta harcosa térdet hajt a hitetlen előtt?

KALIL Ó, jaj nekem, és jaj Bizáncnak! Mohamed szörnyű bosszút fog állani, ő megesküdött a próféta nevére!

AHMED (mosolyogva) Hát nem érted még? Hisz ezt akarja! (Konstantinhoz.) Én értelek, és hálát adok Allahnak, akinek erős kezében tüzes csóva lesz ellobbanó életem. Tűz eméssze meg a bizánci ingoványt, minden csúszómászójával, minden mérges virágával egyetemben!… Így megóvjuk Ozmán népét a bizánci álnokságtól, a bizánci bujaságtól, amely máris tarka kígyórajként kúszik a sátraink felé … Allah nevével ajkamon halok nmeg. De előbb köszöntelek, Konstantin, az ötlet császárhoz méltó.

(Giovanni és a genovaiak kivezetik Ahmedet.)

KALIL (utánuk megy, sirató hangon) A próféta fényes kardja eltörik! A vitézek ifjú, szép virága elfonnyad! (El.)

Huszonharmadik jelenet

(Konstantin, Herma)

KONSTANTIN Így uzsoráskodom a halállal: egy életet adok neki és százezret veszek tőle kamat fejében.

HERMA (fehér, női ruhában hátul balról belép, égő mécsest tart a kezében. Megpillantva Konstantint, leteszi a mécsest a trón lépcsőjére, aztán letérdepel, és hízelegve körülöleli a császár térdét) Nem engedtek hozzád, ó, én uram, nem engedtek. De most már senki sincs, ki elűzhetne mellőled …

KONSTANTIN Igen, gyermekem, a halál ül a trónteremben, most már udvarképes a szeretet.

HERMA Császárom, mi sors vár rád?

KONSTANTIN Császári sors, mert önhatalmúlag intézem!

HERMA Meg kell halnunk?

KONSTANTIN Érted kár volna, szép Herma, ha kévébe vágna a kaszás. Szaladj a Bukoleon-öbölbe, ott várnak Genova gályái. Ha felmutatod e gyűrűt, magával visz az admirális.

HERMA Nem, nem, uram! Nincs élet tőled távol! Uram, könyörgök, hadd maradjak veled! Hol annyian meghalnak, egy halállal több, már nem is számít … Nem leszek a terhedre, meglátod … Oly csendesen fogok meghalni, mint a pillangó, ha megdermedt az őszi dértől … Ha elűzöl magadtól, én csak meghalok (Komoly erővel.) Tudom, meghalok (Szilaj tűzzel.) Esküszöm, meghalok!

KONSTANTIN (megsimogatja Herma fejét) Magammal viszlek, magammal, hervadó szép virág, neked sem való ez az élet. (Kezébe veszi Iréne koronáját.) A nő fején a korona nem hatalom jelvénye, hanem a hűség jutalma. Császári hatalmamnál fogva, amely kötni s oldani tud, az utolsó görög nőt, aki birodalmamban él, császárnémmá teszem. (Herma fejére teszi a koronát.) Foglald el a trónodat és élvezd percekig tartó, bús dicsőségedet.

HERMA Az újonnan koronázott császárné kívánságát teljesíteni szokás. Uram, ajándékozd nekem a tőrödet!

KONSTANTIN Minek fullánk neked, aranypillangó?

HERMA Tisztátalan pogány keze ne érintse a császárné élő testét. A régi hellászi énekekből tudom, hogyan hal meg ura holtteste fölött a görög nő.

KONSTANTIN (megcsókolja a tőrét, s odaadja Hermának) Íme, a nászajándékod!

Huszonnegyedik jelenet

(Előbbiek, Giovanni, zsoldosok fáklyákkal)

GIOVANNI (besiet, megáll) Iréne megvetett koronájának úrnője akadt? Köszöntelek, pompádban, ifjú császárné, aki életeddel váltod meg a koronát. (Fölemeli szekercéjét, s a zsoldosok felé fordul.)

ZSOLDOSOK (kardjukkal a pajzsra ütve) Üdv a császárnénak!

KONSTANTIN (Giovannihoz) Megtörtént?

GIOVANNI Ahogy parancsoltad. A Romanosz-kapu alatt történt, a katonáimon kívül senki sem volt tanú. Lala Kalil, mint gazdáját sirató eb, üvöltve ballag most Mohamed sátra felé, és két kezében viszi ifjú urának véres fejét. (Fülel.) Hallod?

(Kívül távoli ágyúlövés, majd tompa zúgás.)

Most dördül el a híradás! Most üvölt fel Mohamed dühös fájdalma! Siessünk a kapuhoz, uram, kétszázezer veszett oroszlán készül ránk rohanni!

KONSTANTIN Gyerünk, császárném, a násznép szólít a fekete oltár elé! (Fölkel, és Hemával lelép a trónról.) Nem vagyok irigylésre méltó császár? Van egy nőm s egy barátom, akik hívek mindhalálig … Hány fejedelem kérkedhetik így a végórájában?

HERMA Nem vagyok irigylésre méltó császárné? Elértem a legnagyobbat, amit földi nő elérhet: egyszer szerettem, és meghalok szerelmemben.

(Az ajtó előtt a genovai trombiták.)

KONSTANTIN Halljátok? Ő szólít! Ez nem a kaszás csontváz, ez Thanatosz, a márványarcú ifjú … Szárnyas paripán közelg, nem elmúlást, de halhatatlanságot hoz nekem … Köszöntelek, te túlvilági hírnök! A héroszok szilaj mámorával köszöntelek! És hálát adok neked, férfiak istene, aki megadod nekem a szabad halált … E felséges pillanat kedvéért érdemes volt megszületnem! Ölelj meg, császárném, Isten hozzád, hű bajtárs! (Kezet fog Giovannival. Aztán kardot húz.) Előre, férfiak! Karddal utat vágunk az utolsó bizánci császárnak a hősök csarnokába!

(Trombiták. Giovanni előremegy, Konstantin bal karjával magához öleli Hermát és követi. A katonák szilaj türelmetlenséggel vonulnak utánuk.)

(Függöny.)

Harmadik felvonás

(Az első és második felvonás trónterme. Éjjel van. A felvonás kezdetén világító felhők vonulnak az égboltozaton, amely a felvonás vége felé tűzfényben piroslik. Sűrű ágyúzás a távolban.)

Első jelenet

(Iréne, Zenóbia, Spiridion, Laszkarisz, két rableány)

(Amikor a függöny felgördül, Iréne a trónon ül, és az előtte álló kis arany asztalon levelet ír. Egyik rableány karos gyertyatartóval világít neki, a másik pávalegyezővel kezében a trón lépcsőjén szundít. Zenóbia Laszkarisszal az arany ajtó mellett áll, de egyre figyeli a császárné arcát. Spiridion hátul áll, és kinéz a városra. Az udvaroncok maguk közt fojtott hangon beszélgetnek.)

LASZKARISZ (Zenóbiához, a császárnéra mutatva) A szultánnak ír?

ZENÓBIA Azt hiszem …

IRÉNE (írás közben) Zenóbia!

ZENÓBIA Parancsolsz, szent auguszta?

IRÉNE Mennydörgés ez, vagy ágyúzás?

ZENÓBIA Ágyúzás, nagy császárném. Félóra óta Mohamed ágyúitól világos az ég és reng a föld.

SPIRIDION (Zenóbiához lép) Különös, félelmetes felhőképek gomolyognak Bizánc fölött. Fekete oszlopok mögül távoli tűzfény világít, mintha megnyíltak volna egy ismeretlen ország kapui …

LASZKARISZ Mohamed szörnyű dühvel támad.

ZENÓBIA A császár most sietett a várfalra. De hová lettek a török követek?

SPIRIDION Úgy látszik, visszamentek a táborba. Úgy látszik, nem tudtak megegyezni a makacs Konstantinnal.

LASZKARISZ Jobban is szeretem így. Nem szívesen néznék még egyszer a császár szemébe.

SPIRIDION Mit császár? Most már csak Konstantin!

LASZKARISZ Igen, igen – de tudja isten, azért mégse szívesen néznék a szemébe!

Második jelenet

(Előbbiek, Pátriárka, Demeter, több pap)

PÁTRIÁRKA (a többivel sietve és izgatottan jön hátul balról. A papokhoz) Most itt a cselekvés órája! (Nagy kulcsot ad az egyik papnak.) Ez a Xilokerkosz-kapu kulcsa … Siess a monostorba, és nyisd meg az elhagyott kapu szárnyait … Kívül a janicsár már várja a jeladást … Siess, repülj. Ha jól végzed, gazdag jutalomra számíthatsz a földön s a túlvilágon.

(Papok a kulccsal hátul jobbról sietve el.)

PÁTRIÁRKA (Demeterhez) Sohase feledd, Demeter: ezt érted tettem! (Demeterrel hátul jobbra lassan el.)

Harmadik jelenet

(Előbbiek, Pátriárka, Demeter és papok nélkül)

LASZKARISZ (Spiridionhoz) Hallottad? Láttad?

SPIRIDION Megelőztek bennünket!

LASZKARISZ Amíg mi tanakodtunk, hogyan fogjuk el Konstantint, a papi párt merészen cselekszik, beszabadítja a pogányt, és zsebre teszi Mohamed háláját …

ZENÓBIA A papok megcsalt csalók. Nincs ma hatalma Mohamed fölött, csak Irénének.

LASZKARISZ Mily boldog vagyok, hogy kezdettől fogva rendületlen imádattal csüngtem császárnénkon!

SPIRIDION Valamit talán még tehetnénk! Ha valaki Konstantin mellé férköznék a harc hevében, és belemártaná a kését … Mohamed ezt jó néven venné, nagyon jó néven venné …

LASZKARISZ Csak ne volnának mellette az átkozott genovaiak! Ha egyedül lelném egy sötét utcában – úgy hátulról, tudod … (Szúrást mutat.)

ZENÓBIA Ha a török betör a Xilokerkoszon, a császár biztosan idefut a palotába … Legalább akkor végezne vele valaki …

LASZKARISZ (buzgón) Majd keresek embereket a tengerészeim között … Majd lesbe állítom őket a palota kapujához … Azok elszánt fickók, s ha egyedül jön a szent császár – megteszik … (Hátul jobbra el.)

SPIRIDION (utánaszól) Ígérni kell nekik valamit! Sokat kell ígérni!

Negyedik jelenet

(Előbbiek, Lizánder)

LIZÁNDER (hátul balról besiet, Zenóbiához) Kegyelmes asszonyom, könyörgök, az irodalom becsületének nevében esedezem, ne engedd meg, hogy Krátesz beszédjével nyissák meg az ünnepet, hanem hallgasd meg kegyelmesen a prológust, amelyet e célra írtam …

(Zenóbia, aki ügyet se vetett Lizánderre, észreveszi, hogy Iréne elkészült a levelével, és gyorsan hozzálép.)

IRÉNE Akarom, hogy Leonidász vigye el neki! (Átadja neki a levelet.)

ZENÓBIA (Spiridionhoz) Leonidász elviszi e levelet Mohamed szultánnak a kapu elé!

SPIRIDION (átveszi a levelet) Értem, és sietve megkeresem őfőméltóságát! (Hátul jobbra elsiet.)

IRÉNE (lejött a trónról) Jertek, ékesítsetek fel! Mennydörögve jő az új tüzes nap, s ma minden báb pillangóvá vedlik. Ha sohasem voltam szép, ma szép leszek! (Zenóbiával és a két rableánnyal az arany ajtón el.)

(A színpadon homály.)

(Az ágyúzás elhallgatott.)

Ötödik jelenet

(Olga, majd Leonidász)

OLGA (az arany ajtón jön, halkan visszaszól) Leonidász!

LEONIDÁSZ (utána jön) Parancsolj szolgáddal, fenséges porfirogenéta! Hozassak világot?

OLGA Szeretem a barna homályt … Most nem látod az arcom lángolását, de hallod a hangomat.

LEONIDÁSZ A legfelségesebb zenét szép lábadhoz hajolva hallgatom, fenséges asszonyom!

OLGA Ha ennyire meggörnyedsz a fenség előtt, nem látod meg benne az asszonyt.

LASZKARISZ Az ajkam ég a vágytól, hogy köntösöd szegélyét érintse áhítattal.

OLGA Azzal nem sokat nyerne ajkam, csak irigyelné a köntösöm szegélyét.

LEONIDÁSZ (megöleli) Tehát az ajkadat!

OLGA (tettetett haraggal) Vissza, felségsértő! A fejeddel játszol!

LEONIDÁSZ Egy csókodért meghalni – van ennél szebb halál? (Erővel megcsókolja.)

OLGA (nevetve) Mi lelt, fagyos Leonidász? Hiszen te türelmetlenebb ostromló vagy, mint a vad Mohamed!

LEONIDÁSZ Mohamed is őrjöngene a türelmetlenségtől, ha nem a szürke várost, hanem a te ragyogó szépségedet vívná.

OLGA Hol minden tűzbe-lángba borul, mért ne égjek én is? Hol minden semmivé lesz, mért ne essen el az erény is? (Átöleli Leonidász nyakát.) Régóta szeretlek már, Leonidász! (Hosszú csók.)

Hatodik jelenet

(Előbbiek, Spiridion, majd palotaőrök gyertyákkal)

SPIRIDION (hátul belép. Észreveszi az ölelkező párt) No lám! Kiesik a világ feneke, de Bizáncban tovább csókolódznak!

(Palotaőrök belépnek, a gyertyákat meggyújtják a teremben, és kimennek.)

SPIRIDION (Olgához lép, rémülten) A császári fenség? Én vak vagyok és néma!

LEONIDÁSZ (halkan és élesen) Hiszem! De ha nem hinném: azzá tennélek!

SPIRIDION Bocsánat – a császárné őfelsége parancsára kellett idemerészkednem … Őfelsége óhajtása, hogy főméltóságod vigye levelét a nagy szultán elé …

LEONIDÁSZ Büszke örömmel leszek az auguszta követe. (Meghajlik Olga előtt, hátul jobbra el.)

(Olga az árkádok alá lép, utána néz, aztán visszajön a terembe.)

Hetedik jelenet

(Olga, Spiridion, Anna, Zoe, Krátesz, majd egymás után Demeter a pátriárkával, Tamás, főurak és hölgyek)

(A nevezettek mind az arany ajtón át jönnek, kivéve Kráteszt, aki hátul jobbról érkezik. Néhány ágyúlövés és a harcolók zaja hallatszik. A zaj azonban hamar elcsendesül megint.)

ANNA Nem lesz már soha vége a vad dulakodásnak?

ZOE Istenem, én félek!

KRÁTESZ (nagy fölindulással jön) Orgyilkosok járnak a szent palotában!

TÖBBEN (ijedten) Mi az? Már itt az ellenség?

KRÁTESZ Nem, de két csavargó támadt rám késsel az árkádok alatt … Szerencse, hogy el tudtam szaladni … Lizánder bérelte fel őket!

PÁTRIÁRKA Amíg tart a roham, senki sem hagyja el a palotát. A felséges szultán fejedelmi szavát adta nekünk, hogy aki hozzászít, az biztonságban lesz a palotában.

ANNA Mily gyöngéd figyelem Mohamed őfelségétől!

Nyolcadik jelenet

(Előbbiek, Notarasz)

NOTARASZ (hátul belép) A pogányok – akarom mondani: a nagy Mohamed vitéz katonái – már a városban vannak! (Nagy mozgás.) Valaki kinyitotta nekik a Xilokerkoszt, és most feltartózhatatlanul özönlenek be, hátukba támadva a genovaiakat. (Nevetve.) Hiába rohant Giovanni a Xilokerkosz felé, ezt a léket nem tömi be, s a városban rohamosan nő a török áradat. Előre megmondtam, hogy így lesz, de nem akartak rám hallgatni! Ez nekem elégtétel! Fényes elégtétel!

Kilencedik jelenet

(Előbbiek, Laszkarisz)

LASZKARISZ (hátul besiet) A török a városban van! Papok nyitottak neki kaput, és a janicsárok halomra vágták az összes papokat!

PÁTRIÁRKA Mit mondasz? Ez oly kihágás, amelyért panaszt fogok tenni a felséges szultánnál.

SPIRIDION A janicsárokat felbőszítette a makacs ellenállás, és első hevükben nem tudtak különbséget tenni ellenség és jó barát között. Nem lehet csodálni.

TAMÁS De mi történt Konstantin úrral?

Tizedik jelenet

(Előbbiek, Lizánder)

LIZÁNDER (hátul beront) A török a városban, a császár elesett!

TÖBBEN Elesett?

LIZÁNDER Ezer törökkel szembeszállva, száz sebből vérezve bukott el a szent Romanosz-kapunál …

TAMÁS Isten tudja legjobban, mi válik a javunkra, s botor, aki szembeszáll a végzettel!

PÁTRIÁRKA (Demeterhez) Konstantin napja véresen leszáll, de dicsőn kél fel a te csillagod. Legbölcsebb és legszentebb életű Demeter, köszöntelek, Isten kegyelméből és Mohamed akaratából, mint Bizánc deszpotáját! (A trónhoz vezeti.)

TAMÁS Hatalmas Demeter, tekints ránk kegyelemmel.

NOTARASZ Te győzhetetlen, te népek boldogítója, irgalmazz nekünk!

SPIRIDION Engedd meg, szent Demeter, hogy imádhassunk! (Letérdepel.)

DEMETER E szép órában fogadom, hogy hatalmamat az egyház s a szent szultán szolgálatában használom. (A trónra ül.) Minden katolikust megégetek, és az istentelen Konstantin minden barátjának kitolatom a szemét.

Tizenegyedik jelenet

(Előbbiek, Iréne, Zenóbia, hölgyek)

(Iréne gyémánt félholdat visel a hajában. A hölgyek hárfákat s mandolinákat hoznak.)

IRÉNE (izgatott örömmel) Ünnepi himnusszal fogadjuk a vőlegényt! Mert Bizánc ma nászéjszakáját üli Mohameddel … Halljátok a menyasszony boldog sikolyát? E szilaj, édes izgalom már kárpótolja büszkeségemet minden kiállott szenvedésért … Most megint Iréne vagyok, s nem kell hazudnom. De hol késik, miért késik a hódító? Siessetek eléje, köszöntsétek a nevemben. Mondjátok neki, hogy várom. Iréne várja.

LASZKARISZ Ha megengedi a felséges császárné: hírnöke leszek! (Hátul el.)

Tizenkettedik jelenet

(Előbbiek, Laszkarisz nélkül)

DEMETER Térdre, gőgös Iréne, s alázkodjál meg urad s parancsolód előtt.

IRÉNE (hátat fordít neki) Irénének akarsz parancsolni?! Rabszolga!

DEMETER Fogjátok el a felségsértőt! Tojátok ki a szemét! A szemét!

IRÉNE Mohamed jön, s korbácsot hoz neked, bolond!

ZENÓBIA Korbácsot neked és pallost a csalóknak, akiknek kezében eszköz vagy.

(Mind elhúzódnak Demeter mellől.)

DEMETER Hát nem ölik meg? Nem vakítják meg? Minek vagyok akkor fejedelem? (Elhagyja a trónt.)

PÁTRIÁRKA (Irénéhez halkan) Légy elnéző, felséges auguszta, hiszen tudod: beteg!

Tizenharmadik jelenet

(Előbbiek, Korax, nép)

LIZÁNDER (az árkádok alatt) A nép a palotát rabolja.

SPIRIDION (hátrasiet) Palotaőrök! Hol vannak a palotaőrök?

NOTARASZ Be kell zárni minden kaput!

KORAX (vele több rongyos alak, rablott holmival megrakottan hátul megjelenik) A török a városban! Bizánc ég! Mentsük meg a császár aranyát!

TAMÁS Vissza, vissza, mocskos csőcselék! Nem látod, hogy uraid előtt állasz?

KORAX Beszélhetsz már, komám! Nincs a városban se császár, se úr! Most újra keverik a kártyát, Mohamed oszt, és úgy lehet, hogy én húzom a királyt és te a filkót! (Vállon üti Tamást.)

EGY ASSZONY A NÉPBŐL A szultán megígérte nekünk, hogy mi leszünk az uraságok és ti a szolgáink! Úgy bizony!

Tizennegyedik jelenet

(Előbbiek, egy suhanc)

SUHANC (hátul balról belép, bíborpalásttal a ruhája fölött, boros butykossal a kezében) Találtam egy gazdátlan császári kabátot!

NÉP (ujjongva) A trónusra! Ülj a trónusra!

SUHANC (a trónusra ül) Meghagyatik és parancsoltatik, hogy fővesztés terhe alatt igyam egyet a kedves Mohamed egészségére! (Iszik.)

NÉP Éljen a kedves Mohamed!

SPIRIDION Palotaőrök! Palotaőrök!

NOTARASZ Ki állja útját a szennyes áradatnak?!

KORAX Óbégathatsz, komám – a palotaőrök a kincstár ajtaját feszegetik!

IRÉNE Mohamed! Hol késik Mohamed!

Tizenötödik jelenet

(Előbbiek, Laszkarisz)

(Laszkarisz hátul belép, sápadtan, véres homlokkal.)

TÖBBEN Laszkarisz! Itt van Laszkarisz!

LASZKARISZ Orvost! Hamar! – Megsebesültem a szörnyű tolongásban … A nép a külső városból a főtemplom felé fut, s útjában mindenkit legázol …

ZENÓBIA Beszéltél Mohameddel?

LASZKARISZ Ki beszél a tűzvésszel, a földrengéssel? A menekülők őrült félelméből tudom csak, mily szörnyű dolgok történnek a külső városban … Azt hebegik eszelős rémületükben, hogy ezer szerecsen hóhér vágtat a szultán előtt, akik mindent ősszezúznak s elsöpörnek … A nép Mohamedet élteti, és mégis halomra koncolják …

KORAX A népet ölik? A népet?

LASZKARISZ Asszonyt, gyermeket sem kímélnek!

NÉP (elhagyava a trónt) Végünk van! Meneküljünk! – Maradjunk – itt legbiztosabb.

Tizenhatodik jelenet

(Előbbiek, Kalmár)

KALMÁR (hátul besiet) Jönnek a genovaiak.

TÖBBEN (ijedten) Giovanni jön?

KALMÁR Föladták a reménytelen harcot, s most erre vonul szörnyen megtépett seregük … Minden utcasarkon megállapodnak, és véres rohammal visszaverik a nyomukba törő pogányt!

PÁTRIÁRKA Ha megszállják a palotát a latin ördögök: ránk uszítják a szultán haragját!

NOTARASZ Nem szabad őket beereszteni! Mondtam, hogy be kell zárni minden kaput!

MURZAFOSZ Későn van! Már itt jönnek!

Tizenhetedik jelenet

(Előbbiek, Folko, Nerio, majd Giovanni és zsoldosok)

(Giovanni súlyosan sebesült, és négy katonája hozza rögtönzött gyaloghintón. A genovaiak külsején meglátszik a véres tusa nyoma. Halálra fáradtan, sötét elszántsággal jönnek. Számosan megsebesültek, és a jelenés folyamán még kötözgetik sebeiket.)

PÁTRIÁRKA Giovanni, ha van istened, akkor távozz innen. Elég bajt hoztál már ránk!

GIOVANNI (Folkóhoz) Siess a palotakertbe! Nézd meg, szabad-e az út, és várnak-e a genovai gályák a császári öböl előtt. Ha Genova admirálisa még él, akkor ott találod!

(Folko hátul balra elsiet.)

SPIRIDION Vitéz és nemes Giovanni, Szent Lorenzóra kérlek, eredj innen kitűnő vitézeiddel, hogy fegyverest ne találjon a szultán.

GIOVANNI Megyek. Bizáncért harcoltam, és a város lelke égbe szállott Konsantinnal.

TAMÁS Tehát biztos, hogy a császár elesett?

GIOVANNI Ha látni akarod, keresd meg a csatatéren a legnagyobb hullahegyet. Ott fekszik Konstantin, arccal a csillagoknak fordulva, kezében a kard, amellyel sírdombot épített magának pogány tetemekből.

SPIRIDION Derék Giovanni, ápoltasd a súlyos sebedet.

GIOVANNI A sebem oly súlyos, hogy ápolni nem érdemes. Hajnalra viszontlátom Konstantin uramat. De nem oly súlyos, mint a te sebed, főkamarás, mert egy éjszakával túléllek.

SPIRIDION Lázban beszélsz?

GIOVANNI A halál közelsége látóvá tett, és láttam, hogy seregeinket nem a török öli. Egy titokzatos, rettenetes Valaki, akinek emberi nyelven nincs neve … Gigászi árnyékként lépked a kupolák fölött, s ahová lép, ott bömböl a föld, és porba dőlnek a paloták … S ahová néz, ott lehull az emberek testéről minden fölvett méltóság és cifra rongy, s mint meztelen, didergő lelkek támolyognak a fekete mélység felé. (Spiridionhoz.) A homlokodon – – ott a jegy – – a fekete – – tiéden is – – – Mind meg vagytok jegyezve – – ! Ti didergő, meztelen lelkek, készüljetek a végre, mert egyiktek sem menekül meg! Egyiktek sem! Tudjátok meg, hogy Konstantin császár törvényt ül fölöttetek.

TAMÁS Mi hatalma a halott Konstantinnak fölöttünk?

GIOVANNI A halott császár jobbágyai vagytok, és ha szólít az alvilágról, követni fogjátok valamennyien. Az ő kürtszavára hanyatt-homlok rohantok a fekete mélységbe.

IRÉNE Nincs itt egy bizánci férfi, hogy elhallgattassa a károgó hollót?

NERIO (jóhiszeműen) Nincs, asszonyom. Aki férfi volt Bizáncban, az künn fekszik a sáncon.

GIOVANNI Tudjátok meg, hogy Konstantin leüttette Ahmed herceg fejét. A szultán megesküdött a próféta nevére, hogy ami élet piheg-dobog a városban, azt mind megfojtja.

(Mind a rémülettől dermedten néznek össze.)

SPIRIDION De hiszen akkor – hiszen akkor mind elvesztünk.

ZENÓBIA Konstantin bosszúja!

MIND (Irénét kivéve) Ez borzasztó! Ki ment meg bennünket? Meneküljünk! (Jajgatva és kezüket tördelve járnak ide-oda.)

GIOVANNI Hisztek most már a halott császár hatalmában? Halljátok már hívó szózatát?

PÁTRIÁRKA Nem, ily szörnyű gyilkolást nem engedhet meg Isten mérhetetlen irgalma!

GIOVANNI A patkányhad addig rágta a ház alapját, amíg rászakadt. Most ijedten visítanak: Isten, tégy csodát! Isten nem tesz csodát a patkányok kedvéért!

OLGA (kétségbeesetten) De az asszonyok is? Az asszonyok?

GIOVANNI Ti az apró fogatokkal éppoly dühösen rágtátok az állam alapját, mint hímeitek. Kiszívtátok Bizánc csontjaiból az erőt, ifjak helyett falánk heréket adtatok neki, szüzek helyett hitetlen bábokat. Bizony mondom, a léhaságtok éppoly nemzetáruló volt, mint férfiaitok hitványsága.

Tizennyolcadik jelenet

(Előbbiek, Murzafosz)

MURZAFOSZ (hátul jobbról besiet) Szörnyű istenítélet! Mohamed a Hágia Szófiában van … Húszezer ember szorult a templomba, ahol imádkozva várták az ég csodáját … A vérengző démon rájuk törette a nagy bronzkaput, és mindenkit levágat …

OLGA Az aszonyokat? A gyermekeket?

MURZAFOSZ Csend! Halljátok, hogy zúg-bőg az óriási kupola sok ezer ember halálordításától?

(Mind lélegzetüket visszafojtva figyelnek a távolba, ahonnan tompa hangzavar hallatszik.)

TÖBBEN Isten irgalmazzon nekünk!

Tizenkilencedik jelenet

(Előbbiek, Folko)

FOLKO (balról berohan, Giovannihoz) Uram, kapitány uram, jó újság! Az út az öbölig szabad, s hét genovai gálya áll a parton … A török tengerészek mind a partra szállottak, hogy részt kérjenek a rablásból – az út a Helleszpontba őrizetlen!

GIOVANNI A Madonna akarja, hogy viszontlássátok a honi piazzát! Előre hát, férfiak! Vigyetek a hajóra, mint afféle értéktelen zászlórongyot, amelyet büszkeségtek félt az ellenségtől!

OLGA Giovanni, ha lovag vagy, ments meg!

NÉP és

TÖBBEN A FŐURAK KÖZÜL Ments meg minket!

GIOVANNI Nem menthetlek meg. Az ő jobbágyai vagytok, s az ő bosszús szellemével nem szállok pörbe. (A katonákhoz.) Előre, férfiak! Tépett zászlóval, de ép becsülettel vonuljatok haza. Zsákmány gyanánt egy tanulságot vigyetek magatokkal: minden nemzet akkor hal meg, ha megásta a maga sírját. (A katonákkal hátul balra el.)

NÉP A hajókra! A hajókra! (Kétségbeesetten utánuk rohannak.)

ZSOLDOSOK (közül az utóhad visszafordul, és kopjái hegyét fordítja a nép ellen) Vissza! Vissza!

(A nép visszahullámzik a terembe. Amint a genovaiak elvonulnak, egy súlyos kapu döngve becsapódik a szín mögött.)

Huszadik jelenet

(Előbbiek, Giovanni s a genovai zsoldosok nélkül)

KORAX (az elvonulók után néz) Magukra zárták a nagy bronzkaput! Vasgerendákkal zárták el! (Előrelép.) Mind elvesztünk!

NÉP Mind elvesztünk!

IRÉNE Senki sem veszett el, csak a gyáva. Én mondom, Iréne!

KORAX Ments meg minket, dicső császárné!

NÉP (körülveszi Irénét) Ments meg minket, Szent Iréne!

Huszonegyedik jelenet

(Előbbiek, Dukasz, nép)

DUKASZ (egy csapat plebejussal besiet hátul jobbról) Irtóztató, irtóztató dolgok történnek Bizáncban!

PÁTRIÁRKA Hol késik a szultán?

DUKASZ A szultán veszett tigrisként fürdik a vérben … Parancsára a janicsárok pajzsokra emelték a császári holttesteket, és most tülökszó mellett, lobogó fáklyafényben, szörnyű gyászmenetben járják be a várost … A szultán fekete paripán lovagol a ravatal mellett, s őrjöngő kéjjel nézi Konstantin holttestét … Ezer szerecsen hóhér megy előtte, és ember-hekatombákat áldoznak a császár s a császárné sápadt teteme előtt …

PÁTRIÁRKA A császárné teteme előtt?

DUKASZ Hát nem tudod még a szörnyű újságot? A császár elesett, karddal a kezében; a császárné, miként a régi görög nők, tőrrel szíven szúrta magát ura holtteste fölött …

IRÉNE Mit beszél a bolond?

DUKASZ (most pillantja csak meg Irénét, visszatántorodik) Te itt vagy és élsz? Borzalmas víziók esnek e szörnyű éjszakán! Én láttalak holtan …

EGY EMBER AZ ÚJONNAN ÉRKEZETTEK KÖZÜL Én is láttalak, sápadtan …

MÁSIK FÉRFI Fehér ruhában …

HARMADIK FÉRFI Koronával a fejeden …

IRÉNE (meredten néz maga elé) Sápadtan, holtan, koronával a fejemen …

ZENÓBIA (aki az arany ajtónál parancsokat osztott) Úrnőm, légy erős! Mindannyiunk élete a kezedben!

IRÉNE (mint fent) Tőrrel uram holtteste előtt, miként a régi görög nők …

ZENÓBIA Csak te békítheted meg a haragos szultánt, ha mosolygó szimbólumként felajánlod neki a rózsákat, amelyek a császárné kertjében virulnak …

Huszonkettedik jelenet

(Előbbiek, négy rableány)

(Az arany ajtó megnyílt, négy rózsaszínű ruhába öltöztetett rableány nagy arany kosárban virágzó rózsákat hoz be.)

IRÉNE (erőt vesz magán, szilaj önérzettel) Iréne vagyok! Egy marék rózsát dobok a világtörténelem serpenyőjébe, s megfordítom vele Bizánc végzetét! Hol késik az én hódítóm? (Belemarkol a rózsákba, és teliszedi a két karját virággal.)

Huszonharmadik jelenet

(Előbbiek, Leonidász)

(Leonidász hátul belép. Arca sápadt és komor, egész viselkedése apatikus.)

SPIRIDION Itt jön Leonidász!

MIND (körülveszik, reménykedve és izgatottan) Leonidász!

IRÉNE Átadtad a szultánnak a császárné levelét?

LEONIDÁSZ Keresztények, készüljetek a halálra!

OLGA Én nem akarok meghalni … (Elájul, s a trón lépcsőjére esik.)

SPIRIDION (kétségbeesetten) Hát nincs kegyelem? Nincs?

LEONIDÁSZ Hozzák Konstantin császárt és a császárnét.

IRÉNE A császárné előtted áll, te alvajáró!

LEONIDÁSZ A császárné meghalt, s ha te élsz: nem vagy császárné! Mohamed kíséri a gyászmenetet, s amerre megy, bíborszőnyegként folyik előtte a vér, s fölötte baldachint formál a felcsapó láng … Az emberek földre borulnak a ravatal előtt, hogy ne kelljen látniok a császár arcát, s úgy várják a halált … Oly fényes, oly rettenetes a halott arca, hogy bizánci ember nem bírja el a látását … Én láttam, s megutáltam az életemet … (A falnak támaszkodik, s mindvégig apatikus marad.)

(Kívül pirosan lobogó tűzfény látszik. A távolból mélyen harsogó, monoton és barbár gyászzene hallatszik. Úgy a tűzfény, mint a zene a felvonás végéig erősödik.)

TAMÁS Mi szörnyű hangok szűrődnek be az éjszakából?

(Tamás, Pátriárka, Notarasz, Spiridion és többen rettegő kíváncsisággal az ablakhoz mennek.)

IRÉNE (gyöngesége ellen küzdve, vad elszántságot erőltet) Sárkányt idéztem, hogy diadalkocsim elé fogjam! Jön már, a lépte alatt reng a föld, a lélegzete tűzbe borítja az eget … És párja helyett egy remegő asszonyt találjon itt? Nem! Iréne nem remeg! Vesszen bár százezer ember: a pusztulásból s vészből egy dicső, új élet napja kél fel. (A hölgyekhez.) Zenét! Zenét! Köszöntsétek a hódítót!

(Hárfajáték.)

PÁTRIÁRKA (visszatántorodik az ablaktól) Hozzák Konstantint!

TAMÁS (eljön az ablaktól) Nem tudom nézni!

NOTARASZ (előresiet) Csoda! Szörnyű csoda! Ki életében kicsi volt, holtában óriássá nőtt!

SPIRIDION (előrejön) Bűnösek vagyunk, nagyon bűnösek! (Térdre veti magát.)

(A hárfások abbahagyják a játékot. Kívül a gyászzene erősödik.)

IRÉNE Zenét! Ne halljam e hangokat!

ZENÓBIA Nem várom be Konstantint, nem akarom látni. (Üveget vesz ki a kebléből, s megissza tartalmát. Megtántorodik s leül, a halállal vívódva.)

NOTARASZ Meneküljünk! Erre! (Az arany ajtóhoz fut, többen követik.)

(Az arany ajtót kinyitják, aztán rémülten tántorodnak vissza. Az ajtó mellett két szerecsen hóhér áll. A szerecsenek óriás termetűek. Vörös turbánt és vörös ruhát viselnek; a karjuk s a mellük födetlen. Mindegyikük széles, nagy pallosára támaszkodik, és merev mozdulatlansággal néznek a terembe. Notarasz és a többiek most a háttér felé akarnak menekülni. Ekkor az árkádok mindegyik oszlopa mögül ugyancsak egy-egy hóhér lép ki, elállva a menekülők elől az utat. Ők is mozdulatlanul támaszkodnak a pallosukra. – Mind néma rémülettel húzódnak a trón felé, s ott sűrű csapatba verődnek, mintegy megbűvölten bámulva a hóhérokat.)

DEMETER (a félelemtől szepegő hangon) Keresztények, imádkozzunk!

PÁTRIÁRKA Nem! Ne ingereljük a pogányt!

Huszonnegyedik jelenet

(Előbbiek, Kalil)

(Kalil hátul jobbról belép, megáll az oszlopok alatt középen.)

(Mind, kivéve Irénét és Leonidászt, letérdepelnek.)

KALIL Hozzák Konstantint, Bizánc nagy császárát!

MIND (halk kórusban) Dicsőség a nagy Konstantinnak!

IRÉNE (előrelép dacosan, de bizonytalan hangon) Békesség a legyőzöttnek és dicsőség a győzőnek. Hol késik Mohamed, hogy fogadja Iréne császárné hódolatát?

KALIL Mohamed jön. Ha átlépi a palota küszöbét, egy élő lelket sem akar itt találni.

IRÉNE (földre ejti a rózsákat) Ó, Konstantin! – Uram! – Konstantin! – (Magában összeomlik.)

(Kalil int a hóhéroknak, azok egyszerre fölemelik a pallosukat, és egy lépést előre tesznek. Mind, néma halálfélelmükben, mélyen lehajolnak.)

(Függöny.)